D a i s y

Lorry: Nemsokára hazaérek.

Ugyan sajnáltam, hogy ott kellett hagynom Sungjint a könyvtárban, de Lorry szokatlanul hamar végzett a munkahelyén, így éreztem, hogy történt valami, mikor az üzenetet írta.
Ami meg Sungjint illeti… nagyon meglepődtem. Nem csak azon, hogy felismert, vagy hogy tudott a siketségemről… a közvetlensége és a kedvessége lepett meg engem igazán. Mindössze tán fél órát “beszélgettünk”, de én azalatt az idő alatt nagyon jól éreztem magam, és szerintem ő is élvezte a társaságomat, mivel jelét sem adta annak, hogy zavarná őt a siketségem. Sőt, egészen figyelmes volt ezzel kapcsolatban, még az egyik daluk szövegét is megmutatta, ha már a valóságban úgysem hallhattam. A dal elképesztően gyönyörű volt, talán már fájdalmasan is emlékeztetett saját magamra.

“Jól vagyok ma.

Újra és újra ezt mondogatom magamnak.”

Napról napra rosszabb volt, de próbáltam legyűrni. Már két éve annak, hogy elveszítettem a hallásom, de még mindig szenvedek, és feltehetőleg életem hátralevő részében szenvedni is fogok.

***

Mire hazaértem, Loren már otthon volt. A kanapén találtam, és mivel háttal ült nekem, nem láthatta, hogy megérkeztem. Az általam keltett apró zajokra se kapta fel a fejét, s csak amikor közelebb értem, akkor láttam, hogy fülhallgató van a fülében.
Régebben Loren imádta a zenét bömböltetni a lakásban - akkoriban még nem laktunk együtt, így ez mindig akkor valósulhatott meg, mikor átmentünk egymáshoz és a szüleink nem voltak otthon - de amióta elvesztettem a hallásomat, lemondott erről a szokásáról, mondván, hogy őt zavarja, ha szól a zene, de én nem hallom. Vagy mind a ketten, vagy egyikünk se. Persze, ha egyedül van, nem tud megálljt parancsolni a csábításnak, elvégre mégiscsak a zenéről van szó.
Egy pörgősebb számot hallgathatott, mivel az ujjaival a combján dobolt és a feje úgy ingott, mint egy bólogatós kutyáé.
Nem szerettem volna ráhozni a frászt, de mivel ez elkerülhetetlennek bizonyult, megkocogtattam a vállát.
Lorry villámsebesen pattant fel a kanapéról és felvette a harci pozícióját. Amikor megbizonyosodott arról, hogy csak én vagyok az, megkönnyebbülten engedte le a karjait.
>> Legközelebb csapj valami zajt, ha tudatni akarod velem, hogy hazaértél. << jelelte, miközben megkerülte a kanapét és egy ölelésre invitált.
>> Legközelebb ne üvöltesd ennyire LP-t, és talán hallani fogod, mikor hazaérek. << vágtam vissza, mire egy pillanatra ledöbbent.
- Honnan tudod, hogy LP-t hallgattam? - kérdezte meglepetten.
>> Onnan, drága barátnőm, hogy ismerlek. << feleltem vigyorogva. Játékosan a karomba boxolt, majd a mutató ujját felmutatva jelezte, hogy várjak. Átment a konyhába, ahonnan pillanatokon belül egy doboz pizzával tért vissza. >> Jé, még főzni is volt időd? << ugrasztottam, mire csak bemutatott.
- Nagyon vicces kedvében van ma valaki. - olvastam le a szájáról, miközben egymással szemben helyet foglaltunk az asztalnál.
Vacsora közben - már amennyire ezt lehetséges “teli kézzel”, beszélgettünk.
>> Hogyhogy ilyen hamar végeztél? << kérdeztem tőle jelelve két harapás között.
- Ma kevesen voltak, úgyhogy a főnököm hamarabb elengedett. - felelte, majd egy újabb szelet pizzáért nyúlt. Az evés kissé megnehezítette nekem a szájról olvasást, de Lorry figyelt rá, hogy ne teli szájjal vagy rágás közben válaszoljon. Apróság, de nekem ez tényleg nagy segítség volt. Jobban szeretek jelelve beszélgetni, mert azért nem mindig sikerül a szájról olvasás, de Lorry egyre többet beszélget velem így, úgyhogy alkalmazkodok hozzá.
>> Kevesen? Mármint az állatmenhelyen? << vontam fel a szemöldökömet, mire megakadt a falat a torkán. Valami nem stimmelt, és ezt az ő reakciója is alátámasztotta.
- Kevesen? Azt akartam mondani, hogy kevés volt a munka - javította ki magát kapkodva, de a gyanúm csak még jobban felerősödött.
>> Loren, mit nem mondasz el nekem? << néztem rá szúrósan. Pár pillanatig állta a tekintetemet, de aztán megtört.
>> Az állatmenhely mellett máshol is dolgozom. << vallotta be, mire elkerekedett a szemem. - Pont ezért nem akartam elmondani neked, mert tudtam, hogy így fogsz reagálni!
>> De hisz anélkül is rengeteget melózol! << akadtam ki.
>> Tudom, de muszáj volt. Kell a plusz pénz. Ne haragudj, hogy nem mondtam el, csak nem akartam hogy rosszul érezd magad, és hogy emiatt aggódj! << nézett bocsánatkérően, mire csak hitetlenkedve ráztam a fejem.
>> Mi az a másik hely? <<
- Egy kávézó. - felelte, majd jelelve folytatta >> De ott csak besegítek. Viszont ha teljes munkaidőben vállalnám, kétszer annyi fizetést kapnék, mint a menhelyen. <<
>> Teljes munkaidő? <<
- Heti negyven óra, a hétvégéken kívül. - válaszolta behúzott nyakkal.
>> De az rengeteg! Lorry, miért nem szóltál, hogy kell a pénz? Hamarabb is elvállaltam volna a könyvtáras melót, ha tudtam volna, hogy ennyire sürgős! <<
>> Egyáltalán nem sürgős, jól megvagyunk. Én csak gyűjtök valamire… << nyugtatott, de jelelés közben megakadt. - Várj, mi van a könyvtárral?!
>> A múltkori javaslatod alapján munkát vállaltam a könyvtárban. << feleltem, mire most rajta volt a sor, hogy ledöbbenjen.
- Tudod, hogy nem azért mondtam… Jézusom, most úgy fogom érezni, hogy csak az én noszogatásomra jelentkeztél oda… - akadt ki most ő és a homlokát ráncolva rázta a fejét.
>> Ne aggódj, nem miattad vállaltam el. Jól jön egy kis zsebpénz, és végre én is szerettem volna valamit kezdeni magammal, elvégre nem ülhetek itthon egész nap. << mosolyogtam rá, mire látszólag megkönnyebbült.
- Akkor lehet otthagyom a menhelyet… - olvastam le a szájáról.
>> A te döntésed, és én mindenben támogatlak. Egy a lényeg, hogy ne bánd meg. << jeleltem, mire bólintott.
Vacsora után elmosogattam, miközben Lorry felült mellém a pultra és elmesélte a napját. Kicsit nehéz volt egyszerre két dologra is figyelni, de a lényeget megértettem Lorry mondanivalójából. Elmesélte, hogy már lassan két hete melózik a kávézóban, és az elején nagyon nem szerette, de az egyik munkatársa tartotta benne a lelket, és idővel megkedvelte a helyet. Azt is mondta, hogy majd egyszer el szeretne vinni és be szeretne mutatni Minának. Elmondása szerint nagyon nyílt és kedves lány, és szerinte biztos jóban lennék vele.
Miután végeztünk a mosogatással, egy pokróc és egy tál pattogatott kukorica társaságában befoglaltuk a kanapét és elindítottunk egy vígjátékot.
- Mesélj most te. Hol jártál, báránykám? - kérdezte egy idióta vigyorral az arcán Loren.
>> Ott, ahol a madár se jár. << nevettem fel. >> Csak a könyvtárban. <<
Nem voltam biztos benne, hogy elmondjam Lorrynak, hogy találkoztam Sungjinnal. Ha el is mondanám, elkezdene faggatni, ami nála egy rendőrségi kihallgatással ért fel, nekem meg nem volt kedvem most magyarázkodni.
Az arcomra lehetett írva minden, mert Lorry beletörődve bólintott és témát váltott.
>> Mi lett végül Wonpillal? Mikor találkoztok? <<
Ha Loren nem hozta volna fel, eszembe se jutott volna Wonpil és a randi. Most, hogy szóba jött, újból elfogott az idegesség és a félelem.
>> Holnap délután. << jeleltem az ajkamat harapdálva. A szívem már réges régen nem a helyén dobogott, a gyomrom pedig már a gondolattól is liftezni kezdett, hogy holnap találkozok Wonpillal.
Loren, mint mindig, most is észrevette, hogy pánikolok, ezért megpróbált megnyugtatni.
- Hé, ezt reggel már megbeszéltük. Ne izgulj, és akkor minden rendben lesz.
Mélyen a szemeimbe nézett, amitől általában mindig megnyugszok. Most is ez történt, Loren egy szemvillanás alatt eloszlatta minden félelmemet.
>> Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálod ezt. << sóhajtottam, mire Loren felnevetett.
Mivel a filmnézés helyett elbeszélgettük az időt, úgy gondoltuk, hogy inkább kikapcsoljuk a TV-t, és ma hamarabb lefekszünk aludni.
Nehezen ugyan, de elaludtam, és álmaimban újból beléptem a hangok birodalmába.