Spa

Azon a péntek estén sokat gondolkodtam azon, hogy igazából miért nem hagyom neki, hogy megmagyarázza. Még akár, valami csoda folytán az is lehet, hogy tudna indokolni és esetleg megbeszélhetnénk. De akkor is megtette azt, amit tett.

És igen, ezekkel a gondolatokkal forgolódtam végig az egész éjszakát. Persze ennek az lett az eredménye, hogy akkora szem alatti karikákkal keltem, hogy az már csoda-számba is mehetne. Arról nem is beszélve, hogy nem jutottam döntésre. Plusz visszatért az általános rosszkedvem, amit már olyan jó volt magam mögött hagyni. Vagyis igazából csak jó lett volna. De persze már konkrétan furcsa lenne, ha Lewis nem próbálna meg tovább rontani a helyzeten, azt gondolva, hogy segít.

Mélyen belemélyedtem a gondolataimba, amikor kiléptem a szobámból és konkrétan egyből szembe találtam magamat Marcusszal.
- Helló – köszöntem meglepetten, mire egy puszival válaszolt.
- Hallottam, hogy Lewis tegnap megtalált magának... - kezdte.
- Jesszus, honnan?
- Tőle – mondta, majd a pulcsijának ujját felhúzva arra a hatalmas lila foltra mutatott, ami a karján éktelenkedett.
- Úristen – sikkantottam halkan, mire egy apró mosoly ült ki az arcára.
- Ha látnád őt... mondjuk tuti, hogy elsminkeli majd valahogy.
- Ó, hát igen. Nálam pedig mindig van sminklemosó – közöltem, majd enyhén indulatosan kezdtem el rohanni az étkezőhöz, ahol – mekkora meglepetés – ott volt Lewis. Igen, eddig nagyon szép volt a jelenet, arról nem is beszélve, hogy szemkontaktust is teremtettünk. A jelenetbe már csak a combján ücsörgő lányka zavart bele. De azt elhiheti mindenki, hogy ő nagyon belezavart. Mindenbe.

És ami a Lewisszal történt összenézésünket illeti, mindketten olyan keserűen néztünk egymásra, hogy a teremben mindenki felénk nézett, kivéve persze azt a bizonyos lányt, aki tökéletes nyugalommal nyomogatta tovább a telefonját. Már csak azért sem mentem ki, hiába állt mögöttem Marcus, és a nézésével szinte könyörgött, hogy menjünk. Nincs az az isten, hogy sírva elrohanjak. A-a, az kicsit sem vall rám. Ehelyett én inkább megcéloztam a kávézónak funkcionáló sarkot a helységben, de ehhez el kellett haladnom Lewis(ék) előtt.
- Jó reggelt – köszöntem nekik mosolyogva. Lewis csak nagyot nézett, de legnagyobb meglepetésemre a lány felnézett.
- Helló – mosolygott vissza. Kár, hogy tartanom kellett magam a szerepemhez, és tovább sétálni a kávémért. Itt aztán egyből helyet foglaltam a jelenetet csendben végigkövető Sebi mellett, majd egy szomorú pillantást küldtem felé.
- Az a csaj tényleg visszaköszönt? – kérdezte, átérezve minden érzést, ami bennem kavargott. Csendesen bólintottam, majd lediktáltam a pultos srácnak (aki szintén elég szánakozóan mért végig) azt a rendelést, amit én A-Mindent-Helyrehozónak hívok. Extra tejszín, cukor, tejszínhab, tej és karamella. Igen, ha valami, akkor ez mindig mosolyt tud csalni az arcomra. És most is így történt.
- Várj, tudom mivel vigasztalhatlak meg egy kicsit – lelkesedett be teljesen Sebastian, majd a telefonjában kezdett el böngészni, végül pedig egészen halkan elindította a Bts Coffe című szerzeményét. Összeszorított fogakkal hallgattam, ahogy a banda tagja azt fejtegetik, hogy mennyire hiányzik nekik az a bizonyos lány, és, hogy még a kávéról is Ő jut eszükbe. És hosszú idő óta akkor tört el bennem a mécses. Szegény Sebi annyi hibát ejtett, hogy nem beszélt koreaiul, ellenben én fejből tudom az angol dalszöveget.

A reggel az egész napomra rányomta a pecsétet. Egyrészt azért, mert még vezetni sem volt kedvem, Marcus fuvarozott be a pályára is, másrészt pedig a folyamatos kávézás, amit egész nap lenyomtam nem tett jót a pocimnak, folyton fájdogált. Ettől függetlenül volt két aprócska dolog, ami felvillanyozott: egyrészt az, hogy Mintuu meglátogatott a bokszban, és együtt ebédeltünk, ápolgatta az összetört szívem, másrészt pedig az, hogy a csapat nem hagyott elpunnyadni. Utólag tudtam meg, hogy szándékosan adtak mindig elvégeznivalót, hogy ne tudjak hülyeségeken agyalni.

De azért azon az ebéden ne lépjünk tovább ilyen gyorsan.
- És Marcus... mármint vele hogy vagytok? – kérdezte Mintuu.
- Hát igazából ha Lewis végre teljesen eltűnne a képből, még akár lehetne is belőle valami. Ma reggel megpuszilt, és úgy éreztem magam, mintha ez először fordult volna elő egy fiú és énköztem. Csak tudod, nehéz. Főleg úgy, hogy állítólag Lewis meg akarta kérni a kezem – csúszott ki belőlem. Mert igen, nem egy biztos forrásom van, hogy Németországban Lewis nem egy ékszerboltot keresett fel azzal, hogy eljegyzési gyűrűt szeretne.
- Hogy mi? – adta ki magából első reakcióját Mintuu, amit a villája elejtése és egy hosszas szájtartás követett. – Szerintem hagyd neki, hogy megmagyarázza – tanácsolta.
- De már továbblépett. És amúgy is, a semmiért verekedett. És talált magának egy lányt, aki kedves és csinos. Nem szeretném elrontani neki ezt az egészet.
- Meg kell ígérned, hogy ha megint bepróbálkozik, engeded neki, hogy megmagyarázza – jelentette ki ellenkezést nem tűrően barátnőm. Mély levegőt vettem, majd kifújáskor elfújtam egy-két rakoncátlan hajtincset az útból. Aztán végül bólintottam, mire egy elégedett mosoly ült ki az arcára.
- És milyen volt az esküvő? – tereltem a témát (látszólag) feltűnés nélkül.

Végül az időmérőn remek eredménnyel végeztünk. Igaz, hogy a valódi öröm a boksz túlsó felén történt, amikor Pascal bekerült a Q2-be, de egy csapat vagyunk, egy csapatként örülünk. Ettől pedig talán nagyjából visszatért az életkedvem egy része. A tény, hogy Marcus megvárt és végig engem fényezett az egész úton (kell egy kis tuning a már teljesen halott egómnak) csak fokozott a helyzeten.
- Tudod, ez a nap olyan volt, mint egy nyamvadt hullámvasút – mondtam neki, majd nyomtam egy puszit az arcára és bementem a szobámba, ahol lezuhanyoztam, megmostam a hajam, majd a szoba szervizt igénybe véve megvacsoráztam és már mentem is csicsikálni. Azt pedig tényleg csak halkan mondom, hogy Lewis egyik pólóját vettem fel pizsi címén.

Aztán vasárnap megvolt az a teljesen semmilyen napom. Bár Lewis barátnője (vagy mit tudjam én, hogy mije, azon sem lepődnék meg, ha a felesége lenne) ismét lenn várt már reggelinél, de most csak szélesen mosolygott Lewisra. És igen, most is hatalmas boldogsággal köszöntött, már attól féltem, hogy megkérdezi, nincs-e kedvem odaülni hozzájuk. Viszont Lewis egy igen csak jelentőségteljes pillantással elhallgattatta a nőjét (haha, megvan hogy fogom hívni, amíg nem tudom meg a nevét/nem töri össze a nevét a Hamiltonnak édesgetett úthenger). Cserébe a reggeli eseményért kaptam egy üzenetet a portástól, hogy egy bizonyos valaki akar velem találkozni szerdán Velencében a Szent Márk téren. Normális ember persze nyilván nem menne el, de én még akár esélyesnek is láthatom. Kell valami bokszutcán kívüli izgalom is az életembe.

Aztán elkezdődött a gumistratégia köré fonódó megbeszélések sora, a beállítások állítgatása, és végül a pilóták „lelki felkészítése", amit rám sóztak a tagok. Nem mintha baj lenne, ugyanis az egész annyi, hogy beszélgetni kell, én pedig különösen szeretem jártatni a szám.

Végül elég meglepően alakult a dobogó, de Danielnek szívből örültem. A másik kettő... eh. Sonka és Hernyó valahogy kevesebb örömöt okozott nekem legalábbis biztosan.

És aznap egy Jennifer a világ legröhejesebb indokával visszaindult Velencébe, egyedül, kocsival.

ehhhhhh suli van ehhhhh. meghalok pedig ezt csütörtökön írom. ehhhh

All the love, Ch