Sziasztok ^^ 

Elég sok időm volt tegnap, így mára be is tudtam fejezni a részt, ezért gondoltam meg is osztom veletek. A következő fejezet hét vége felé várható, mivel zsúfolt napoknak nézek elébe, így nem biztos, hogy sok időm marad az írásra......Nem szeretjük a sulit, csak a baj van vele :D Na szóval, jó szórakozást a fejezethez ! 

-------------------------------------------------------------------------------------------------   

 Basszus, basszus, basszus.......ezt nem hiszem el; körülbelül ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, na meg az, hogy ne hányjam el magam. Hátra léptem párat és onnan néztem az előttem álló személyre. Még az volt a szerencsém, hogy napszemüveget viseltem, így legalább nem láthatta a rémült tekintetemet. Egy ideig csak néztük egymást, úgy körülbelül három másodpercig, majd mindketten gyorsan elkaptuk a fejünket. Oldalról láttam, hogy lehajolt és a kiesett ételeket pakolta vissza a szatyorba. Az én hibám volt, ezért gyorsan követtem a példáját csak azzal a különbséggel, hogy én megpróbáltam a lehető legmesszebbről odanyúlni a dolgokhoz, hogy visszapakoljam őket. Sikeresen felszedtünk mindent a földről és a nálam lévő szatyrot odatoltam elé, hogy még véletlenül se keljen hozzáérnem.

- Köszönöm a segítséget - szólalt meg egy idő után az egyik BTS tag. Őszintén fogalmam sem volt róla, hogy melyikőjük az.

- Nem-nem kell megköszönnöd, hisz miattam ejtetted le - válaszoltam kissé remegő hangon.

- Attól még jár a köszönöm - magyarázta és éreztem a hangján, hogy mosolygott - Egyébként még be sem mutatkoztam; Kim Seok Jin vagyok, de szólíts csak Jinnek.

- É-én Christabelle Sappington vagyok - emeltem fel óvatosan a fejemet és egy érdeklődő szempárral találtam szembe magamat. Nyeltem egy nagyot és próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire félek. Körülbelül megint addig bírtam, mint az előbb és el is kaptam a fejemet. A talajt vizsgáltam és még magam sem tudtam, hogy mi benne az érdekes.

- Figyelj.......- kezdett volna bele, de a közben megérkezett menedzser félbeszakította.

- Mit guggoltok itt kint ? - kérdezte meglepetten. Hát igen, elég érdekes látvány lehettünk, ahogy mindketten mindenhova néztünk csak egymásra nem és közben meg se szólaltunk - Menjünk be - mutatott az ajtó felé, majd beírva a kódot ő lépett be elsőnek. Még mindig nem tudtam, hogy mit akarok, de mivel most már ketten is várakozóan néztek rám, inkább felálltam és követtem őket.

Elég sokat lépcsőztünk mire végre felértünk a legfelső emeletre, ahol a fiúk laktak.

- Túl nagy a csönd - szólalt meg a menedzser.

- Igen...túlságosan is - bólogatott Jin.

Benyitottak én pedig félve követtem őket a lakásba. Az ajtóval szemben cipők voltak szétdobálva és néhány ruhadarab is volt a földön.

- Rap Mon ? - szólt Jin, de semmi válasz nem érkezett.

- Ugye nem ? - fogta a fejét a menedzser és sietve elment a folyosón, majd ott jobbra fordulva eltűnt a szemünk elöl. Ezután Jin is követte én pedig egyedül maradtam. Mögöttem a nyitva hagyott ajtó, előttem pedig - valószínűleg - a nappali volt. Az első opció jobban tetszett, mint a második, de egy idő után úgy döntöttem, hogy teszek egy lépést a változás felé, hisz ha egy helyben állok, akkor semmi sem fog történni. Kicsit sem voltam nyugodt, de meg akartam próbálni szembe szállni a "démonaimmal", ezért léptem. Besétálva a nappaliba körülnéztem és észrevettem, hogy a konyha is közvetlen itt van. Volt pár polc, amin különböző játék figurák meg képek és egyéb beazonosíthatatlan tárgyak hevertek. Középen egy asztal állt, nem sokkal mellette pedig egy kanapé, amire egy póló volt rádobva. Meglátszott a lakáson, hogy hét fiú élt benne. A folyosó végéről hirtelen hangok kezdtek kiszűrődni, nekem meg azonnal alábbhagyott a bátorságom és a szívem egyre hevesebben kezdett verni.

- Egy perc alatt kész leszünk - mondta egy fáradt hang.

- Nekem még annyi sem kell - vágott közbe egy.......hiperaktívabb.

- Mégis miért feküdtetek vissza ? - kérdezte.......talán Jin.

- Te hogy tudsz ilyen korán felkelni ? - ásította egy negyedik ember. Miért vannak ezek ennyien ?

A falnak támaszkodva vártam, hogy kijöjjenek és próbáltam a lehető legmagabiztosabbnak tűnni, ezért még a napszemüvegemet is levettem. Végül eljött az idő és öt fáradt meg kettő kissé élénkebb fiú nézett felváltva rám és a menedzserükre.

- Na akkor - csapta össze a tenyerét a férfi - ez a hölgy itt Christabelle Sappington - elég érdekesen mondta ki a nevemet, de mindegy.

- Szia, mi vagyunk a Bangtan Boys - mondták egyszerre, majd meghajoltak.

- Helló - köszöntem és én is követtem a példájukat.

- Már meséltem, hogy ő fog nektek segíteni az új dalotok megírásában - viszont emiatt ide fog költözni hozzátok - magyarázta a menedzser.

A fiúk meglepetten néztek össze, majd rám, nekem meg még a lélegzetem is elakadt.......és igen most jött el az a pont ameddig bírtam. Megijedtem a hirtelen engem figyelő tekintetektől, ezért fogtam magam és az ajtó felé szinte rohanva elhagytam a helyiséget. A fülemben szüntelenül lüktetett a vér és emiatt nem hallottam túl sok mindent, de nem is akartam. Úgy döntöttem, hogy rám fér a séta, ezért hazagyalogoltam, ami egy órát vett igénybe. Az égető napsütés sem zavart meg a sétámban, ezért mikor hazaértem vettem csak észre, hogy teljesen leizzadtam, mintha csak a maratont futottam volna le. Ledobtam a táskámat meg egyéb cuccomat a kanapéra és besétálva a fürdőszobába beléptem a kádba és vettem egy jó hideg zuhanyt. Le kellett hűtenem magamat és meg kellett nyugodnom. Mégsem sikerült olyan jól ez a bemutatkozás, mint ahogy terveztem, bár valahol mélyen úgyis sejtettem, hogy majd megfutamodok. Valószínűleg az apám is, ugyanis nyugodtan üldögéltem az étkezőasztalnál és néztem egy sorozatomat, amikor is dühösen csörtetett be a nappaliba, de mivel nem igazán figyeltem fel erre a nagy jelenetére, lecsukta a laptopom tetejét. Lassan felnéztem és a szikrákat szóró szemével kellett farkasszemet néznem. Remek.

- Mégis mit jelentsen ez az egész ? - Vagy tudod mit, valahol sejtettem, hogy ez lesz. Nem hiszem el, hogy nem lehet semmit sem rád bízni...

- Csodálkozol ? - kérdeztem ingerülten - Beküldtél hét fiúhoz és még azt vártad, hogy minden simán fog menni ?

- Bíztam benne.

- Rosszul tetted.......én.........visszamondom a szerződést - mondtam ki hirtelen, de meg is bántam, ugyanis robbant a bomba és egy jó nagy veszekedés kerekedett ki belőle. Én végig azt bizonygattam, hogy már pedig nem vagyok képes egy éven keresztül hét fiúval élni; ő meg azt mondta, hogy igenis menne csak miatta nem akarom elfogadni, ezzel szégyenbe hozva őt. Miért éreztem úgy, hogy megint minden róla szólt ? Még mindig veszekedtünk, amikor anya hazaért és mindenki azt hitte, hogy most már vége is lesz. Érdekes gondolat volt, ugyanis mikor megtudta, hogy apa mit is intézett megint el, rögtön mellém állt és nem akart beleegyezni ebbe az egészbe, erre apám meg azt válaszolta, hogy már felnőtt nő vagyok és képes vagyok önálló döntést hozni. Ha hagyná akkor biztos képes lennék; gondoltam, de megszólalni nem tudtam, mert még mindig folyt a vita. Fogalmam sincs meddig tarthatott, de a végére konkrétan alig maradt hangunk.

- Akkor mi legyen ? - nézett rám apa.

- Én-én még nem tudom.......- kaptam el a fejemet róla és összeszorított foggal vártam, hogy megint mi következik.

- Na jó - sóhajtott anya - egyezünk meg abban, hogy azalatt az egy hét alatt, amíg még itthon lesz, Bell átgondolja jó alaposan a dolgokat és utána a döntését meghallgatva mindketten elfogadjuk azt, ha beleegyez, ha nem - nézett felváltva ránk.

- Rendben - bólintott megadóan apa.

- Mennyire reagáltál rosszul rájuk kicsim ? - lépett elém anyu és a kezét a vállamra rakta.

- Khm.......eléggé, hisz hallottad, elfutottam - mosolyodtam el szomorúan.

- De megpróbáltad ? - aprót bólintottam - Akkor nagyon büszke vagyok rád. Hidd el, ha mégis amellett döntesz, hogy elfogadod az állást, biztos túl fogsz lépni ezen a félelmeden - mondta, közben pedig megsimogatta a fejemet. Nekem pedig könnyek kezdtek gyűlni a szememben, de megpróbáltam nem elsírni magamat. Örültem, hogy volt valaki, aki észre vette az igyekezetemet.

- És még valami, ha annyira rosszul érzed magad, nyugodtan gyere haza egy kicsit. Szép lassan is elég, ha megismered őket, hisz van rá egy éved.

- Rendben - bólintottam megkönnyebbülten és eldöntöttem, hogy tényleg átfogom gondolni ezt az egészet. Viszont ehhez kellett még egy ember véleménye, így hát nem törődve azzal, hogy felkeltem, megcsörgettem. Vártam egy ideig, de végül egy kissé fáradt hang szólalt meg a másik oldalon.

- Remélem nagyon jó okod van arra, hogy.........jesszus......éjjel kettőkor hívj - ásított bele a telefonba Sunny.

- Mondhatjuk.......mennyire vagy otthon a koreai idolok terén ?

- Miattad eléggé sokat ismerek, de miért kérdezed ?

- Tudod.........az egyik fiú idol csapatnak kellene segítenem.

- Hm....- hallgatott el hirtelen.

- Izé....ugye nem aludtál vissza ?

- Itt vagyok, csak gondolkoztam. Figyelj nekem az a véleményem, hogyha Te szeretnéd elvállalni ezt a munkát, akkor tedd meg. Vonatkoztass el attól, hogy fiúk, egyszerűen csak arra koncentrálj, hogy szeretnél-e túllépni a félelmeden vagy még nem állsz készen rá.

- Értem, köszönöm......hogy meghallgattál - mosolyodtam el.

- Nincs mit, de most ha nem gond én lerakom, mert ma roha-nagyon hosszú napom volt és minden végtagom fáj.

- Oké, jó éjt - köszöntem el.

Miután leraktuk, elterültem az ágyamon és a hallottakat emésztettem. Még mindig nem voltam olyan biztos abban, hogy elvállaljam-e a munkát, ezért hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam a Big Hit ügynökséget. Egy ideig elveszekedtem a recepcióssal, aki csak azért sem akarta kapcsolni az igazgatót, de végül megengedte, hogy mivel épp szünete van beszélhetek vele egy percet. Miután elmagyaráztam a helyzetet neki, megadta a BTS menedzserének számát, mivel túl sok idő lett volna neki kikeresni az eheti menetrendjüket. Mire őt elértem eltelt vagy negyed óra, de készségesen beleegyezett, hogy elküldi nekem az emailomra. Megnézve átfutottam a holnapi ütemtervüket és egy szimpatikusabbat kiválasztva eldöntöttem, hogy elmegyek és megfigyelem őket. Választhattam volna a könnyebb módszert is és utánuk nézhettem volna a neten, de úgy gondoltam, hogy élőben jobban megnézhetem melyikük milyen. Eldöntöttem, hogy ha szimpatikusnak találom őket, akkor megpróbálom ezt az egészet. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű túl lépnem a fiúktól való félelmemen, de mégis megakartam próbálni.

Másnap szintén korán keltem, mivel elsőnek egy könnyebb eseményen akartam részt venni, ami a fanokkal való találkozót jelentette. A helyszínre megérkezve hihetetlennek tartottam, hogy ilyen melegben képesek voltak ennyien várakozni a fiúkra, csakhogy egy autogrammot kaphassanak és fényképezkedhessenek velük. Amikor megérkezett a furgon, mindenki hangos sikolyban tört ki. Előkaptam a direkt miattuk megvett füzetemet és vártam, hogy a lényegesebb dolgokat leírhassam. Rengetegen voltunk a teremben és én be se juthattam volna, ha csak nem kapok egy belépőkártyát a menedzsertől. Még a megérkezésük után jött oda hozzám és nyomta a kezembe.

Egy hosszú asztalhoz leültek a fiúk és miután köszöntek el is kezdődött a dedikálás. Minden egyes rajongóra mosolyogtak és látszott rajtuk, hogy élvezik ezt az egészet. Tök nyugisan néztem őket, amikor is egy szervező hozzám lépve megfogta a karomat és elhúzott eddigi helyemről. A kártya miatt azt hihette, hogy én és egy vagyok közülük. Valamit mondott nekem miközben mentünk a cél felé, de olyan gyorsan magyarázta, hogy képtelen voltam megérteni. Az sem segített, hogy nagyon nagy volt a zaj körülöttünk.

- Tessék - nyomott a kezembe hét üveg vizet, amit majdnem elejtettem.

- Várjon én nem........

- Menj, add oda a fiúknak - vágott közbe és a mondanivalómat magamba fojtva néztem ahogy elsétált. Nem tudtam, hogy mit is csinálhatnék, ezért idegesen a hosszú asztal felé fordultam és a lábamat megemelve valahogy sikerült megindulnom. Még az volt a szerencsém, hogy rajtam volt a kalapom és a napszemüvegem, ami ugyan lényegesen nehezítette a látásomat, de legalább így is kevesebb volt az esélye, hogy felismernek. Remegő kézzel nyújtottam feléjük az üvegeket és nagyon örültem, hogy nem értem egyikőjükhöz sem hozzá. Mind a heten megköszönték, majd megpróbáltam a lehető leggyorsabban elhagyni a helyszínt, de az előbbi nő megint elkapott. Próbáltam a szememmel megkeresni a menedzsert és meg is találtam, de hiába szóltam volna neki, ebben a zajban biztos nem hallott volna meg. Sóhajtva elfogattam a sorsomat és követtem a szervezőt, aki most azzal bízott meg, hogy fogjam meg a dobozt, amit a kezembe nyomott, vigyem oda a fiúkhoz és húzassam ki velük azoknak az embereknek a számát, akik fényképet készíthetnek a srácokkal.

Rögtön elhagyott a bátorságom, miután rájöttem, hogy majd beszélnem kell hozzájuk. Majdnem felbuktam a semmiben és a dobozt is elejtettem, de az utolsó pillanatban megakadályoztam ezt és nagy nehezen elértem az asztalhoz, majd a kezembe nyomtak egy mikrofont, amibe beszélnem kellett. A tömeg felé fordulva összeszorult a gyomrom, ezért inkább a BTS tagok felé néztem, de ekkor meg a torkomban keletkezett egy hatalmas gombóc. Nyeltem egy nagyot és beleszóltam a mikrofonba.

- Mo-most a fiúk kifogják húzni........azoknak a szerencsés embereknek a számát, akik fényképezkedhetnek velük. Összesen......száz ? - lepődtem meg, mire többen felnevettek - Szóval száz szerencsés lesz - fejeztem be nagy nehezen és újra megpróbáltam a menedzserre nézni, aki most már észrevett és a fejét fogva nézett rám, majd a mellette éppen nagyban magyarázó szervezőre. Úgy tűnt végre felfogták, hogy én nem ide tartoztam és mivel azt hittem, hogy ezután majd lecserélnek valakire, kissé nyugodtabban fújtam ki a levegőt. Kis naiv voltam, ugyanis eszük ágába nem volt engem lecserélni és ha belegondoltam, igazán érdekesen nézhetett volna ki, hogy az egyik pillanatban én a másikban meg már egy másik ember vezeti le ezt az egészet. A dobozt megfogva mentem végig mindannyiukon eléggé sokszor és minden alkalommal megpróbáltam a lehető legmesszebbről nyújtani feléjük a dobozt, ami baromi hülyén nézett ki, de mindegy. Legalább ezzel is kevesebb volt az esélye, hogy az idegességtől és félelemtől elájulok. Utolsó köröm volt már hátra és örültem, hogy egyikőjük sem ismert fel, amikor is Jinhez érve éppen nevetett a többiekkel és nagyban gesztikulált, ezért véletlenül leverte rólam a kalapomat, ami következtében gyorsan lehajoltam érte, de ekkor meg a szemüvegem csúszott le rólam. Jin az asztal felett áthajolva kért bocsánatot és nézte meg, hogy jól vagyok-e, de sajnos abban a pillanatban még pont nem volt rajtam semmi, ami eltakarta volna az arcomat.

- Te....... - nyíltak tágra a szemei, de én elhallgattam őt azzal, hogy a szám elé emeltem az ujjamat jelezve felé, hogy tegyen úgy mintha nem látott volna semmi érdekeset, erre bólintott és visszaült a helyére.

Végeztünk ezzel a számomra fárasztó munkával és gyorsan a menedzser felé sétáltam, aki értetlen fejjel nézett rám.

- Izé.......meg tudom magyarázni - kezdtem bele.

- Hallgatjuk - mondta a mellette álló szervezővel együtt.

- Nagyon sokszor szólni akartam, hogy én nem itt dolgozó ember vagyok, de mindig annyira siettünk, hogy nem tudtam megszólalni, ezért végül sodródtam az árral - tártam szét a karomat és csak remélni tudtam, hogy nem haragszanak rám nagyon - Tényleg nagyon sajnálom - hajoltam meg.

- Semmi baj - sóhajtott a nő - az én hibám is volt, nem vettem észre, hogy rajta másmilyen belépőkártya van.

- Én is szólhattam volna, hogy nyugodtan jöjjön ide hozzám - mondta a menedzser is én pedig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt - Szóval mit gondol a fiúkról ? - kezdett el kérdezősködni, miután a szervező elment.

- Még nem tudom mi legyen, de egy hét múlva biztos választ fogok adni - ígértem meg és én is tudtam, hogy addigra már elhatározom magamat velük kapcsolatban, hisz önzőség lett volna a részemről, ha visszautasítom a munkát.

Ebben az egy hétben mindennap elmentem vagy egy fotózásukra, esetleg koncertre, fan találkozóra és egy próbájukra is, ahol megkértem őket, hogy ne is vegyenek tudomást rólam, ugyanis egy idő után mind felismertek. A végén egyébként már úgy gondoltam, mintha valami őrült tini lennék, aki mindenhová követi a kedvenc bandáját. Szerintem úgy is nézhettem ki. Az idegességem mit sem változott ezalatt az egy hét alatt és tartottam tőle, hogy nem is fog, de ezt félretéve próbáltam dűlőre jutni.

Mindenhol ezen járt az agyam és még azt a cikket olvasgatva is ezen gondolkoztam, amiben én szerepeltem. Nagyon jól össze lett állítva az interjú, de most nem igazán kötötte le a figyelmemet.

Az étkezőasztalon üldögéltem és vaníliás fagyit eszegette, amikor is hirtelen közelebb került az édesség az arcomhoz, mint ahogy szerettem volna. Valaki a képembe nyomta; ez az ismeretlen mint kiderült anya volt.

- Már egy ideje szólongattalak, de mivel nem igazán vettél észre úgy gondoltam teszek róla - mondta sértetten.

- Akkor sem kellett volna a fagyit az arcomba nyomni - töröltem le magamról.

- Nem baj, legalább látok valami érzelmet tükröződni az arcodon. Mostanában olyan voltál, mint egy robot. Nézd, ha ennyire nem akarod a munkát, akkor tedd semmissé a szerződést, apádat majd én elintézem.

- Nem erről van szó - ráztam a fejemet - pont, hogy el akarom fogadni, csak egészen idáig nehéz volt beismernem. Harcoltam magam ellen, de úgy gondolom ez elöl a probléma elöl nem menekülhetek örökké - mosolyodtam el szomorúan.

- Értem - sóhajtott - elfogadom a döntésedet és csak remélni tudom, hogy nem fogod megbánni. Na gyere ide - tárta szét a karját és pedig leugorva az asztalról odamentem hozzá és megöleltem - Nagyon nehéz nekem ebbe az egészbe beletörődni, hisz már belegondolnom is szörnyű, hogy hét fiúval fogsz együtt élni.....

- Kösz anya, ezzel nagyon megnyugtattál - bújtam ki az öleléséből és hirtelen kirázott a hideg.

- Az volt a célom - mosolyodott el.

Erre csak megforgattam a szememet és egy jegeskávéval elvonultam a szobámba. Bekapcsoltam a laptopomat és betettem a BTS összes eddigi számát a kedvenceim közé és a pakolás közben ezeket hallgattam. Úgy gondoltam jobb ha felkészülök, hogy milyen zenéik vannak, így jobban rájuk tudok majd hangolódni. A neveikkel még bajban volta, de úgy körülbelül be tudtam azonosítani őket. Az is nagy segítségemre volt, hogy a hajuk színe nem egyforma. Betettem minden fontos dolgot és csak remélni tudtam, hogy másra nem lesz szükségem, mivel nem túl sűrűn látogatok a jövőben haza. Megpróbáltam aludni, de nem igazán ment. Nem is csodáltam, ezért úgy gondoltam, akkor nem is alszom. Felkapcsoltam a villanyt és az asztalomhoz ülve kinyitottam a füzetemet és mindegyik tagnak csináltam egy oldalt, majd lerajzoltam őket. Érdekes rajzok lettek, de a lehető legjobbra próbáltam csinálni és mégsem sikerült, ebből is látszódott a rajztudásom. Valamikor az "alkotás" közben mégis elaludtam....