Sziasztok^^

Nagyon késői órákban, de itt is van az újabb rész. :) Nem történt benne túl sok dolog, viszont azt előre megmondom, hogy a következő részek miatt biztos, hogy utálni fogtok... XD De ne feledjétek, hogy minden rossz után jön valami jó is. ;) Jó szórakozást mindenesetre ehhez a fejezethez !

  -------------------------------------------------------------------------------------------------    

- Sunny szemszöge -

Néha elgondolkozom azon, hogy miért is a tánc lett az én szenvedélyem, aztán rájövök, hogy ez mind Bellnek köszönhető. Lehet, hogy másoknak furcsa, amiért ennyi mindenben ő az akit említek, de ez az igazság. Kisebb korunkban inkább volt ő az anyukám, mint sem a legjobb barátnőm. Nem tudom mi lett volna velem nélküle, de ez fordítva is így van. Ebben semmi egó növelés nem volt, egyszerűen tudom, főleg ha belegondolok, hogy min kellett keresztülmennie mielőtt még velem találkozott volna. Ezeket pedig honnan tudom ? Abban a kórházban találkoztunk először, ahova őt is bevitték még régebben; pontosítva azt az esetet követően. Mindent hallottam az ott dolgozóktól, akik ezen csámcsogtak; nem mintha túl sok közük lett volna hozzá. Talán ezek után határoztam el, hogy mellette leszek bármi is lesz. Őrültség csak mert nem is ismertem ? Lehet, de én köztudottan is mindig furcsa és nem normális ember voltam.

- Min gondolkozol már megint ennyire ? - ütött a fejemre egy magazinnal HaNeul.

- Az élet értelmén - néztem rá szórakozottan és belekanalaztam a fagyimba.

- Te komolyan szoktál ilyen értelmes dolgokon is elmélkedni ? - nézett rám lesokkolva MyungDae.

- Én valójában egy nagyon okos ember vagyok - magyaráztam felszegett állal.

- Szerintem mi teljesen mást gondolunk az okos szó fogalmán - kezdett el köhögni Neul miután sikeresen félrenyelte az üdítőjét.

- Jéé, csak most vettem észre, hogy mit is iszol - csodálkozott továbbra is egyetlen fiú társaságunk.

- Szedd föl a földről az álladat, ugyanis ez cukormentes - magyarázta a lány megigazítva a feltűzött haját.

- Mit is hittem... - emelte a plafon felé a tekintetét HaNeul fogyókúrájára célozva. - Meddig is akarod ezt csinálni ? Ugyanis hamarosan el fogsz fogyni.

- Ez igaz - bólogattam hevesen. - Szeretnéd, hogy csináljak egy prezentációt a fogyókúra veszélyeiről ? - néztem rá nagy szemekkel.

- Te tudod, hogy mit jelent ez a szó ? - döbbent le mind két barátom, mire sértetten ütöttem rá a karukra.

- Néha olyan gonoszak tudtok lenni - fújtattam. - Bell tanította meg nekem még régebben.

- Ó, igen, a híres barátnőd - mosolyodott el HaNeul. - Igazán bemutathatnál egyszer neki, ugyanis a hallottak alapján egész normálisnak tűnik.

- És még jól is néz ki - mondta elégedetten MyungDae.

- Mit is mondtál ? Mintha nem halottam volna rendesen - nézett rá villámokat szóró szemekkel, mire a fiú védekezően összehúzta magát.

Nevetve figyeltem őket, amikor is kinézve az ablakon megpillantottam egy ismerős alakot. Magam se tudtam miért, de sietve felugrottam a székemről, ami a hirtelen mozdulatom miatt fel is borult. A kávézóban ülők tekintete mind felém szegeződött és zavartan néztem a szintén engem bámuló barátaimra. A tekintettem mégis szemmel tartottam a fiút, ezért gyorsan bekanalazva a fagyim végét - ezzel agyfagyást okozva magamnak - bocsánatot kértem az előttem ülőktől és sietve elhagytam az épületet. Szinte futnom kellett, hogy utolérjem, ugyanis ő már áthaladt azon a lámpán, ami kezdett zöldből-pirosra váltani, ezért jócskán kellett sietnem, hogy elkerüljem a felém haladó autókat. Kinyújtva a kezemet fogtam meg a vállát és köszöntem rá.

- Sziaaa ! - mondtam boldogan.

- Sunny ? - fordult meg JungKook meglepetten és zavartan nézett a most már karján pihenő kezemre.

- Hupsz, ez ott maradt - nevettem fel kínosan és rögtön elhúzódtam tőle.

- Hazafelé tartasz ? - kezdett el a metró felé sétálni, így én is követtem őt.

- Ühüm...épp a barátaimtól jöttem, amikor észrevettelek - füllentettem és nem értettem, hogy mire fel csináltam ezt, bár lehet, hogy még jobban megerősítette volna őt a valódi tettem abban, hogy nem vagyok százas, ha elmondom. - Te ?

- Én is. Egy kicsit már hiányzik a mozgás, ezért bementem gyakorolni a tánctermünkbe. Tényleg, ha végzel az egyetemen, akkor hozzánk adod be a jelentkezésedet ?

- Még nem tudom - vallottam be. Hát igen, Kook már tudott rólam egy s mást, ami az éjjelikig tartó beszélgetéseinknek volt köszönhető. Egy nagyon jó barátommá vált ezalatt a rövid idő alatt és egy kicsit elterelte a figyelmemet V-ről is, aminek őszintén nagyon örültem. Mostanában túlságosan sokat gondolkoztam a fiún és még jobban elterelődött a figyelmem a tánc során, mint eddig. Miatta többet voltam az álomvilágomban, mint a valósban és ez nagyon nem tetszett.

- Szerintem próbáld meg - ajánlotta és hirtelen elém jött, majd átment a másik oldalamra, amit először nem is értettem, majd észrevettem, hogy az előbb még pont a biciklisáv mellett sétáltam, ami az én esetemben eléggé veszélyes volt. Úgy tűnt ezt JungKook is észrevette, így feláldozva magát ment tovább azon az oldalt. Emiatt a tette miatt szélesen elmosolyodtam és belekarolva elkezdtem húzni.

- Yah ! Sunny, mégis hova viszel ? - kérdezte ijedten és éreztem a hangján, hogy zavarba jött. Mindig is viccesnek találtam ilyenkor, így nevetve tartottam a célom felé.

Tizenöt perc gyaloglás után meg is érkeztünk a kicsit már megviselt fehér épülethez és boldogan sétáltam be az ajtón, amit a hevességem miatt véletlenül kidöntöttem a helyéről. Meglepetten rezzentem össze a mellettem zavartan ácsorgó fiúval és bámultuk a földön heverő faajtóra.

- Nagyon sajnálom - hajoltam meg a már jól ismert férfi előtt, aki csak sóhajtva megrázta a fejét és megdobva egy kulccsal utunkra engedett.

- Mondhattad volna, hogy karaokézni hozol - ült le felvillanyozódva Kook és azonnal elkezdett számok után keresgélni. - Már régóta jársz ide ?

- Mióta ideköltöztem. Nagyon szeretem ezt a helyet, mert itt egy kicsit magamban lehetek - vontam vállat és érdeklődve foglaltam a fiú mellett helyet, aki nagyban keresgélt valami szám után. - Tuti Big Bang.

- Bingo - csettintett és rányomott a Bang Bang Bang-re, majd a kezembe nyomta a másik mikrofont.

Önfeledetten kezdtem el énekelni vele és észre se vettem, hogy volt amikor csak mosolyogva figyelt engem és épp emiatt nem is értük el a száz pontot, amit az elején kitűztünk célul. Pedig most végre sikerülhetett volna vele véghez vinnem ezt a rég dédelgetett álmomat, de a figyelmetlensége miatt nem jött össze. Szomorúan nézegettem a kilencven pontot és sóhajtva keresgéltem új szám után. Valószínűleg feltűnt neki, hogy ugyan színészkedésből, de elkeseredtem és megígérte, hogy a következőt komolyan veszi. Így is tett, ezért az én fahangommal is elértük a száz pontot. Boldogan ugrottam a nyakába és örökre az agyamba véstem ezt a pillanatot. Ezután felváltva énekeltünk mindenfélét és szinte fel se tűnt, hogy már két órája itt voltunk. Ekkor is csak azért indultunk, mert Bell küldött egy SOS üzenetet, ezért szinte rohanva hagytuk el a szobát és siettünk haza. Útközben megtárgyaltuk egymás előadását és mindketten arra jutottunk, hogy az én hangom egy csoda, de ezt én mindig is tudtam. Utánozhatatlan volt...

Úgy rohantam a nappali felé, mint egy idegbeteg, de nem érdekelt, ugyanis valami nagy baj lehetett, ha Bell ilyen üzenetet küldött. Szokásához híven a kanapén ücsörgött és a mellette ülő V-vel társalgott, amikor is nagy lendülettel ráugrottam, hogy végre felhozzam magamra a figyelmét. Úgy csimpaszkodtam bele, mint egy majom és összehúzott szemmel vizslattam Taehyungot, aki vigyorogva viszonozta a nézésemet. Vele kapcsolatban nem csak az zavart, amit a szívemmel csinált, hanem az is, hogy Bell egy csomó mindent előbb osztott meg vele, mint velem és emiatt néha tök fölöslegesnek éreztem magamat, még ha nem is voltam az.

- Akkor én megyek Kiki - borzolta össze az említett haját. - Kismajmom ne légy ennyire féltékeny - szólt még vissza hozzám és az ábrázatom miatt kitört belőle a nevetés.

- Miért ilyen velem ? - néztem utána értetlenül és megrázva a fejemet fordultam barátnőm felé, aki csak mosolyogva nézett ránk felváltva, - Mi van ? Csak nem láttál egy holdnyuszit ? - nyíltak tágra a szemeim és felpörögve néztem abba az irányba, ahova ő is, de csak V távozó alakját pillantottam meg.

- Úgy látom nagyon jóban lettetek - mosolygott még mindig és nem tudtam eldönteni, hogy ez két értelműnek számított-e az ő esetében vagy sem.

- Vagy nem - motyogtam. - Semmi - sóhajtottam fel. - Mesélj, mégis mit jelentett pontosan az az SOS ? - mutattam fel a telefonomat, amin a megnyitott üzenet szerepelt.

- Hát - túrt zavartan a hajába -, áruld el nekem, hogy mégis mit kéne tennem ? - vált kétségbeesetté a hangja és a tekintete is egyszerre, mire megnyugtatóan tettem a vállára a kezemet.

- Mi történt már megint ?

- Szerinted ? - nevetett fel kínjában. - Nem tudom, hogy mitévő legyek. Ha figyelembe veszem a jövőt, akkor teljesen világos az, amit tennem kéne. Igen, ezt mondja az eszem, de a szívem folyton felé húz és az a legelkeserítőbb, hogy valamiért az agyam is kezdi másképp látni a dolgokat. Pedig ezt egyáltalán nem szabadna - akadt ki, én pedig megértően bólogattam és próbáltam megemészteni a hallottakat. - Nem akarok játszadozni egyikünkkel sem, főleg, ha ő is úgy érez, mint én. Én el fogok menni és ebbe egy cseppnyi beleszólásom sincsen. Ezután a vita után apámmal meg biztos, hogy elveszítettem az utolsó lehetőségemet is. Már kellően utál, így elküldhet engem jó messzire,

- Figyelj, nem hiszem, hogy így lenne - próbáltam menteni a menthetőt, még ha teljesen tisztában is voltam a helyzetükkel.

- Te is tudod, hogy ez hazugság... Figyelj, én meg akarom ölelni, meg akarom fogni a kezét, meg akarom csókolni, a barátnője akarok lenni - halkult el a végére.

- Az apádnak ? - vicceltem el egy kicsit a dolgot, hogy egy hangyányit is, de jobb kedve legyen. A tervem be is jött, ugyanis összevont szemöldökkel torzult el az arca, majd nevette el magát és temette fejét a vállamba.

- Most egy nyávogós liba lehetek, de tényleg tanácstalan vagyok és ez már rég nem csak róla és rólam szól. Mind a hetüket baromira megszerettem és nem akarom itt hagyni őket - suttogta. - És az egyik legfontosabb személyt sem az életemben; téged.

- Aj, szeretnéd, hogy az apádat felküldjem a Holdra ?

- Az remek lenne - nevetett fel.

- Lehet cserekereskedelmet folytatok majd a nyulaimmal és elcserélem velük az apádat, bár valószínűleg sok nyúl lányba fog az nekem kerülni.

- Még mindig csak fiúk élnek egyedül fent ?

- Igen, a lányok még csak most vannak tervben - magyaráztam.

- Szegények, sajnálom őket - helyezkedett el mellettem és teljesen rám dőlt, majd a kezembe nyomta a zenelejátszóját. - Hallgasd meg őket, majd mondj véleményt.

- Igenis kapitány ! - tisztelegtem és bedugtam a fülhallgatót a fülembe.

- Hoooo - hallottam még Bell hangját, mire mosolyogva hunytam le a szememet és gondolkoztam el azon, hogy milyen tehetséges barátnőm is van.

- Kiki szemszöge -

Szeptember vége felé minden felgyorsult az életünkben és annyit voltam fent hajnalokig, mint még soha. Minden nap a munkáról szólt, majd utána állandóan ide-oda rohangáltam Sugával, Rap Monsterrel és J-Hopeal Bang Pd-hez és vissza a házba és mivel mindannyian úgy gondoltuk, hogy ez hosszú távon nem fog menni, megállapodtunk abban, hogy egy ideig beköltözünk a producerhez. Minden apró részletet átbeszéltünk és egyetértettünk abban, hogy egy igazán jó albumot hoztunk össze, ami egyáltalán nem csak a mi, hanem a többiek érdeme is volt. Ugyan a dalok írásában nem igazán tudtak mit segíteni, de elhalmoztak minket a szeretetükkel és egész végig azt lesték, hogy mit tudnának tenni. Ez nagyon aranyos gesztus volt tőlük, főleg a rengeteg jegeskávé, amit nekem hoztak minden nap és mind a négyen kaptunk masszázst is, ami a vége felé már igazán jól esett, de fogadni mertem volna, hogy ezzel nem voltam egyedül. Apropó a dalok, szerencsére Sugának megtetszett a JungKook által írt szám, aminek a kis maknae nagyon örült, bár nem akarta mutatni, de mindenki észrevette a folyton mosolyra görbülő száját. Ennek megünneplésére elvittem Kookot egy jó hírű cukrászdába és szabadon engedtem benne, ami annyival végződött, hogy hízott vagy öt kilót. Több sütit fogyasztott el, mint Sunny, aki elég édesszájúnak volt mondható, de úgy tűnt akadt egy vetélytársa. Ezután következtek a felvételek, ahol ismét megbizonyosodtam afelől, hogy nagy szerencsém van ezzel a hét fiúval, ugyanis teljes szívükkel azon voltak, hogy a lehető legjobban teljesítsenek. Innentől kezdve már az eddig békésebb napokat élő tagok is visszacsöppentek az idolok hétköznapjaiba és a dalok gyakorlásán kívül elkezdték a koreográfiákat is tanulni, amihez sokszor Sunny is beült, mint megfigyelő, hogy őt idézve: "profiktól láthasson igazi táncot". Ám azon ő is meglepődött, hogy mennyi ideig is gyakoroltak naponta és, hogy a fáradságuk ellenére is ragyogtak. Erre nem találtam egészen mostanáig jobb jelzőt és úgy gondoltam, hogy meg is érdemelték. Azzal mindig is tisztában voltam, hogy az összes idol rengeteg erőt fektet ebbe a szakmába, de számomra a BTS volt az a csapat, akik élő példák lettek arra, hogy a fáradságos munkával még többet érhet el az ember. Lassan, de biztosan haladtunk az album megjelenésének a napjáig, az MV-k forgatásának a végéhez, a színpadon való visszatérésükhöz - amit már az ARMYk lélegzetvisszafojtva vártak -, Jimin születésnapjáig - amihez elég sok mindent kitaláltam, hogy ezzel is kifejezzem a hálámat felé -, és nem utolsósorban az Amerikába utazásom időpontja is egyre csak közelgett és még csak nagyon kevesen tudtak arról, hogy elmegyek. Még mindig képtelen voltam elmondani az igazat és hiába volt rá többször is alkalmam én elszalasztottam azokat. Talán féltem, vagy nem is tudom, de nem akartam elrontani a kedvüket, bár lehet jobban fogadták volna, mint ahogy én azt gondoltam. Valószínűleg én voltam az, aki túlbonyolította ezt az egészet és már igazán sajnáltam Sunnyt és Taet, akik mindvégig tartották bennem a lelket és megpróbálták elvonni a figyelmemet, bár szerencsémre ebben a sok munka is nagy segítség volt, ezért néha talán jobban is beletemetkeztem, mint kellett volna. Egy-két este tovább bent maradtam a cégnél, hogy rendezzem a dalok listáját és összeírogassam, hogy a fiúk hogyan osztották el a részeket a szövegekben. Ilyenkor mindig valamelyik fiú bejött, hogy kirángasson, annak ellenére is, hogy én erősen tiltakoztam. Akik feltűnően aggódtak főleg J-Hope, Jimin és V volt, a többiek pedig kisebb célzásokkal adták a tudtomra, hogy most már elég lesz; én minden tőlem telhetőt megtettem. Jinnel a kapcsolatunk nem igazán változott, bár ugyan nem vallotta be, de tudtam, hogy amikor egyik este elaludtam a cégnél, ő volt az, aki bejött értem és hazafuvarozott. Az illata megmaradt a pulcsimon, amit soha nem tudtam volna máséval összetéveszteni. Ha már pulcsi, egyre közeledtünk a tél felé, amit a szinte folyton esős és borús idő folyton a tudtunkra adott és ugyan néha-néha egész meleg volt, de ez ritkaság számba ment. A színes levelekbe borult utcák és parkok pedig jó helyet adtak nekem a dalszerzésre, ugyanis hiába volt úgy, hogy kimegyek Amerikába, mégis akartam valamit itt hagyni a fiúknak, ha már úgy tűnt, hogy csak a társszerzőm megérkezésének hetén leszek képes kinyögni, hogy elmegyek és nagy valószínűséggel egyelőre nem is jövök haza. Ami pedig talán a legszomorúbb és elkeserítőbb volt az egészben az az, hogy ez a bizonyos időpont Jin születésnapjának a környékére esett. Igazán jó születésnapi ajándékot készültem neki adni.

Egy kapcsolat az enyémmel ellentétben viszont egészen jó úton haladt. J-Hope és MinJun egyre többet találkoztak, még ha csak pár percre is a fiú menetrendje miatt és már nagyon alakulóban volt, hogy egy párt alkossanak és Hopenak végre ne kelljen azt hazudnia, hogy a nővérével találkozgat és beszélget éjszakákon keresztül. Az égvilágon senki nem hitte el, azaz JungKook kivételével. Szegény egész végig abban a hitben élt, hogy Hopenak ennyire hiányzik a testvére, amíg Jimin el nem szomorította, mondván J-Hope nem hazudik ilyen esetekben jól és ne higgye azt, hogy ennyire jó fiú. Kook először nem tudta kinek higgyen, de végül a többiek heccelésére sértődötten bizonygatta, hogy ő bizony az elejétől kezdve tudott mindent, csak szívatott minket. Nem hinném, hogy lett volna ember a földön, aki ezt el is hitte volna, de hogy ne legyen egyedül mellé álltam és "lesokkolódva" gratuláltam neki, hogy milyen jól alakított. A fiúk szerint az én alakításom volt a hihetetlen, de erről a maknaenak nem kellett tudnia.

Röviden összefoglalva ezek történtek az életemben vagyis életünkben és minden egyes percét élveztem, amit velük tölthettem.

Két nap maradt Jimin születésnapjáig és én már mindennel megvoltam, kivéve az ajándékával, amit Hope segítségével el is mentem megvenni a Times Square bevásárlóközpontba, ahol reméltem, hogy meg is találom azt a bizonyos ajándékot.

- Mit is akarsz pontosan ? - kérdezte Hope a fogai között szűrve a szavakat, miközben épp velem készített egy selcát.

- Egy pulcsit - vágtam rá azonnal és elhajolva a kamera elől megnéztem az áruház térképén, hogy mégis hol található a bolt, ahol vásárolni akartam.

- Komolyan ? Legalább valami olyat, amire én is rá vagyok nyomtatva ? Biztos, hogy feldobná minden egyes napját, ha engem a reményt látná még a ruháján is - elmélkedett mellettem J-Hope, amin akaratlanul is elnevettem magamat.

- Bocsi, de ez csak egy sima pulcsi lesz - lomboztam le, mire kétkedő fejjel nézett továbbra is engem. - Félig meddig - vallottam be.

- Mégis milyet akarsz te venni ?

- Igazság szerint párszor néztem, hogy milyen pulcsijai is vannak és egyiket sem mondanám olyan melegnek. Jól néz ki mindegyik, de nagyon vékony. Gondoltam keresek neki valami drágábbat, ami vastag is és meleg. Talán egy feliratot is szeretnék rá csináltatni.

- Hm...milyen kis cuki vaaagy ! - borzolta össze a hajamat és fél karral átölelte a vállamat, ezért az utunkat így folytattuk tovább. Ahogy egyre többet beszélgettünk különféle dolgokról, eszembe jutott, hogy talán ideje lenne legalább még egy emberel megosztani, hogy kimegyek Amerikába. Féltem, hogy mit fog szólni épp ezért annyira belemerültem a gondolkozásba és az esetleges reakciók elemzésébe, hogy összezavarodva néztem J-Hopera, aki befogta az orromat. A kezét csapkodva kértem, hogy engedjen el, de csak nagy küzdelmek árán sikerült is megértetnem vele, hogy hiába bántottam meg azzal, hogy nem figyeltem rá, attól még nem szükséges meg is ölnie.

- Min agyaltál ennyire ? - fürkészte az arcomat érdeklődve és azonnal lenyugodott a tekintetemet látva. - Valami gond van ?

- Szerintem üljünk be valahova, ugyanis hosszú lesz - sóhajtottam fel szomorúan elmosolyodva és belekarolva Hopeba elkezdtem egy kávézó felé húzni.

Az elején még egyáltalán nem sejtett semmit és kifejezéstelen arccal hallgatott, gondolom a hallottakat emésztgette. Aztán eljutva ahhoz a részhez, hogy az igazgató valójában mit is mondott nekem, amikor a többiek kettesben hagytak minket, kezdett lefelé konyulni eddig mozdulatlan szája. Megemlítettem, hogy emiatt nem a főnökük a hibás, hanem az én apám, mielőtt még nagy felhajtást csapva elment volna a Big Hithez, ugyanis láttam a szemében ezt a gondolatot is. Túlságosan sokat szuggerálta az ajtót, így nem tudtam nagyon másra gondolni. Miután elcsöndesültem jelezve a mondókám végét, J-hope nem szólt semmit és tulajdonképpen ennek egy kicsit örültem is. Nekem is kellett pár perc, mire megnyugodtam és nem kerülgetett minden egyes percben a sírás. A figyelmem elterelésének érdekében inkább a kávézót elemeztem jobban. Elég hangulatos volt a hely, ugyanis hogy egy kicsit elkülönítsék a bevásárlóközpontban járkáló emberektől, mindenféléket ragasztottak és rajzoltak az átlátszó üvegajtóra és falakra, amin normális esetben az anyaga miatt simán be lehetett volna látni, így viszont ez már nehezen ment volna. A fából készült pult mögött készítették az italokat és mellette helyezkedett el a tábla, amire kiírták a napi ajánlatot. A kapható kávék, limonádék, turmixok és shakek ezek fölött voltak láthatóak. Még tovább is nézelődtem volna, ha Hope meg nem szólal, ezzel visszahozva a valóságba.

- Miért nem beszélsz az apáddal ?

- Ha az olyan egyszerű lenne - sóhajtottam fel és szomorúan elkezdtem szürcsölni a maradék citrus mixemet. A citrom savanykás íze egy grimaszt csalt az arcomra, ami azután is megmaradt miután belegondoltam az apám válaszába. Biztos voltam benne, hogy bármilyen okot felhozott volna csak elküldhessen végre.

- Veled menjek ? - kérdezte Hope kíváncsian, de hirtelen a fejéhez kapott és ciccegve tette hozzá, hogy a jég túl hideg.

- Nem kell, hisz végül is nem lenne rossz Amerikában is kipróbálni magamat - tiltakoztam a jeget kavargatva a poharamban.

- Ez a te véleményed vagy az apádé ? - vonta fel a szemöldökét és bármit is válaszoltam volna, biztos, hogy átlátott volna rajtam.

Ez az utolsó kérdése egész vásárlás alatt megmaradt bennem és a bambulásom miatt elég lassan találtunk rá a keresett boltra. Fellélegezve léptünk be és köszöntünk az eladóknak, majd ismét a férfiruhák felé vettem az irányt. Mostanában sokkal többet vásároltam onnan, mint a női részlegről...

Egy kis keresgélés után és Hope segítségével rátaláltunk a tökéletes darabra, ami ugyan fehér volt és épp ezért könnyen koszolódott, de olyan puhának és melegnek tűnt, hogy nem tudtam ott hagyni. J-Hope kérésemre fel is próbálta és ugyan Jiminnek egyel kisebb méret kellett, de a tükör előtt folyton csücsörítő fiú szerint nagyon kényelmes volt és meleg. Miután ezzel is megvoltunk, már csak rákellett tetetnem egy feliratot. Hopeal elég sokáig azon agyaltunk, hogy mégis mit kéne ráíratnunk, de végül közös véleménnyel és a többi fiú kis segítségével - amit telefonon keresztül kaptunk - megállapodtunk egy tökéletesen ráillő szóban, ami végül a pulcsi bal felső sarkába került.