CSATLAKOZZ A CSOPORTBA! ---> https://www.facebook.com/groups/561182053982142/

"Luke!" Kiáltottam a konyhaasztalunknál ülve. Megharaptam a ceruzám végét, teljesen kikészített a házim. Még csak 2 hete járunk suliba, de máris kínlódok vele.

"Igen?" Kiabálta vissza.

"Szükségem van a segítségedre." Nyafogtam, ledobva az asztalra a ceruzám. Hátradőltem a széken és kezeimmel végigszántottam a kócos hajamon. Hétvége volt és a szombataimat a házik megírásával szoktam tölteni, amit Luke is megcsinált, csak ő mindig eltolta vasárnap estére.

"Miben?" Most már normál hangerővel beszélt és bejött a helyiségbe.

"Számítás." Beharaptam az alsó ajkamat, tudva, hogy ő ugyanolyan jó számításból, mint én lélegzetvételből. Luke leült a mellettem lévő székre és az egyik kezén az állát támasztotta, míg a másikkal átkarolta az én székem hátát. Őt figyeltem, ahogy végigfuttatta tekintetét a tankönyven és a kérdéseken.

"Autumn, ezt 11. osztályban tanultuk." Mondta, rám szegezve tekintetét. Ránéztem a könyvre, majd vissza rá és most már rájöttem, hogy korábban is voltak problémáim ezzel.

"Igen, de az két évvel ezelőtt volt." Panaszkodtam, ahogy megdörzsöltem a szemeimet. Alig volt még délelőtt 11, de már bármelyik pillanatban kidőltem volna. "Alighogy emlékszem valamire tavalyról."

"Puskát írni nem felejtettél el." Motyogta, lapozva egy oldalt.

"Ja, de az angolból volt. Nem számításból." Forgattam meg a szemeimet, témát váltva. "Csak segítenél?" Könyörögtem.

"Oké, oké, oké." Beszélt. És akkor elkezdte mondani a szabályokat, a kis lépéseket, amiket meg kellett csinálnom és, hogy hogyan dolgozzam ki a számológépemen azokat, de Luke maga volt a két lábon járó számológép. Ami elég jól jön ilyenkor, meg mikor nem tudom, hogy mennyi borravalót adjak a pincérnek egy étteremben. 

Gimiben tulajdonképpen elvesztettem azt a képességemet, hogy mindenből ötös legyek és befejeztem az éveimet úgy, hogy az osztályban mindig a holtponton voltam. Sose gondoltam, hogy jó vagyok valamiben, míg fel nem vettem újra a biológiát és kétszer majdnem megbuktam matekból. De az évek előrehaladtával találtam sok olyan dolgot, amiben jó vagyok. Ami Luke-ot illeti, eléggé okos és ő az oka, amiért nem húztak meg matekból. Az osztályban mindig az elsők között volt, amiért irigy voltam rá és mindig megmondtam neki, hogy mennyire idióta is. De persze a jó értelemben.

Már vagy egy órája ülhettünk azokon a kényelmetlen székeken és kezdtem ténylegesen kikészülni, mikor elkezdtem emlékezni pár számra, betűre és szimbólumra az anyagból.

"Könnyű, igaz?" Luke megbökte a vállamat az övével, ahogyan ledobtam a ceruzám a papírokra.

"Hogyne." Mondtam szarkasztikusan, kinyújtva a lábaimat az asztal alatt.

"Menni fog." Biztatott. Hátradőltem és nyöszörögtem, ahogy megrázta rajtam a fejét. "Be akarod fejezni az igazán nehezeket?"

"Meg tudnád csinálni nekem?" Biggyesztettem le az ajkaimat reménykedve.

"Uh, nem. De valamit megcsinálok. Mit szeretnél?" Ment a kamrába, remélve, hogy valami kaja-féleségre gondolok.

"Mindegy." Sóhajtottam. Felálltam, látva, hogy feldob egy doboz amerikai sajtos tésztát, megpróbálja elkapni, de az egész tészta a földön landol. "Az volt az utolsó sajtos tésztánk?" Szemei tágra nyíltak és az ajkait szorosan összezárta.

"Nem." Világosan kimondta, próbált őszinte lenni, amennyire csak lehetett, de szörnyű hazudozó volt.

"Wow! Ez aztán meggyőző!" Csaptam össze a tenyereimet, ahogy megforgatta a szemeit. Vigyorra húztam az ajkaimat, mindig cseszegetem őt.

"Szó szerint meg tudom ízlelni a szarkazmusodat." Szűkítette össze a szemeit, miközben elkezdtük felszedni a makarónit a padlóról. Olyan volt, mintha óvodában lennénk és éppen rajzóránk lenne.

"Persze, de a sajtos tésztát is meg tudod ízlelni? Nem." A kezembe vettem a darabokat, majd a kukába dobtam, míg Luke ugyanezt csinálta, csak közben bosszúsan nézett rám.

"Utállak." Mondta, megragadta a bokám és megpróbált kibuktatni. Kicsit megbotlottam, de gyorsan összeszedtem magam.

"Igazán?" Kérdeztem, ahogy felállt és követte a mozdulataimat. Tett egy lépést felém, miközben megtörölte kezeit a nadrágjába. 

"Fogd be." Normál magasságból gúnyosan mosolygott le rám.

"Kényszeríts." Kötekedtem.

Meglepetésemre, megragadott a bordáim alatt és a mögöttünk lévő falnak nyomott. Mellkasát az enyémnek nyomta, megakadályozva engem a szökésben és kedvesen mosolygott rám.

Idegességet éreztem a gyomromban valahányszor felnéztem rá és rájöttem, milyen közel is vagyunk egymáshoz. Levette a kezeit a vállaimről, majd azok közé fogta az arcomat, még közelebb jőve hozzám. Az orra súrolta az enyémet, az államat kicsit megemeltem, hogy a legkisebb helyet is kiszorítsam kettőnk közül; nem tudom miért, de nem akartam, hogy ez a pillanat véget érjen.

Légzésem felgyorsult mikor elkezdett beszélni, ajkai épphogy súrolták az enyéimet, miközben még mindig mosolygott.

"Annyira bi-" Mielőtt folytathatta volna, egy hangos puffanást hallottunk a felettünk lévő lakásból. Mindketten felnéztünk a plafonra, majd egymásra, de már sokkal nagyobb volt a távolság köztünk, mint ezelőtt. Megköszörültem a torkom, figyeltem a szemeit, ahogyan az ajkaimat bámulta.

"Um, mit is mondtál?" Kérdeztem, mivel egy váratlan zaj megzavart minket. Lenézett, az egyik kezét a falnak támasztotta, míg a másikkal a nyakához nyúlt, miközben én az enyéimet a hátam mögé tettem.

"Annyira bi-bizonytalan vagyok?" Megbotlott a nyelve, ami még jobban megerősített abban, hogy ő egy szörnyű hazudozó. 

"Bizonytalan miben?" Mondtam, nézve, ahogy elveszi a fejem mellől a kezét és maga mellé rakja.

"Hogy utállak vagy gyűlöllek-e." Kuncogott, kezeit a zsebeibe téve. 

"Nem utálsz engem." Válaszoltam, megbökve őt, mintha semmi sem történt volna. Megragadta a csuklóm, mielőtt bármit is tehettem volna.

"Oké, nem, de még mindig bosszantó vagy."

"Még mindig bosszantó vagy." Utánoztam. Kirántottam a csuklómat a kezei közül, visszaültem az asztalhoz és hagytam, hogy a gondolataim szabadon maradjanak, ahogy némán leült mellém Luke.

Soha nem vonzódtam még úgy Luke-hoz, de a két majdnem csókunk után a dolgok kezdtek megváltozni a fejemben. Természetesen nagyon vonzónak találom a szemeit, mint az összes többi lány, de nem tudnám magamat elképzelni vele csókolózás közben. Nem tudom, hirtelen miért érdeklődök iránta, talán azért, mert velem volt, mikor Ellis kikerült a képből vagy talán azért, mert már a kezdetek óta érzek iránta valamit. 

"Autumn." Csettintett egyet Luke az arcom előtt, megszakítva a gondolatmenetemet.

"Mi az?" Kérdeztem gyorsan.

"Szeretnél jönni?" Intett az ajtó felé, ahogy ledobta a pulcsiját a kanapéra. Tettem egy megjegyzést arra, hogy már megint kezdi szétdobálni a cuccait az egész házban.

"Hová?" Ráztam meg a fejem lassan, nem tudtam biztosan, hogy hová is akar engem vinni.

"Cianna-hoz." Köszörülte meg a torkát, közben megragadta az egyik kabátomat, már akkor tudta, hogy igent fogok mondani. "Megnézni, hogy mi újság vele." Végre felvettük a szemkontaktust, a feszültséget érezni lehetett a szobában. Felsóhajtottam, majd lenéztem a rongyos csizmáimra. Kérnem kéne már újakat karácsonyra, bár addig még 3 hónap van.

Bólintottam és szó nélkül felálltam. Elvettem tőle a kabátot és átemeltem a fejem fölött, míg folyamatosan néztük egymást. Egy pár pillanatig csak bámultunk egymásra, mintha azt várnánk, valaki majd megszólal.

Helyette Luke megragadta az alkaromat és kihúzott a lakásból. Nehezen vettem a levegőt az orromon.

Mikor Luke és én körülbelül 8 évesek voltunk, a hűvös évszakokban mindig kint voltunk és azon szórakoztunk, hogy mennyire lehet látni a leheletünket a levegőben. Az ősz és a tél volt a kedvenc évszakunk egész évben. 

Kifújtam a levegőt, nem is vettem észre, hogy Luke lefényképezett, addig, míg a vaku el nem villant. Hirtelen felé kaptam a fejem, látva, hogy bűnös arckifejezéssel és tágra nyílt szemekkel tartja a kezében a telefonját. 

"Hadd nézzem meg." Tartottam ki a kezem, látni akartam a képet, amit készített. Ahelyett, hogy a készüléket ideadta volna, az ujjait csúsztatta az enyéimre, majd lenézett az összekulcsolt kezeinkre.

"Később." Ajándékozott meg egy szégyenlős mosollyal, miközben lóbálta a kezeinket oda-vissza, akárcsak a kisgyerekek. 

Ez az érzés elég volt ahhoz, hogy életre keljenek a pillangók a gyomromban és hogy vihogjak, akár egy iskolás lány. Luke látott már szeleburdin ezelőtt, de nem feltétlenül miatta voltam az. Nem volt kellemetlen vagy kínos, mert az elmém mindig emlékeztetett, hogy ő a legjobb barátom és annak nem kéne furcsának lennie, hogy... így viselkedünk. Bármi is volt ez, vagy bárminek is kellene lennie.