*Jungkook szemszöge*

-De anya! Kérlek, muszáj Busanba mennünk a szünetben! - hisztiztem édesanyámnak a konyhában. Ezt csinálom már két napja, és úgy érzem nem sok kell ahhoz  hogy anya kiboruljon miattam.
-Jungkook, nem. Tudod hogy nem vettem ki szabadságot, nem mehetek veled. Apád is dolgozik, egyedül ismeretlen környékre pedig nem mehetsz! - fordult felém szigorú tekintettel. - Nem tudhatod mit hallottál pontosan, ráadásul mindezt álmodban, szóval nem. Nem mehetsz. Ha lenne időm rá, mehetnénk, de így biztos hogy nem. - fordult vissza fejét csóválva a vacsorához.
-Ahj... - sóhajtottam szomorúan, majd egy utolsó próbát tettem a dologgal kapcsolatban. - De kérlek anya! Vigyáznék magamra, megy ez nekem! - erre a mondatra szinte azonnal megfordult, én pedig éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége.
-Na jó, elég volt belőled! Nem érdekel Busan, nincs időm erre, sajnálom! Elég volt. Menjél szépen a szobádba és meg se lássalak vacsoráig! Busanról pedig hallani sem akarok most egy darabig! - zavart el, én pedig tudtam, hogy túllőttem a célon.

Lassan elvonszoltam magam a szobámba, majd szomorúan lerogytam az ágyamra. Végre jön az őszi szünet, és lenne esélyem keresgélni, ha már a város nevét megtudtam. Persze, lehet hogy tévednék, de ez is jobb, mint a semmi.

Hátradőltem, majd a lepedőt kezdtem piszkálni, miközben a plafont bámultam. Mit tegyek? El kell jutnom Busanba, de anya nem engedi. Pedig sosem csináltam semmi olyat, ami miatt nem lenne oka bízni bennem. Bánt a dolog, hogy egy etalon gyerek voltam, mégsem engedi meg, ha végre egyszer szeretnék valamit úgy igazán...

Majd egyszer csak eszembe jutott. Mi lenne, ha megszöknék, és felülnék egy vonatra egyedül? Nekem muszáj Busanba mennem. Egyik haverom sem ér rá, na meg Busan nincs a szomszédban, nem is lenne képem elvitetni magam velük...

Sosem csináltam még semmi ilyesmit. Nem jutott még eszembe az sem, hogy megszökjek. De most Jiminről van szó. Muszáj megtalálnom. És ez most tényleg fontos, szóval mindent meg kell tennem a cél érdekében. Nem érdekel se anya, se senki: én felülök egy nyomorult vonatra és elmegyek Busanba megkeresni Jimint.

-Gyere enni, Kook! - hallottam meg édesanyám hangját, ezért felkeltem a kényelmes matracról és elindultam az asztalhoz.
-Apa merre van? - kérdeztem, majd anya reakcióján kicsit meglepődtem. Na jó, nem kicsit, nagyon is. Egy pici fintor után válaszolt nekem.
-Dolgozik. Majd valamikor jön. De mi most együnk inkább. - mosolygott rám hamiskásan, majd szedett mindkettőnknek az ételből.

Egy jó 10 perc múlva nyílt a bejárati ajtó, amin apa lépett be.
-Sziasztok, jó étvágyat! - köszönt, miközben levette a kabátját és a cipőjét.
-Ideje volt már... - morgott anya, amire felkaptam a fejem.
-Itt vagyok, nem? Csak sok volt az autó. - vágta rá apa. Nem akartam tudomást venni a drámájukról, de a légkör annyira feszült volt, hogy féltem is, meg nem is, szóval szépen, csendben, óvatosan folytattam az evést.

Anya a következő pillanatban hirtelen szinte felugrott az asztaltól, majd megszólalt. Megszólalt? Ez enyhe szó erre. Nem kiabált még ugyan, de felemelte a hangját.
-Sok volt az autó, hogyne. Hónapok óta nem vagy képes hazaérni úgy, hogy a család együtt tudjon lenni. A gyerek is miattad van folyton a szobájában, és lehet te adtál neki valamit, ami miatt két napja már Busant emlegeti! Egyszerűen használhatatlan vagy, egy igazi semmirekellő! Elegem van belőled is, mindenből amihez közöd van! Csak... csak menj el, nem akarlak többet látni! - a felemelt hangja a végére kiabálásba csapott át.

Apa nem válaszolt semmit, csak furán csillogó szemekkel bevonult a szobájukba, majd két perc elteltével a ruháival megtömött bőröndjével jött vissza. Oda jött hozzám, de egy gyors ölelés után el is hagyta a lakást.

-Szóval ezért nem mehetek... lenne időd, de nem akarsz segíteni, mert azt hiszed, apa miatt mondogatom, ugye? - szólaltam meg csendben.
-Nem csak hiszem, tudom! Most pedig menj zuhanyozni, téged sem akarlak ma már látni! - szemei szinte szikráztak, én pedig utasítására elindultam a fürdőszoba felé.

Nemoo
2020.02.01.