D a i s y

A csend ébresztett fel. Elaludt nyakkal és egy erős fejfájással ébredtem. A kanapén aludhattam el, ugyanis a nappaliban találtam magam. Az órára pillantottam és sóhajtottam. Délután fél négy volt, és Loren még mindig nem ért haza. Tudtam, hogy egy darabig még nem is fog hazajönni, viszont én már nem bírtam tovább.
Ásítottam egyet, majd a szobámba botorkáltam, hogy felöltözzek.
Egy papírcetlit hagytam a konyhapulton a barátnőmnek, hogy elmentem otthonról. Általában mindenhova ő kísér el bizonyos okokból kifolyólag, de úgy éreztem, muszáj lesz kimozdulnom. Elég jól bírom a bezártságot, de most jött el az a pont, hogy muszáj friss levegőt szívnom, különben megőrülök.
Megfordult a fejemben, hogy telefonon is írok Lorennek, de nem volt kedvem újra veszekedni vele, így elvetettem az ötletemet.
Bedugtam a fülhallgatót a fülembe, nem érdekelt, hogy nem szólt benne zene, s elindultam otthonról.
Nem egészen másfél éve költöztünk el Lorennel a "családi" fészekből. Számos okunk volt erre, de a legfőbb: megkezdjük az utazásunkat a felnőtté válás rögös útján. Ugyan a szüleink, Loren szülei és az apám szabad utat adtak nekünk, ennek ellenére "csak" a város másik felébe költöztünk, nem olyan messze tőlük. Havonta egyszer meglátogatjuk őket, olykor összeül a család egy ebédre. Loren családja és az enyém. Mivel gyerekkorunk óta legjobb barátnők vagyunk, és együtt is élünk, előszeretettel gondolunk egymásra úgy, mintha nővérek lennénk, pedig semmilyen úton nem áll fennt köztünk rokoni kapcsolat.
Másfél év alatt elég jól kiismertem magam a környéken ahhoz, hogy meg tudjam mondani, melyik étterem a legjobb, hogy percre pontosan milyen messze van innen a legközelebbi buszmegálló (hat és fél perc) és hogy tudjam, van a közelben egy park, egy kisebb tóval, fákkal, miegymással. Mivel ezúttal a kiruccanásom célja a friss oxigénhez való jutás és a bezártságérzet elűzése volt, ezért a parkot választottam, ami talán a kedvenc helyeim listáján az első helyet foglalta el. Nem csupán csak azért, mert kellemes a természet lágy ölén, de legalább az a hely nem emlékeztetett engem annyi rossz dologra. Hacsak, ha a rossz emlékeim közé sorolom azt, amikor Lorryval megtámadott minket egy hattyú. Utólag már vicces, de akkor rémisztő volt.
Ugyan busszal is mehettem volna, de én inkább a sétálást választottam. Buszozni csak Lorennel szoktam, és csak akkor, ha sietünk, bármikor máskor inkább a testmozgást választjuk. Igaz, így negyed órával hosszabb az út, de ráértem.
Abból a negyed órából huszonöt perc lett, mivel megálltam a kedvenc pékségemnél egy teáért és pár pogácsáért. Szerencsére az eladó már fejből tudta a rendelésemet, így szó nélkül kiszolgált.
A parkba érve kiválasztottam a kedvenc fámat és letelepedtem a tövébe. A pogácsáim majszolása közben a zöldellő parkot kémleltem. Gyerekek rohangáltak fel s alá, egymás kezét fogó párok húzták meg magukat a fák árnyékában és piknikező családok fogyasztották közösen az anyu által készített szendvicseket. Semmi szokatlan, mégis, minden olyan fájdalmasan csendes volt.
Hátradőltem a fűben és elkezdtem Lorenen gondolkodni. Vajon mennyire lesz mérges, amikor megtudja, hogy egyedül jöttem el otthonról? Mennyire fog leszidni, és mennyi ideig fog haragudni rám? Ugyan tudtam a válaszokat, de azért mindig elgondolkodom ezen.
Loren már-már idegesítően aggodalmaskodó, főleg a baleset óta. Sose hagy egyedül -kivéve ha mégis, például amikor dolgozik- és mindent megtesz értem. Néha úgy érzem, elegem van az anyáskodásából és el akarok bújni előle, de tudom, hogy ezzel csak jót akar. Ő pedig tudja, hogy tisztában vagyok vele, hogy miért teszi azt amit, mégis... néha tényleg látom benne az édesanyámat. Persze továbbra is ő az én bolond barátnőm, akit a világon mindennél jobban szeretek.
Sokat gondolkodtunk azon, hogy ha majd a szerelem belép az életünkbe, mi lesz a barátságunkkal, de én szilárdan állítottam, hogy engem a szerelem hidegen hagy, ő pedig... Ő reménytelen eset, ugyanis már van egy tucat "szerelme" könyvekből, filmekből, sorozatokból. Úgy néz ki, hogy a legfrissebb kiszemeltje egy énekes, és nagy a románc, mert megállás nélkül róla mesél.
Gondolataim Lorenről és az előbb említett énekesről a zenére tévedtek. Amióta csak az eszemet tudom, az életem jelentős részét a zene jelentette. Édesanyám kiskoromban folyton hangversenyekre és koncertekre vitt, és az idő múlásával szépen lassan megszerettem a klasszikus zenét. Nyolcéves koromtól zongorázni tanultam, és ugyan nem jártam versenyekre, de úgy gondoltam a zenélésre, mint egy életformára. Tizennyolc éves koromig ment ez, de aztán egy váratlan dolog miatt fel kellett hagynom a zongorázással, és minden mással, aminek kicsit is köze volt a zenéhez. Vagy anyához.
A telefonom rezgése szakította félbe a gondolatmenetemet. Lorry fényképe villant fel a képernyőn. Kinyomtam a hívást és az üzenetekbe mentem, ahol egy nagyon morcos hangvételű levél fogadott.
Lorry: Hol a fenébe vagy te lány? Legalább elmondhattad volna, hogy hova mész! Legközelebb elhozom magammal a kulcsaidat. Kérlek mihamarabb válaszolj! Nagyon aggódom.
Halványan elmosolyodtam, és válaszoltam a nyugtalan barátnőmnek.
Daisy: Sétálni mentem egy kicsit, mert már nem bírtam a szobafogságot. :P A parkban vagyok, ha szeretnéd, rögtön indulok.
Másodpercekkel később jött is a válasz.
Lorry: Még szép, hogy szeretném. Kimenjek eléd?
Daisy: Nem kell, anyu, hazatalálok.
Lorry: Nagyon vicces... Siess inkább.
Daisy: Hozzak valamit a boltból?
Lorry: Igen, magadat. Ja, meg elfogyott a tej.
Daisy: Oké.~
Ezzel a telefonomat elrakva felálltam és elindultam a bolt felé, ami alig két sarokra volt a parktól. Éreztem, hogy újra megrezzent a telefonom, de nem vettem a fáradságot ahhoz, hogy megnézzen, Lorry mit írt.
A boltban vettem két üveg tejet a barátnőm kérésére, egy csomag pattogatott kukoricát, mert majdnem felnassoltam az otthoni készletet, illetve még egy tábla "bocsánat, hogy elmentem otthonról és nem szóltam" csokit Lorrynak.
A hazavezető utamat úgy terveztem, hogy busszal teszem meg, ám félúton megakadt a szemem egy bolton.
A fejem felett hatalmas neon betűkkel ki volt írva, hogy "HANGSZERBOLT". A kirakatban különböző fajtájú és márkájú gitárok sorakoztak, a háttérben pedig megpillantottam egy zongorát. A szívem összeszorult a látványra, és megpróbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot.

És ekkor megszólalt egy hang a fejemben, ami arra bíztatott, hogy lépjek be a boltba.