Sepang

Szombat reggel magamtól keltem fel, és elkapott a jószívűség. A pizsamámra felkaptam egy fehér köntöst, amit a fürdőszobában találtam, majd a szobából kilopakodva megcéloztam az étkező helységét. A korai időpont lévén a dolgozók meglepődve fogadtak. Végül egy kakaóval, két kávéval, sok gyümölccsel és rántottával mentem fel a harmadik emeletre, természetesen a lift igénybe vételével. Boldog mosollyal kopogtam be Jesse szobáján, majd a rá jellemző „beengedő morgás" hallatán beléptem.
- Hoztam reggelit – újságoltam boldogan, mire a húgom álmos és nyomott fejjel ült fel az ágyában.
- Majd ma kimegyünk a pályára? – kérdezte. Nem kissé lepett meg a kérdésével, enyhén szólva álltam közel ahhoz, hogy kiköpjem a kávém.
- Persze – mondtam, majd a telefonomra pillantva apró pánik uralkodott el rajtam. – Van fél órád elkészülni – jelentettem ki, majd miután megölelgettem, az ajtó felé indultam.
- Amúgy köszi – szólt utánam. Kérdő tekintettel fordultam meg a tengelyem körül. – A kaját, meg, hogy ki jössz velem. Meg mindent.
- Bármikor – vágtam rá, majd elhagytam a szobát, és egyenesen a szomszédos lakosztályt céloztam meg, amit történetesen Lewisszal foglaltunk el.
- Jó reggelt – köszöntem neki, mikor beléptem a szobába. Hangom hallatára mosolyogva fordult felém. Kissé viccesen nézett ki, ahogy haját próbálta beállítani, ám fekete tincsei úgy döntöttek, hogy ma össze-vissza fognak állni.
- Szépim, annyira imádlak – mondta, majd hirtelen felindulásból felemelt és így csókolt meg.
- De én jobban – koppintottam rá óvatosan az orrára. – Annyira, hogy ma kimegyünk a pályára Jesse-vel – sóhajtottam.
- Ha nincs kedved jönni, elviszem én.
- Hiányoznak a többiek, maximum előbb visszajövök – rántottam meg a vállam, majd elkezdtem készülődni.

Fél órával később a fekete Mercedes anyósülésén magoltam bonyolultabbnál bonyolultabb képleteket, míg a mögöttem ülő húgom ugyanígy tett, annyi különbséggel, hogy ő a francia nyelvvel birkózott.
- Azt tudjátok, hogy ameddig ti tanultok, addig én a természet szépségeit élvezem – mondta Lewis, vezetés közben. Jesse-vel egyetértően hümmögtünk, de az idézőjeles válaszunk nem elégítette ki Lewist. – Emberek, egy istenverte szakadék felett megyünk át, olyan gyönyörű, hogy mindjárt kiesik a szemem, nézzétek már meg – követelőzött. Nagyot sóhajtva pillantottam fel a füzetemből, melynek tartalmát már oly régen tanulmányoztam. Némán igazat adtam Lewisnak: az ablak mögött egy erdővel borított szakadékot pillantottam meg, melyet egy apró, békés patak szelt át.
- Van időnk megállni? – kérdezte Jesse. Lew bólintott, majd lassan lehúzódott. Alig tíz perc elteltével, mikor mind befejeztük a fényképezést, és a pózolást, sokkal több életerővel indultunk tovább.

A Mercedes garázsában, teljes kényelemben kísértem figyelemmel az utolsó edzés menetét. Boldogan vettem tudomásul, hogy senki sem felejtett el a barátaim közül, annak azonban már kevésbé örültem, hogy Jesse megállás nélkül Max-ről kérdezgetett.
- Most miért nem támogatsz? – kérdezte suttogva, de hangjából még így is könnyen ki lehetett venni, hogy iszonyúan hisztis.
- Nyugi, én támogatlak, csak éppenséggel nem szeretném, hogy nagyot koppanj. A versenyzőkkel nehéz. Nekem is csak szerencsém van Lewisszal, hogy ennyire jól kijövünk. De, ha nagyon azt szeretnéd, megkérdezhetem, hogy van-e barátnője – adtam be a derekam.
- Te vagy a legjobb nővér – ölelt meg nevetve.
- De ha apa megtudja, neked annyi – mondtam.
- Apukádnak mit nem szabad megtudnia? – kérdezte Lewis.
- Azt, hogy ilyen nagyon jól mentél – vágtam rá, terelve a témát.
- Csak a kocsi volt jó – vonogatta a vállát. Küldtem felé egy hitetlen pillantást, majd megragadtam a kezét és magam után kezdtem húzni.
- Kajálni megyünk? – kérdezte a húgom, mire gyorsan bólintottam. És ekkor szó szerint belefutottam Danielbe.
- Helló – köszönt boldogan, majd gondolkodás nélkül magához húzott. – Annyi mindenről kéne beszélnünk, nincs kedvetek nálunk – mutatott a motor home-ra – enni?
- De, a legnagyobb örömmel – vágta rá Jesse.
- Oké persze, részemről is rendben – játszottam a sértődöttet.

Este mindhárman hulla fáradtan ballagtunk a kocsi felé, ám Lewis arcán ott volt az a levakarhatatlan vigyor, mely arról árulkodott, hogy a versenyt bizony az első helyről kezdheti meg. Ahogy beültem, vagy inkább bezuhantam a kocsiba, szinte egyből el is kapott az álommanó.

Másnap egy fél órás késéssel sikerült befutnunk az ezüst nyilak istállójába. Amilyen pozitív volt Lewis a verseny kezdetén, olyan reményvesztett arccal tért vissza. Körökön át vezette a mezőnyt, és akkor egyszer csak a semmiből megjelent a füst. A füst, ami sosem jelent jót. Mindenki próbálta azzal nyugtatni, hogy ez mindig benne van és benne is lesz a pakliban, de ez cseppet sem vigasztalta.
- Minden rendben lesz – suttogtam, ahogy magamhoz öleltem.

All the love, Ch