7. – Sanghaj

Micsoda egy depressziós hangulatban tudnak telni ezek a Kínai reggelek. Kiküzdöttem magamat az ágyból, majd miután megfésültem a hajam, jött a smink. Ugyanis köztudott, hogy a szomorú lányok sok sminket viselnek (az én esetemben alapozó, szempillaspirál, szemhéjtus, nyilván nem ebben a sorrendben). Végső lépésként felkaptam egy szürke felsőt, ami alá azt a csipkés melltartó szerű cuccot is fel kellett vennem, mert átlátszott, egy fekete sortot, egy bőrdzsekit, egy napszemüveget, egy sapit és egy bőr Converse-t, valamint egy fekete hátizsákba beledobáltam minden cuccomat, amire akár csak egy kis szükségem is lehet. Végül elkezdtem csoszogni a lift felé.
- Jóreggel. – motyogtam ösztönösen a liftben lévő alaknak. Csak aztán kirajzolódott, hogy odabent sonka áll. Gyorsan elmerültem a telefonomban, majd betegesen figyelni kezdtem arra, hogy ne lélegezzek túl hangosan. Mikor megállt a lift, villámgyorsasággal vágódtam ki az ajtón, majd reggeli címén elkértem a kávémat, meg mellé egy kis tojásrántottát, elvégre olyan nagyon ínycsiklandóan nézett ki.
- Jó reggelt sofőr bácsi. – köszöntem, majd már kezdtem volna a nemakarokbeszélnisenkivelúgyhogyzenéthallgatok rutinomat, amikor a sofőr bácsi megkísérelte, hogy kiugrasszon a depiből.
- Rozi, azt hallottam, hogy Sebiék szereztek valahonnan csomó-csomó vattacukrot. – mondta, mire bólintottam, majd tudakolva, hogy nem szereti azt, amikor „elvonulok", eltettem a táskámba a fülesem és inkább nekiláttam, hogy nagy erőfeszítéssel felrakjak néhány képet instára, elvégre ez igen is fontos elfoglaltság.
- Sofőr bácsi, ha van időd, tudsz nekem szerezni egy Vogue-ot, én is benne vagyok és érdekel, hogy milyen lett a cikk. – mondtam, majd mivel már meg is érkeztünk, egy gyors köszönés után kipattantam a kocsiból.
- Kicsim, miért vagy ilyen rosszkedvű mostanság? – kérdezte apa.
- Csak tudom, hogy elrontottam valami olyat, ami másnak fontos volt és nekem is kezdett azzá válni, és attól félek, hogy nem tudom majd helyrehozni. – mondtam, mire apa bólintott, majd egy klisé-mentes tanácson kezdett el gondolkodni.
- Ha a másik embernek is fontos volt az a valami, majd megbocsájt és együtt olyan nagyra építhetitek vissza azt a valamit, hogy a felhők lábát fogja verdesni. – közölte mosolyogva, majd egy maci ölelés után utamra engedett, elvégre még az időmérővel kapcsolatban valamit alá kellett írnia. Beléptem a bokszba, ahol egy konkrét kis örömtánc szerűség fogadott.
- Mi folyik itt Gyöngyösön? – tettem fel a kérdést, mire Sebi elröhögte magát, a többiek meg heves magyarázásba kezdtek arról, hogy Hamilton kocsiján valamit ki kellett cserélni, ezért rajtbüntetést kapott, így max. a hatodik helyről indulhatna. De állítólag a kocsija is szarakodik, úgyhogy még az is lehet, hogy csak az ötödik sorból fog majd indulni. Érzelem mentes fejjel bólintottam, majd leültem a helyemre és figyeltem az első szabadedzést. Jó volt, de ismét nem történt nagy meglepetés: Rosberg nyert. Freddel pont a gumikat tologattuk, amikor elestem a lábamban, és a csuklómon átment a körülbelül hatvan kilós gumi. Egy olyan halálsikoly félével jeleztem, hogy valami nagyon nincs rendben, mire mindenki odanézett, Sebi pedig ösztönösen a kezébe vett és az orvosi felé kezdett el velem rohanni, miközben én csendben sírtam. Kár, hogy így is mindenki észrevette, hogy gáz van. Út közben a könnyeim fátyla mögül mintha Lewist láttam volna, akinek a ködös tekintetében meg-meg csillant a féltés, de mivel nem is a Mercedes istálló bokszai előtt voltunk, betudtam az elmém szüleményének. Sebi lerakott, majd mivel rohannia kellett a második szabadra, el is ment, de rögtön megjött a váltás apa képében.
- Mennyire fáj? – kérdezte a doki.
- Mintha egy ötven kilós izé lazán átgurult volna rajta? – ironizáltam, még ilyen állapotban is.
- Tudod mozgatni? – kérdezte az orvos, mire minden erőmet összeszedtem, összeszorítottam a fogaim, és egyetlen mondatot hagytam bent a fejemben: „Ha eltört, haza kell menni.". Ez elég nagy motivációnak számított, ugyanis óriási fájdalmak árán, de sikerült egy erőtlen mozdulatot véghez vinni.
- Szerencséd van Rozi, csak egy erős zúzódás. Ha nincsen rajtad az – mutatott a kezemen csüngő karkötőre, amit még a legelső versenyemen kaptam – szilánkosra tört volna. Egy kis fájdalomcsillapító, kis csodakenőcs, biztos fáslizás és három héten belül meg is gyógyul. – mondta, majd tovább kotorászott a csodaszekrényében. Fél óra múlva már meg is voltunk, habár a fájdalomcsillapítótól én nagyjából olyan voltam, mint egy érzéketlen zombi, de akkor is végig ottmaradtam a szabad végéig. Mikor Sebi kipattant a kocsijából, szinte egyszerre ugrottunk oda egymáshoz, majd kezdtük el ölelgetni a másikat. Mint kiderült, rádión már értesítették az állapotomról. Végül Kimit is nagyon megölelgettem, elvégre ezt, a másodikat nagyon is ő nyerte meg. Apával hazamentünk, „otthon" pedig bejött a szobámba kicsit beszélgetni.
- Apa, nem emlékszel, hogy kitől kaptam azt? – mutattam rá az incidens miatt lapos, kinyúlt és koszos gumikarkötőre.
- Jaj, még alig tudtál járni, de te rossz kislány a futam alatt átrohantál a gyöngyfűződdel a Mclaren-hez, de mivel Ron [az istálló vezetője -szerk.] remek ember volt már akkor is, engedtük anyáddal, hogy ott maradj. Azon a futamon Lewis balesetezett, így kiesett és a futam felét a bokszban töltötte. Akkor azzal jöttél vissza, hogy Lewis csinált neked karkötőt, és azóta nem is vetted le. – magyarázta.
- Furcsa, hogy elfelejtettem. – tanakodtam, majd elköszöntem aputól és megpróbáltam egy fájdalomcsillapító után aludni.

All the love, Ch