Nem tudom, mióta járkálok és nem tudom, mióta gondolkozok, csak azt tudom, hogy az agyam pont olyan fáradt, mint a lábam.

Hajnali fél kettő van, ami annyit jelent, hogy Luke 14 órája távol van, ami 12 órával több, mint amennyire számítottam. Sosem futott el a problémái előtt, de a félelmeitől igen. Talán ez olyasmi volt, amitől félt. Egyértelmű, hogy ez nem ugyanaz az indíték, de talán jobban félt a gyanútlan válaszomtól.

A bűntudatom és aggodalmam arra a pontra vitt, ahol már fizikai fájdalmat éreztem. Végre leültem a kanapéra és azon gondolkoztam, hogy ez nem olyasmi, amit fel kéne dolgoznom. De ebben a pillanatban csak még jobban aggódtam érte.

Lerogytam és felhúztam a lábaimat a mellkasomhoz. Kivettem a zsebemből a telefonomat, de még mindig nem kaptam válaszokat az üzenetekre és a hívásokra, amiket Luke-nak küldtem. A mobil kicsúszott a kezemből és egy halk puffanással ért földet. Halkan felsóhajtottam és a plafont kezdtem magam fölött bámulni, párszor pislogtam, a szemeimet nehéznek éreztem és másodpercről másodpercre egyre fáradtabb lettem.

Majdnem 24 órája ébren vagyok és ez most jön ki rajtam. A félhomályos nappali nem könnyítette meg a dolgomat, hogy fennmaradjak és megvárjam Luke-ot, aki megérzésem szerint, nem fog napkelte előtt hazajönni.

Félálomban voltam, de a hangokat még így is hallottam, csak a szemeim voltak csukva és a testem volt szétcsúszva. Ekkor zajt hallottam a bejárati ajtó felől. Pár percnél nem tarthatott tovább, de felébredtem.

Felpattantam a kanapéról és az ajtóhoz futottam, tudtam, hogy az az egy személy csak Luke lehet. Csak ő lehet az, aki hajnali 2-kor itthon hagyta a kulcsait, mivel már elég sokszor megtörtént ez.

Kinyitottam az ajtót, felfedve szörnyű ábrázatomat az üres tekintetű Luke-nak. Gyorsan kiléptem és átöleltem a testét, az arcomat a mellkasának nyomva.

"Aludtál?" Kérdezte halkan. Karjait nem tette körém, csak a levegőben tartotta.

"Majdnem." Motyogtam. A hideg levegő valahogy nem passzolt a rövid ujjú pólómhoz. Az egyetlen hőforrásom az Luke közelsége volt.

"Ó." Mondta egyszerűen. Pár másodperc eltelt, még mindig nem engedtem el őt, ő pedig még mindig nem szorított magához. "Nem úgy értet-"

"Az Istenit, Luke, csak ölelj vissza." Gyakorlatilag követeltem. A megkönnyebbülés végigfutott az arcomon, mikor megéreztem a szorítást. Szerintem az aggodalmam az épsége miatt nagyobb volt, mint a haragja irántam.

"Bemegyünk?" Éreztem, ahogy megfeszül, miközben engem is kiráz a hideg. Bólintottam, levettem róla a karjaimat, bementem, Luke pedig követett. Figyeltem, ahogy belép és szétnéz, mintha sose járt volna itt. Óvatosan bezárta az ajtót és végre rám nézett.

Vártam, hogy mondjon valamit, bármit, de nem tette. Csak álltunk és néztük egymást. Rengeteg pillantás és gondolat, de egy szó sem.

Elment mellettem, megfordultam a sarkaimon és néztem a hátát, ahogy a szobája felé sétál. Meg akartam állítani még akkor is, hogy fogalmam sem volt, mit mondanék vagy tennék, de nem akartam egyedül maradni azzal az érzéssel, hogy nem akar hozzám szólni.

Luke megállt a bejáratnál és visszanézett rám a válla felett. Végignézett rajtam, mielőtt fejével a szobája felé bökött volna, amivel burkoltan közölte, hogy menjek vele. Odamentem hozzá talán gyorsabban, mint szándékoztam.

Úgy tűnt, mintha meg akarná fogni a kezem, de elhúzta az övét, amitől rájöttem, hogy ez az, amit akarok. Nem akartam, hogy Luke visszautasítva érezze magát vagy hezitálnia kelljen, mielőtt megtesz dolgokat.

Követtem a szobájába és megálltam, ahogy beléptem az ajtón. Levette a kabátját, amit követett a pólója, ezzel felfedve csupasz mellkasát. Mély levegőt vettem és a mellkasom előtt összefontam a karjaimat, miközben ő az ágyához ment.

"Azért hoztál ide, hogy a félmeztelen tested bámuljam vagy mert beszélni akarsz?" Kérdeztem, kedvesen mosolyogva.

"Az egyik igaz." Húzta a takarót a lábaira és felkönyökölve felemelte a fejét. "És nem beszélni akarok." Vigyorgott viccelődve.

"Akkora idióta vagy." Nevettem, felszabadultabbnak éreztem magam, mint ezelőtt. Luke intett nekem az ágya felé és az arckifejezésem komollyá vált. A bűntudat, ami felidegesítette őt újra eszembe jutott.

Felemeltem a takarót, hogy be tudjak alá feküdni, majd elkezdtem fészkelődni. Az oldalamon feküdtem, Luke velem szemben. A tekintetem a szemei és a válla között cikázott, majd a kulcscsontjára tévedt, aztán vissza az arcára. Memorizálnom kellett minden egyes centijét, viszont ezt már korábban megtettem.

Gyorsan visszanéztem a szemeibe. A nyelve hegye kikandikált a szája szélén, amit a tekintetem nem tudott elkerülni.

"Sajnálom." Mondtam halkan. Luke közelebb csúszott hozzám, hogy kezét az arcomra tudja tenni. Ezzel a tettel a figyelmemet újra magára irányította.

"Hé, nem kell róla beszélnünk. Nem ezért hoztalak ide." Mosolygott aranyosan, biztosítva engem arról, hogy minden rendben van.

"Akkor miért vagyok itt?" Levette a kezét az arcomról, majd megragadva a takarót felhúzta azt a mellkasára. Halkan felsóhajtott és éreztem, ahogy behajlította a lábait, valószínűleg így akarta magát melegen tartani.

"Nem hagyom, hogy egyedül aludj, amikor zaklatott vagy." Kuncogott.

"Ki mondta, hogy az vagyok?" Vontam fel az egyik szemöldököm a feltevésén.

"Ne már, Autumn. Kiabáltam veled, elmentem, aztán visszajöttem az éjszaka közepén." Magyarázta. Hátratúrtam egy tincs hajat, ami akkor esett előre, mikor Luke keze az arcomon pihent.

"Csak örülök, hogy egy darabban vagy." Mondtam. A szobára csend telepedett egy időre, kínosabbá téve a helyzetet. "Te zaklatott vagy?" Kérdeztem vissza, hátha megszabadulok az érzéstől.

"Miért lennék az?" Mászott még közelebb hozzám, mire én is közelebb csúsztam. Majdnem az egész ágyat beterítette, de nem szégyellte.

"Nos, úgy értem, még mindig nem tudom, hogy hogyan érzel azzal kapcsolatban, amit mondtam." Hebegtem. Lebámultam a kusza mintákra a takarón, érezve, hogy az arcom melegedni kezd. Bólintott, ezzel elárulva, hogy tudja miről beszélek.

"Eddig nem értettem, de most már igen. Tiszteletben tartom." Mondta halkan. "És, hogy őszinte legyek, kicsit félek, hogy ki leszek rúgva erről a helyről."

"Nem akarom ezt csak úgy feladni, ugye tudod?" Válaszoltam. A tekintete az enyémbe fúródott és halványan mosolygott.

"Mi lenne, ha újrakezdenénk." Javasolta. Zavarodottan néztem rá, nem értve, mire céloz.

"Nem hiszem, hogy újra tudnánk kezdeni 12 évnyi barátságot." Nevettem.

"Nem, nem, nem." Nevetett ő is, eltüntetve a komolyságot. "Mármint, te és én, mi. Mint egy tárgy." A mosolya nagyobbra nőtt, ahogy az enyém is.

"Lámpák vagyunk?" Kérdeztem. Feldobta a kezét a homlokához, lehunyta a szemét, majd gyorsan újra kinyitotta.

"Jézusom, Autumn. Nem." Morogta, elvéve a kezét a fejétől. Luke komolyabban vette ezt, mint azt az én nevetésemre lehetett mondani. "El akarlak vinni randira. Egy igazi randira. A két személyes kínos vacsorára egy félhomályos étteremben, ahol több tésztát szolgálnak fel, mint amennyit egy hónap alatt elfogyasztok." Vonogatta a vállait annak ellenére, hogy feküdtünk.

"Nem is szereted a tésztát." Állapítottam meg. Nem akartam témát váltani, de valamivel fel akartam dobni a hangulatot.

"A mac and cheese-t szeretem." Válaszolta. Pontosan tudta, hogy mit csinálok és simán ki tudott volna belőle mászni.

"Az nem számít." Löktem meg a vállát és mikor el akartam venni a kezem megfogta azt.

"Akkor érted a lényeget." Nevetett fel még egyszer. Mosolyogtam és figyeltem, ahogy lassan összekulcsolja az ujjainkat. Ez mindkettőnket elbűvölt és elvesztettük a fejünket, ha még eddig nem történt volna meg. "Egyébként. Miért nem lépünk le péntek este? Megleplek." Ajánlotta fel. Felvontam a szemöldökeim és egy pillanatra elkaptam róla a tekintetem.

"Szeretem a meglepetéseket." Bólogattam, ezzel beleegyezve.

"Tudom. Szóval, ez egy igen?" Szorította meg a kezemet, reménykedve, hogy igent mondok, de jól tudtuk mindketten, hogy azt mondok.

"Persze." Suttogtam, rávigyorogva, amit viszonzott. Pár szótlan pillanat után hátat fordítottam neki.

Az idő mintha megállt volna, úgy feküdtem az ágyon. Hamarosan megéreztem Luke kezét a derekamon, ahogy magához húz. Azonnal nekidőltem, a hátam a mellkasának nyomódott és a karját most már szorosan körém fonta.

"Tudom, hogy lassan akarsz haladni. Sokkal könnyebb lesz, mint feladni." Motyogta a fülembe. "Tudom, hogy óvatos akarsz lenni." A szavak könnyen csúsztak ki a száján, ami miatt csodálkozni kezdtem, hogy ezen gondolkozott-e a néma percek alatt.

"Nem szeretek lábujjhegyen járkálni a családom körül." Vallottam be. Luke már tudta ezt a gondolatomat, nem értem, miért mondtam el neki még egyszer. Boldog voltam, hogy megoldást próbálunk keresni erre, még akkor is, ha technikailag ez egyáltalán nem egy probléma volt.

"Nem kell nekik azonnal elmondanod, elég csak két hónap múlva, mikor a nyár kezdődik, hátha akkorra kitaláljuk, mit hogyan csináljunk." Gyorsabban próbált válaszokat keresni, mint ahogy én feldolgoztam az előbb történteket. Sóhajtottam és elengedtem a takarót, majd megkerestem a körülöttem lévő kezeit.

"Addig még hat hónap van, Luke. Sok minden történhet hat hónap alatt." Éreztem, hogy megfeszül mögöttem, csakúgy, mint én, de egyből elengedte magát.

"Tényleg úgy gondolod, hogy ellenezni fogják ezt?" Halk nevetését éreztem a nyakamnál, amitől libabőrös lettem. Fészkelődtem a karjai alatt, mire elengedett és szembefordultam vele.

"Nem, valóra vált álom lenne nekik." Mosolyogtam, a szüleim kezdeti reakciójára gondolva, ha elmondom nekik, hogy Luke és én 'hivatalosak' vagyunk.

"Az én szüleimnek is." Tette hozzá, utánozva a mosolyomat. Még egyszer megragadta a kezem, reménykedve, hogy most nem kell elengednie. Bezárta a köztünk lévő helyet és hagyta, hogy a fejem a mellkasához érjen. "Semmitől nem kell félni."

"Sok mindentől kell félni." Motyogtam. Éreztem, ahogy egy ujjával az államhoz nyúl, kicsit megemeli a fejem és a megnyugtató szemeivel találkozik tekintetem.

"Csak hagyjuk ezt megtörténni."