Sziasztok^^

Ugyan kicsit késve, de végre megérkeztem ezzel a résszel is :) Nem lett egy hű de izgalmas fejezet, de szerintem egy kis kikapcsolódásnak pont elegendő :D Jó szórakozást hozzá ! 

   -------------------------------------------------------------------------------------------------   

- Kiki szemszöge -

Soha életemben nem éreztem magamat senki társaságában ennyire kínosan és feszélyezve. A legrosszabb az volt, hogy Jin nem igazán akart ez ellen tenni, bár lehet, hogy ő is ugyanolyan zavarban volt, mint én. Bár miért is lett volna ? Hisz ő már egyszer elég nyomatékosan közölte velem, hogy csak a barátságomra vágyik. Valószínűleg az a csók is csak hiba volt; egy félreértés, mint az összes eddigi tette velem szemben...

Indulás előtt még felmentem Sugához, hogy szóljak az eltűnésem okáról, amit nem igazán ellenzett, pedig igazán örültem volna neki. Sóhajtva csuktam be magam mögött az ajtót és támaszkodtam neki. Valaki lépteire lettem figyelmes, ezért lassan felemeltem a fejemet és megpillantottam Jimint, aki hozott valamit a kezében, de nem igazán tudtam kivenni, hogy mi lehetett az.

- Mész valahova ? - nézett végig rajtam és gyorsan a háta mögé dugta a hozott dolgot.

- Aha, V lepasszolta nekem Jint - válaszoltam nem túl lelkesen.

- Igen ? - lepődött meg, majd gyorsan visszatért a mosoly az arcára és a torkát köszörülve folytatta. - Akkor...jó utat, vigyázz magadra - magyarázta és megsimogatta a fejemet.

- Oké - enyhültem meg és hálásan ránézve lesiettem a lépcsőn. Egy kicsit megnyugtatott Jimin, aminek tényleg nagyon örültem. Nem is tudom mi lett volna velem nélküle.

Beszálltam a kocsiba Jin mellé és felhangosítva a zenét próbáltam nem beszélgetésbe elegyedni vele. Nem voltam még felkészülve arra, amit valószínűleg mondani akart. Ezen gondolkozva jutott eszembe, hogy a kardigánomat megint csak bent hagytam, ezért gyorsan megkértem Jint, hogy álljon meg, ugyanis még egyáltalán nem mentünk túl messzire, így gyorsan visszafutottam a házba és felsietve az emeletre leszedtem a szárítóról a frissen mosott kék kardigánt. Elhaladva Jiminék ajtaja előtt, észrevettem a földön egy cetlit, ezért lehajolva érte felvettem, hogy majd lent kidobjam, de ezt mégsem tettem meg, ugyanis megpillantottam rajta a nevemet.

" Itt egy kis jeges kávé, hogy frissebbé válj és jobban reagálhass a kötözködéseimre. Megijeszt, hogy mostanában még csak meg sem sértődsz. Nehogy belebetegedj a munkába... Épp ezért fighting Kiki (^-^) " Jimin - állt rajta. Elképedve néztem a sorokat és lelkiismeret furdalásom támadt amiatt, hogy megakadályoztam az "ajándék" átadásában. Szomorúan emeltem a tekintetemet a faajtó felé és elég sokat vacakoltam azon, hogy bemenjek-e vagy ne, de ebben végül J-Hope akadályozott meg.

- Haha, vicces vagy Jimin...Kiki ? - lepődött meg mikor meglátott, én pedig azonnal a hátam mögé rejtettem a cetlit és gyorsan a farzsebembe csúsztattam.

- Hello - intettem zavartan mosolyogva. - Most mentem, szia - folytattam sietve és gyorsan lefutottam a lépcsőn.

Most Jimin miatt annyira rosszul éreztem magamat, hogy még arra sem figyeltem fel, amikor Jin leállította a motort és várakozóan nézett rám, hogy kezdjek kiszállni.

- Minden rendben ? - kérdezte az arcomat fürkészve, mire enyhén bólintottam és kipattantam az autóból. A hirtelen hűvös széltől kirázott a hideg és gyorsan felvéve a kardigánomat szorosan követtem Jint, ugyanis a semmiből megjelent pár ARMY is és megint csak nem túl boldogan méregettek engem. Azért abban eléggé reménykedtem, hogy nem akarták leszedni a fejemet. Belépve az épületbe folyamatosan hajolgattunk és köszöngettünk, majd a fotóstúdióban is folytattuk eme illedelmes tettünket.

- Szia Kiki, de rég találkoztunk - ámult el a fotós lány, akivel már párszor találkoztam ezelőtt - nevén nevezve SuBin. Mosolyogva elém lépett és megölelt, majd amíg Jin átöltözött és megcsinálták a sminkjét, beszélgetett velem. Legfőképp arra volt kíváncsi, hogy hogy jövünk ki egymással és hogy hogyan haladunk a munkával. Biztosítottam afelől, hogy egyikkel sem volt gond. Miután Jinnel végeztek, vidáman lépett elém és kérdezett meg, hogy hogyan festett. Khm...az első szó, ami eszembe jutott az a férfias és megijedtem, hogy most nem az a gyerekes énje állt előttem, aki imádta a máriót és az alpakkákat. Szakított csőfarmert viselt egy fehér pólóval és egy khaki színű inggel, a haja szerte szét állt és a szemei pedig végig engem vizslattak. Kicsit sem jöttem zavarba...áááá, dehogy.

- Nagyon...öhm...jól áll ? - böktem ki zavaromban, mire elégedetlenül tette karba a kezét.

- Csak ennyi, ráadásul ez is csak kérdés ? SuBin, mondd meg neki, hogy ilyenkor mit kell mondania - kérte a mellettem álló lányt.

- Egyre jobb képűbb leszel és azt már említettem, hogy milyen jól állnak a széles vállak ? - mondta úgy, mint aki már nagyon unta, de mégis végig mosolygott.

- Na, ez, dicséret - magyarázta Jin és felnevetve az arckifejezésemen követte SuBint.

Mosolyogva forgattam meg a szememet és ültem le egy székbe, onnan figyelve a dolgozó Jint. Valószínűleg a paradicsomban érezte magát, ugyanis többféle kaját kellett ennie és közben pózolnia. Le sem tudtam venni a szememet róla és nem úgy tűnt, hogy mindez a néha maszatos arca miatt lett volna. Idegesen fordítottam el a tekintetemet és kaptam majdnem szívinfarktust, ugyanis hirtelen egy szemüveges, idősebb, félig őszülő hajú férfi mászott a képembe egy füzettel és tollal. Ijedtemben a székből is kiugrottam és rémülten néztem a mosolygó alakra. A szívem sokkal gyorsabban kezdett el verni és megint remegtek a kezeim. Már rég éreztem, hogy ennyire féltem volna bárkitől is és őszintén megmondom egyáltalán nem hiányzott az életemből. Ez is csak azt bizonyította, hogy kicsit sem győztem le a félelmemet, még mindig olyan gyenge voltam, mint eddig.

- Sappington kisasszony, esetleg feltehetnék önnek pár kérdést ? - kérdezte a szemüvegét feljebb tolva.

- Mit-mit szeretne ? - fagytam le, ugyanis nem hittem, hogy képes lettem volna bármire is válaszolni értelmesen. Ilyen állapotban még a végén valami félreérthetőt is mondtam volna.

- Semmi különöset – legyintett. - Csak azt, amit mindenki. Milyen kapcsolatban áll a fiúkkal ? Esetleg lehet a jövőben számítani egy bejelentésre ? Talán csak nem igazak a pletykák önről és Park Ji Minről ? - sorolta fel egyre gyorsabban a kérdéseit, amiket szinte már követni sem tudtam. Ha most valami félreérthetőt válaszolok, akkor azzal a fiúknak is ártok, gondolkozz Bell; bíztattam magamat, ami még mindig nem sikerült. Túlságosan féltem ahhoz, hogy bármit is mondjak.

- Tudja, a hallgatás egyfajta beleegyezés, szóval mégiscsak együtt van Jiminnel ? - nézett rám kérdőn és lefirkantott pár dolgot a papírjára. A sírás peremén táncoltam és féltem, ha még valamit kérdez, akkor elrohanok, amit nem tehettem meg. Most nem...

- Szeretne esetleg valamit a dalszerzőnktől ? - lépett mellém Jin és rárakta a kezét a vállaimra, amitől egy kicsit alábbhagyott a remegésem és egy hatalmasat nyelve hunytam le a szememet és próbáltam lenyugodni. Jobban éreztem magamat már csak attól, hogy itt állt közvetlenül mögöttem és a kezeit a vállamon pihentette.

- Feltettem pár kérdést, bár akár ön is megválaszolhatja - nézett a mögöttem álló szemeibe kihívóan és felkészülten a papír fölé emelte a ceruzáját.

- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a magánéletünk unalmasabb annál, mint amit mások elképzelnek, így nem mondhatok semmi izgalmasat, ami bárki figyelmét felkeltené. Ráadásul erősen kétlem, hogy Ki...Bellnek lenne ideje, akár szórakozásra, ugyanis a nap huszonnégy órájában dolgozik és szinte nem is beszélget velünk. Bár tudhatná, hogy ő mindig is munkamániás volt, ahogy már pár cikkben megírták - magyarázta és meghajolva gyorsan elhúzott a ledöbbent riporter elől. Meglepetten raktároztam el azt az új információt, hogy Jin igenis tudott felnőtt módjára viselkedni, ami túlságosan is jól állt neki és így még inkább be kellett ismernem, hogy már teljesen megváltoztak az érzéseim iránta. Kezdtem teljesen beleszeretni és hiába akartam megakadályozni, nem ment. Bementünk az öltözőbe és még mindig enyhén remegve álltam meg Jin előtt.

- Kö-köszönöm, hogy se-segítettél - dadogtam összevissza, egyrészt a félelemtől; másrészt a miatta keletkezett zavarom következtében.

- Nem fenyegetett meg vagy ilyenek, ugye ? - kérdezte le nem véve a kezét a vállaimról. Igazán kíváncsi lettem volna az arckifejezésére, de mivel mögöttem állt, így nehezen láthattam.

- Nem...

- Ennek örülök - sóhajtott fel megkönnyebbülten, de még mindig szorosan mögöttem ácsorgott. Sokat segített abban, hogy lenyugodjak és hálásan fogtam meg a kezeit és emeltem le őket, majd megfordulva elkezdtem velük babrálni és erősen gondolkoztam valami megfelelő válaszon.

- Tudod - néztem fel lassan a szemeibe, amik érdeklődve figyeltek engem -, egész helyes voltál ebben a szerelésben - böktem ki nagy nehezen és enyhén vörös fejjel elengedtem a kezét és kisiettem a folyosóra egyedül hagyva őt a szobában. Saját magamat sikerült zavarba hoznom...piros pontot nekem.

Csendben sétáltam mellette ki az autóhoz, de nem úgy tűnt, mint aki azzal akart tovább menni, ugyanis elsétálva mellette a metró irányába vette az irányt.

- Hé, miért mész erre ? Nem haza megyünk ? - siettem mellé és bombáztam meg a kérdéseimmel.

- Előbb üljünk be egy kávézóba, mit szólsz ? - nézett le rám, mire megvontam a vállam.

- Ha tiltakoznék is azt mondanád, hogy de, nem ?

- Okos vagy - nevetett fel.

Lassan sétáltam mögötte és néztem a baráti csapatokat vagy éppenséggel a szerelmespárokat, akiknek csak a nézésétől is zavarba jöttem. Furcsa volt belegondolni, hogy én még soha nem tapasztaltam meg azt az érzést, amit ők és ez egy kicsit megrémisztett. Mi van, ha a jövőben nem tudom kifejezni az érzéseimet afelé, akit szeretek ? Nem akartam senkit sem megbántani azzal, hogy nem bírtam felismerni a szerelmet. Ezért is döntöttem amellett, hogy macskás néninek állok. Viszont jött Jin és meggátolt ebben a tervemben. Sóhajtva eszméltem fel a bambulásomból és vettem észre, hogy kicsit többen lettek körülöttem. Ijesztő volt ennyi ember és hirtelen még Jintől is megijedtem, aki megfogva a csuklómat szinte maga elé rántott és bosszúsan belesuttogott a fülembe.

- Nem menj oda, ahol nem látlak - mondta, engem pedig kirázott a hideg a közelségétől. A szavai már csak hab volt a tortán és megint csak összezavarodva próbáltam az egész mögé látni, de nem tudtam, hogy miért mondta. Fogalmam sem volt róla. Valahogy feltuszkolódtunk a metróra és Jinnek hála nem kerültem egy fiúhoz sem közel, hogy ennek következtében a rosszullét kerülgessen. Kezeivel megtámaszkodott a fejem mellett és végig mögém nézett ki. Lehet, hogy ő is ugyancsak nem mert a szemeimbe nézni, mint én az övéibe. Már szinte ugráltam volna örömömben, amikor kiléptünk a metróból, ugyanis az út vége felé újból be-be villant egy kép arról a csókról és lehajtott fejemet megpróbáltam nem addig felemelni, amíg valami normális arcszínbe nem váltott, aminek egészen kicsi volt az esélye, de attól még próbálkoztam.

Elsétáltunk már pár kávézó mellett, de Jin még mindig ment egyenesen előre. Nem akartam megkérdezni, hogy tulajdonképpen még mennyire volt messze ez a hely, de a végére már eléggé kételkedtem benne, hogy valóban odatartottunk. Végül egy bevásárló negyednél megállva meg is kaptam a válaszomat.

- Még nem vettél semmit sem Rap Monnak, ugye ? - nézett rám kérdőn, mire meglepetten bólintottam.

- Most, hogy mondod - csaptam a homlokomra. - Teljesen kiment a fejemből a mai bulija.

- Na látod, milyen jó neked, hogy vagyok - mosolyodott el, mire csak nevetve megforgattam a szememet és beléptem vele egy ruhaboltba. Elsétáltunk a férfirészlegre és külön utakon tovább keresgéltünk. Én Rap Monsternek valami ajándékot, Jin...Jin pedig valami rózsaszín pólóról magyarázott és rögtön egyedül hagyott. A baseball sapkáknál nézelődtem, ugyanis egy olyan pólót se láttam, ami illet is volna hozzá. Sapkából pedig nem igazán láttam még olyat rajta, ami ténylegesen jól állt volna neki. Épp egy fekete fehér feliratos darabot nézegettem, amikor is valaki mögém lépve a fejemre húzott egy rózsaszín sapit. Anélkül is tudtam, hogy ki volt az, hogy hátrafordultam volna.

- A rózsaszín nem igazán az én színem - magyaráztam és hátrafordultam Jinhez.

- Pedig jól áll - mondta elfojtott nevetéssel és egy tükör elé ráncigálva megláthattam magamat. Kezdjük ott, hogy Jin szinte belenyomta a fejembe, így túlságosan sokat az elején nem is láttam, de megigazítva is csak az elviselhető kategóriába tartozott.

- Tudod - fordultam meg vigyorogva -, hozzád jobban illik - jelentettem ki és egy gyors mozdulattal a fejére raktam úgy, hogy még véletlenül se lásson ki alóla.

- Hé - ez nem vicces - próbált megtalálni, de ehelyett egy próbababát kezdett el fogdosni, amin halkan elnevettem magamat. - Nem tudom leszedni - folytatta a kapálózást és megpróbálta lefejteni a fejéről, de valóban nem sikerült.

- Ha megtalálsz segítek - szólaltam meg és mindig egy lépéssel hátrébb mentem, amikor úgy tűnt, hogy túl közel került hozzám.

- Állj már meg – nyavalygott, erre nevetve megtorpantam és hirtelen tettemtől Jin nekem jött. - Végre meg vagy - sóhajtott fel megkönnyebbülten és, hogy biztosra menjen megfogta a karomat.

- Segítek nyugi - mosolyodtam el és lábujjhegyre állva megpróbáltam leszedni róla a sapkát. Megint olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a leheletét a nyakamon, amitől kirázott a hideg és szinte oda se tudtam rendesen figyelni arra, amit csináltam Végül összeráncolt szemöldökkel szedtem le a sapit és érdeklődve néztem a haját igazgató fiút.

- Figyelj csak - kezdtem bele és az orra előtt meglóbáltam a fejfájást okozó tárgyat -, azt ugye tudtad, hogy van rajta egy csat, amivel betudod állítani, hogy milyen szoros legyen ?

- Persze... - legyintett.

- Hogy ti sose tudtok gondolkozni - sóhajtottam fel és megfelelő méretre véve a baseball sapkát újra a fejére raktam. - Most már jó lesz - mondtam és a többi sapka felé sétálva gyorsan kiválasztottam a Rap Monsternek szánt darabot és a kasszához mentem. Eközben Jin eltűnt valahova, így kénytelen voltam még elütni az időt a női részlegen, amíg elő nem került. Egy olyan szatyorral a kezében, mint ami nálam volt, sietett felém és megfogva a karomat megpróbált a kijárat felé húzni, de először értetlenségem miatt nem mozdultam egy tapodtat sem.

- Most meg mi a baj ? - ráncoltam össze a szemöldökömet, de azonnal megkaptam a választ.

- Jin oppaaaa ! - kiabálta valaki a másik oldalról.

- Most már mindent értek - komorult el a tekintetem és gyorsan követve őt kimentünk a boltból.

- Nehogy megállj, még a végén megtalál minket - magyarázta és tovább húzott maga után az utcán. Az érintése a csuklómon szinte égetett és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a hevesen dobogó szívemet, ami nem igazán ment, de hát ezt tudhattam volna előre. Eközben Jin valami olyasmiről magyarázott, hogy az ARMY egész végig arra kérte, hogy vegye feleségül és megpróbálta még a telefonszámát is kiszedni belőle. A végére szegény srác bement egy próbafülkébe, de a lány oda is követte és próbált a nyakába csimpaszkodni, de Jin fogta magát és gyorsan kifutott, majd egy darabig bujkált mikor végre észrevett engem. Természetesen ezek között még volt más is amiről beszélt, de az az idegességemtől nem igazán jutott el az agyamig. Sőt...

- Jin - szólaltam meg egy idő után.

- Hm ? - fordult hátra.

- Mit vettél ? - böktem a szatyor felé, mire zavartan visszakapta a fejét.

- Khm...ajándékot Rap Monnak - válaszolta, de a hangjából arra következtettem, hogy hazudott. Eléggé sokáig azon agyaltam, hogy vajon mi is lehetett a szatyorban és szinte észre se vettem, hogy megérkeztünk az eredeti célállomásunkhoz.

Belépve a kávézóba kerestünk egy szabad bokszot és oda leülve vettem csak észre, hogy tulajdonképpen Jin arcát egy napszemüvegen kívül semmi sem takarta. Kíváncsi lettem volna, hogy nem zavarja-e majd, ha esetleg most meg majd vele akarnak összehozni az emberek.

Ő rendelt magának egy fagyi kelyhet én pedig egy pohár jegeskávét. Miután megkaptuk a hizlaló dolgokat, egyikünk sem szólt egy szót sem. Én azért, mert még mindig a szatyros dolgon gondolkoztam, ő pedig...nem is tudom.

- Soha nem kérdeztem még eddig, pedig kíváncsi lettem volna - szólalt meg egy idő után. - Miért is félsz a fiúktól ? - Bocsánat, ha esetleg túl személyes...

- Dehogy - ráztam meg a fejemet. - Nem emlékszem rá, hogy miért is - magyaráztam a szívószálammal babrálva. - Egy baleset után alakult ez ki, valószínűleg akkor történhetett valami.

- Ugye ezzel nem arra akarsz utalni, hogy terrorizáltak az iskoládban ? - lepődött meg és hirtelen megfeszült az arcizma.

- Nem, nem – tiltakoztam. - Lényegében nem is foglalkoztak velem, még barátaim se voltak. Általában az emberek levegőnek néztek.

- Mégis miért ? Biztos cuki gyerek voltál - mosolyodott el, mire a poharamat kezdtem el vizsgálni.

- Az lehet, de nem igazán tűntem ki semmivel sem, ráadásul nem voltam olyan, mint ők és ez szúrta a szemüket.

- Szóval még a nyugati sulikban is jelen van a hierarchia...

- Hol nincs ? - néztem fel rá.

- Ez igaz...figyelj, valójában örülök, hogy te jöttél el velem, mivel szeretnék veled beszélni - tért a lényegre. Annyira tudtam, hogy egyszer belekezd, de reméltem, hogy nem most és nem itt.

- Mégis miről ? - kérdeztem nagyot nyelve.

- A Busanban történt estéről...tudom, hogy nem ez a legjobb hely rá, de mivel otthon folyton kerültél, ezért nincs más választásom.

- Szóval emlékszel... - sóhajtottam fel és megfogattam magamnak, hogy nem kapom el a tekintetemet és végig a szemébe fogok nézni.

- Igen. - Az első dolog, hogy nagyon sajnálom - hajtotta meg a fejét bűnbánóan. - A második, hogy szeretném, ha válaszolnál egy kérdésemre - nézett mélyen a szemembe, amitől természetesen ismét zavarba jöttem és idegesen rágtam a szám szélét. - Szeretnéd elfelejteni a dolgot vagy beszéljünk róla ? - bökte ki én pedig azonnal lefagytam. Nem mertem egyiket sem választani, ugyanis az első opció csak még nagyobb fájdalom lett volna, ráadásul ezek után már nem igen tudtunk volna úgy viselkedni, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Mert de, ugyanis abban a pillanatban szerettem bele ténylegesen és visszafordíthatatlanul. Erre pedig már nem tudtam semmisként tekinteni. A második választási lehetőség viszont túl rizikósnak számított, ugyanis nem volt rá garancia, hogy a megbeszélés után számomra kedvező dolgok derülnek ki, hisz ő nem érzet úgy, mint én és talán szemtől-szemben hallani még rosszabb lett volna ezt.

- Szóval ? Kiki, még itt vagy ? - lengette meg a szemem előtt a kezét, mire pislogva néztem rá.

- Igen - sóhajtottam fel. - Én...szeretnék...- beszélni róla, fejeztem volna be, de ezt a telefonom csörgése nem engedte.

Idegesen vettem elő és emeltem a fülemhez.

- Hallo ? - szóltam bele.

- Hála az égnek, hogy felvetted - hallottam meg apa hangját és értetlenül néztem rá a kijelzőre, amin anya neve szerepelt.

- Miért nem a sajátodról hívtál ?

- Mert akkor nem vetted volna fel, mint ahogy a napokban csináltad - válaszolta sietve, de éreztem a hangján, hogy valami nem volt rendben. - Ülsz ? - kérdezte, mire zavartan mondtam, hogy igen. - Akkor maradj is úgy. - Anyád kórházba került - fejezte be, mire lefagyva ejtettem ki a telefont a kezemből. Meredten bámultam magam elé és néztem a hozzám aggódva beszélő Jinre. Nem értettem, hogy mit mondott, de jelenesetben nem is számított. Csak arra tudtam gondolni, hogy valami történt anyuval és én nem voltam mellette. Jin szinte kiráncigált a kávézóból és egyenesen a kocsihoz futottunk vissza, ami tíz percet vett igénybe és gyorsa bepattanva a járműbe elindultunk. Úgy tűnt eközben Jin megtudta, hogy melyik kórházba vitték be anyát és így viszonylag hamar oda is értünk. Felrohantunk az első emeletre és a kórterme előtt megtorpanva álltam meg és a kezeim nem merték elhúzni az ajtót. Féltem attól, hogy mi vár rám bent és attól is tartottam, hogy apám megint csalódást okozott nekem.

Egyszer csak egy kezet éreztem meg a vállamon és oldalra nézve megpillantottam Jint, aki bíztatóan nézve rám, helyettem benyitott és óvatosan belökött az ajtón. Megrémülve fordultam vissza és néztem vele farkasszemet, amíg az ajtó vissza nem csukódott. Lehunyva a szememet előrenéztem és lassan az ágyban fekvő és a mellette álló személy felé sétáltam. Anya békésen aludt és ezért kicsit nyugodtabban fújtam ki a levegőt, de amint a karjára néztem kirázott a hideg a belészúrt infúziós tűtől. Megsimogattam a kezét és óvatosan apura pillantottam, aki feszülten nézte anya arcát. Ez volt az első a balesetem óta, hogy ilyennek látszott. Most nem annak a rideg apának tűnt, aki nap mint nap nem is érdeklődött irántunk, hanem a régi emlékeimben élőnek, aki még érzett is valamit.

- Mégis-mégis mi történt ? - kérdeztem ránézve, mire szomorúan elmosolyodott.

- Hazaérve a földön összeesve találtam rá. Negyvenegy fokos láza volt - magyarázta, nekem pedig összeszorult a szívem a hallottakon. - De örülök, hogy most itt vagy. - váltott vissza az arca semlegessé - Nekem mennem kell még vissza a munkába, de nem szerettem volna ha egyedül marad. Egy kicsit maradj vele - mondta és megpaskolva a hátamat az ajtó felé vette az irányt. Összeszorított kezekkel fordultam idegesen utána.

- Ugye ezt most te sem gondoltad komolyan - kezdtem lassan. - Te miattad került kórházba és még van képed elmenni a munkába ? Komolyan fontosabb a saját feleségednél is ? Mégis szerinted még min kellene átesnie, hogy végre rá is figyelj és az állapotára ? Te is nagyon jól tudod, hogy gyenge szervezete van és egy kisebb túlterheltség miatt is ez lehet a vége. Hogy nem voltál képes jobban figyelni rá ? Nagyon nehéz lett volna néha segíteni is neki valamiben vagy legalább azt elérni, hogy ne aggódjon miattad ? - vágtam szinte mindent a fejéhez idegesen és a következő pillanatban már csak annyit éreztem, hogy rettentően égett az arcom és apa ideges fejét pillantottam meg magam előtt.

- Komolyan megütöttél ? - kérdeztem már csak elkeseredetten és éreztem, hogy egy könnycsepp legördült az arcomon - Tudod, mindig is éreztem legbelül, csak megpróbáltam nem foglalkozni vele, de most már rájöttem - mosolyodtam el szomorúan. - Te még csak soha nem is gondoltál bele, hogy mennyire egyedül éreztük magunkat néha nélküled és az a legszomorúbb, hogy most már nem is érdekel...egyszeűen nem vagyok képes rád az apámként tekinteni többé - suttogtam és arrébb lökve kisiettem a szobából. Kilépve az ajtón nekiütköztem valakinek és felnézve Jin sötét szemeit pillantottam meg, amik megértően néztek engem. Belefúrtam a fejemet a mellkasába és még jobban elkezdtem zokogni. Először megilletődötten ácsorgott és a kezeit maga mellett tartva hagyta had sírjam ki magam, de végül mint aki meggondolta magát, szorosan átölelt és nyugtatgatva a hátamat kezdte simogatni.

- Semmi baj – suttogta. - Minden rendben lesz - mondta és megpuszilta a fejemet, amitől kellemes bizsergés futott át a testemen. Jó érzés volt őt ölelni és a biztonságot nyújtó karjai között lenni. Maga a jelenléte sokat segített, mint mindig. Nem bírtam belegondolni, hogy más lánnyal tette volna ezt, viszont nem akartam bevallani azt, amit éreztem. Inkább maradtam egy közeli barátja, ha ez azt jelentette, hogy mellette lehetek.