S u n g j i n

A koncert utáni estén nem éreztem valami fényesen magam, így az iszogatás után hamar le is léptem. Hogy mi volt a bajom, azt pontosan nem tudom. Az egész bensőm remegett, és a fejem is fájt, amire az alkohol csak rátett még egy lapáttal. Ugyan nem ittam sokat, de azt a keveset sem kellett volna. A gyomrom görcsbe rándult, a szívemet pedig mintha satuba fogták volna, és fokozatosan szorítottak volna rajta.
Reggelre ez az érzés sehogy se akart csillapodni, ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek valahova, hogy kiszellőztessem a fejem. Kavarogtak bennem az érzelmek és a gondolatok, amit legjobb lett volna papírra vetni, de egy láthatatlan erő megakadályozta ezt. Mivel a fiúkkal még tegnap megbeszéltük, hogy ma nem fogunk próbálni, ezért a délutánom felszabadult. Elhatároztam, hogy ellátogatok a könyvtárba, hátha ott megtalál az ihlet a dalírást illetően. Bármikor, ha dalt akarok írni, könyvtárba szoktam menni, mert főként a versek olvasása közben jutnak eszembe új dalszövegek. Nem egy dalunk született meg így, de persze mindenki hozzá szokott tenni a saját ötleteiből. Még Dowoon is, pedig közülünk ő énekel a legkevesebbszer, szinte soha. Mégis, ha ő nem lenne, jópár dalunk nem íródott volna meg.
Jae általában az angol soroknál veszi ki a részét, Younghyun pedig inkább a saját rap szövegeit írja meg. Wonpil a jobb kezem, ő az én ötleteimet szokta továbbgondolni és Dowoonnal megpróbálnak csiszolni rajta. Én meg vagyok az, aki az egészet átlátja, és rábólint a végleges verzióra.
Gondolatmenetemet az édesanyám szakította félbe. El is felejtettem, hogy ma délután megy dolgozni.
- Sungjin drágám, tudnál segíteni? - kiáltott át a konyhából a nappaliba, ahol eddig ültem.
- Persze, megyek!
Épphogy csak beléptem a konyhába, anyám a kezembe nyomott egy kést és egy tálnyi zöldséget.
- Meg tudnád pucolni ezeket nekem? A levesbe kellenek. - üdvözölt az ő sajátos csilingelő hangján, majd rögtön vissza is szökkent a tűzhelyen fortyogó edényekhez. - Megfőzök holnapra is, mert mára éjszakai műszakot vállaltam, és csak reggelre érek haza.
Édesanyám ápolónő a közeli kórházban, és megszállottja a munkájának. Mindig azt tanította, hogy ameddig élvezem amit csinálok, azt a világért se hagyjam abba. Nos, ő így van a jelenlegi munkájával, nagyon szereti. Egyetlen hátránya, hogy viszonylag keveset látom.
- Apád megint üzleti útra ment. - tette hozzá mintegy mellékesen. Nos igen, apám már más tészta. Ő tényleg munkamániás, és őt tényleg ritkán látjuk.
Mivel nem válaszoltam, anyám felvont szemöldökkel nézett rám.
- Mi nyomja a lelked? Olyan szótlan vagy!
- Délután elmegyek a könyvtárba. - feleltem, bár tudtam, hogy nem erre volt kíváncsi.
- Újabb dal? - mosolyodott el, mire bólintottam.
A zöldségek megpucolása után még elmosogattam az edényeket és el is törölgettem őket, amit anyám hálás pillantással díjazott.
Miután búcsút vettem anyutól, a táskámat a hátamra véve elindultam otthonról.

***

- Sungjin! De jó hogy látlak! - köszöntött Rose néni, amint beléptem a könyvtárba. Heti rendszerességgel jártam ide, úgyhogy szinte már családtagnak számítottam a szemében. - Ma mihez van kedved, mit szeretnél olvasni?
- Szokásos. - mosolyodtam el.
- Versek, hát persze! Tudhattam volna. - kacsintott Rose. - Vannak újabb gyűjteményeink. Ha érdekelne téged, keresd őket a klasszikus költészetnél.
- Köszönöm. - biccentettem, és eltűntem két könyvespolc között.
Mint az esetek többségében, most is a szerelmes verseknél lyukadtam ki. Az eddigi dalaink közül szinte az összes ilyen témában íródott. Szól dal a viszonzatlan, plátói szerelemről, a vallomásokról, a félrelépésekről... ezen szövegek mindegyikét vagy a személyes tapasztalatainkból, vagy a versekből merítjük.
Már egy órája bújtam a köteteket, de még mindig nem talált rám az ihlet.
Éppen egy kortárs költő verseit tartalmazó gyűjteményt olvasgattam, mikor valaki hirtelen nekem jött. A nála lévő könyvek hangos puffanással értek földet, én pedig reflexből lehajoltam, hogy segítsek felvenni őket.
Felegyenesedtem, hogy visszaadjam neki a könyveket, mikor megpillantottam őt. A lányt a zeneboltból. A lányt a koncertről. Daisyt.
A szemei elárulták, hogy ő is felismert engem. Rózsaszín ajkai résnyire szétnyiltak, és látszólag ő is meglepődött, hogy pont belém botlott.
Pár másodpercig csodálkozva bámultunk egymásra, de amint a pillantása a kezemben tartott könyvekre tévedt, zavarában tátogni kezdett.
Tényleg, hisz nem beszél. Nemhogy nem beszél, nem is hall.
Hirtelen ötlettől vezérelve a kezébe nyomtam a könyveket és a táskámból előhúztam egy tollat és a füzetemet, majd lefirkantottam a mondandómat.
"Sajnálom, az én hibám."
Amint elolvasta az üzenetet, még jobban ledöbbent.
"Tudok róla." - írtam a következő sorba. Átvette a füzetemet és a tollat, és ő is írni kezdett.
"Honnan?" - nyújtotta vissza a papírköteget. Amint az ujja hozzáért a bőrömhöz, kellemes bizsergés áradt szét bennem és elérte a testem minden porcikáját.
"Láttam, amint a barátnőddel jelelve beszélgettél a koncerten." - válaszoltam, mire szégyenlősen elbújt az arany hajzuhataga mögé, de még így is láttam a pirospozsgás arcát. Gyönyörű volt.
Vonakodva elkérte a füzetet, majd hatalmas betűkkel beleírta:
"Daisy"
Tudtam a nevét, mert Wonpil elárulta előző este, viszont ezt ő nem tudhatta, ezért nem akartam ráijeszteni.
"Sungjin" - válaszoltam, mire elmosolyodott, és a füle mögé tűrte a haját. A mozdulat közben észrevettem, hogy a füle mögött a bőr egészen vöröses színű, és hegekkel van borítva. A haja azon a részen rövidebb volt, kíváncsi voltam, hogy mi történhetett. Egyben szinte biztos voltam, hogy azokat a hegeket akkor szerezhette, mikor elvesztette a hallását.
Bizonyára elég feltűnően nézhettem őt, mert zavarában lehajtotta a fejét.
"Nem volt még lehetőségem elmondani, de nagyon szépen játszottál a hangszerboltban." - írtam meg neki, mire szomorkásan elmosolyodott.
"Bárcsak én is elmondhatnám ezt rólatok" - válaszolt, utalva a koncertre. Végig ott volt a fellépésünkön, annak ellenére hogy hallotta volna a zenénket. Meg szerettem volna kérdezni az okát, hogy miért állta végig a koncertet, de helyette támadt egy sokkal jobb ötletem.
"Kíváncsi vagy az egyik dalunkra?" - körmöltem le immáron egy új lapra. Amint elolvasta, kérdőn oldalra döntötte a fejét.
Átvettem tőle a könyveket és az asztalok felé biccentettem, hogy üljünk le. Ahogy leültünk, kinyitottam a füzetemet az egyik dalszövegnél, és elé csúsztattam.
Csillogó zöld szemeivel engedélyt kért az olvasásra, mire mosolyogva bólintottam.

Nem vagyok magányos.

Erőtlenül mondom ezt az esti égboltnak.Jól vagyok ma.Újra és újra ezt mondogatom magamnak.Miután véget ért a nap, és hazaérek,Azt kívánom, bárcsak lenne ott lenne valaki, Ki mondaná nekem, hogy szép munka volt,És ki átölelne...
És még most is,
Teljesen egyedül vagyok,
A holdfény alatt.
Teljesen egyedül vagyok,
Csak a hideg esti levegő van velem.

Valójában, magányos vagyok

Utálom az esti égboltot, aminek nincs válasza...Holnap reggel, amikor elmegyek,Bárcsak ott lenne valaki, aki azt mondja nekem,Hogy legyen szép napod!És még most is, teljesen egyedül vagyok...Az a személy, akit keresek,Biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanazt az égboltot nézi.Teljesen egyedül vagyok,A holdfény alatt.Teljesen egyedül vagyok,
Csak a hideg esti levegő van velem.

Miközben olvasott, ha akartam, akkor sem tudtam volna levenni róla a szememet. Szinte teljesen átadta magát a szövegnek, és mintha átérezte volna a tartalmát. A végére könnyek gyűltek a szemében, amit legszívesebben letöröltem volna, de inkább hagytam, hogy ő tegye meg.
Szipogva a tollért nyúlt, és egy másik oldalra, remegő kezekkel ezt írta:
"Életemben nem olvastam még ennél gyönyörűbbet."
A szívem egy hatalmasat dobbant a sorokat olvasván és melegség öntötte el az egész testemet.
"Örülök, hogy tetszett." - mosolyodtam el halványan.
Már éppen megkérdeztem volna, hogy mutassak-e még egy dalt neki, mikor megrezzent a telefonja.
Ajkait szomorúan biggyesztve nyúlt a tollért, hogy megírja, mennie kell.
Bólintottam, és próbáltam úgy tenni, mintha nem érintene rosszul, de legbelül nagyon is elszomorodtam.
"Találkozunk még." - írta búcsúzóul, majd integetve kilépett a könyvtárból.

Tollat ragadtam, és megállás nélkül írni kezdtem, egészen addig, míg az ujjaim meg nem fájdultak. Leírtam minden érzést, amit Daisy váltott ki belőlem, minden képkockát, amit belőle láttam, és minden rezzenést, amit vele kapcsolatban éreztem. Papírra vetettem mindent, és éreztem, hogy ebből hamarosan egy új dal fog születni.