Velence

Már Szlovéniában jártunk, amikor én felébredtem. Hatalmasat hazudnék, ha azt mondanám, hogy jót aludtam. Az álmomban folyton megjelent Lewis, és mindig a képembe röhögött, miközben azt hajtogatta, hogy milyen naiv vagyok. A leginkább pedig talán az fájt, hogy igaza van. Csendben nyomogattam a telefonom, ügyelve arra, hogy senkinek se válaszoljak az üzeneteire. Aztán – mikor össznépi hívogatásba kezdett az F1 teljes mezőnye – pedig csak bámultam ki az ablakon, és azzal szórakoztam, hogy meddig bírom visszatartani a sírást.
- Na, jó, most mondok valamit, hátha az egy kicsit jobb kedvre derít – jelentette ki Marcus, mire felé fordultam. – Ha így tudtad szeretni azt, aki nem az igazi, gondolj bele, hogy a nagy Őt hogy fogod szeretni.
- Lehet, hogy nekem Ő volt a nagy Ő, csak neki nem én voltam, vagyok, leszek – gondolkodtam hangosan.
- Elmondod, hogy mi is történt igazából? – kérdezte. Ekkor esett csak le, hogy igazából szerencsétlen Marcus átfuvaroz engem a fél világon, én pedig még csak el sem mondtam neki, hogy mi a baj. Képzeletben fejbe csaptam magam, majd lassan, kis megszakításokkal elkezdtem neki mesélni. Néhány résznél aggódva nézett rám, másoknál pedig olyan erővel szorította meg a kormányt, hogy az kis híján eltört.
- Én... - kezdte, de nem tudta kifejteni a véleményét. – Én nem tudok olyan szót, ami kifejezné, hogy Lewis mekkora egy fasz – mondta, mire egyetértően bólintottam.
- De nem haragszom rá. Csak akkorát csalódtam, mint még soha, senkiben.

Laza fél nap után értünk a Velencei nyaralóba. Hiába kértem Marcust, hogy álljon meg pihenni egy kicsit, mindig azt válaszolta, hogy csak pisilni állunk meg, vagy ha én szeretném, miatta fölösleges. Felcipekedtünk, majd ő ki is dőlt a vendégszobában. Én is nagyon szerettem volna pihenni, de egész éjjel csak forgolódtam. Mikor már minden létező fekvést kipróbáltam, és mindegyikben ugyanolyan nagyon fájt, elindultam sétálni. Éjjelente úgyis lényegesen kevesebb ember járkál az utcákon, az pedig, hogy bárki, akit ismerek, rám talál, egyszerűen esélytelen, már csak a nagy számok törvényei miatt is. Éppen a tenger mellett ücsörögtem, a város partjánál, amikor a nevemet hallottam.
- Jeni, te vagy az? – kérdezte egy régről ismerős hang, amit nem tudtam beazonosítani. Aztán, amikor megláttam azt, a méz szőke hajjal körülvett, mindig melegen mosolygó arcot, egyből felismertem.
- Brittany? – kérdeztem, a biztonság kedvéért. Válasz helyett a szokásos, szoros ölelésben részesített.
- Ennek mégis mennyi esélye volt? Mit csinálsz itt? Neked nem a bokszoknál lenne a helyed? Vagy történt valami? – kíváncsiskodott egyből. Elhúztam a számat, amiből egyből tudta, hogy nagyon is történt valami. Órákon át lógattuk a lábunkat – az egyébként jéghideg – tengerbe, miközben folyamatosan beszélgettünk. Belőle sminkes lett. Mindig imádott sminkelni és festeni is, és enyhén szólva zseniális tehetsége van mindkettőhöz, így alig lepődtem meg, amikor azt részletezte, hogy mi úton került be a Dior Royal csapatáshoz.
- Mekkora egy kis segg ez a Lewis – bosszankodott.
- És te hogy állsz a fiúkkal? – váltottam gyorsan témát. Legnagyobb meglepetésemre Britt fülig pirult, és szégyenlősen lehajtotta a fejét.
- Tudod van ez a Shawn Mendes, és egy kicsikét összegabalyodtunk – magyarázta.
- Mióta?
- Úgy másfél éve – vallotta be.
- Ez nagyon jó – örömködtem, mire hatalmas mosoly ült ki az arcára.
- És akkor most az a Marcus itt van veled?
- Itt. Nem tudom, furcsa gyerek, de...
- De adni fogsz neki egy esélyt, mert ritka cuki a pofija és van lelke, nem úgy, mint az előzőnek – fejezte be helyettem is a mondatot.
- Én igazából azt akartam mondani, hogy még kell egy kis idő, de ez sem rossz felfogás.

Brittany „beköltözött" hozzánk, hogy bepótoljuk azt a kimaradt két évünket. Először Marcus ritka nagyot nézett, amikor bejelentettem, hogy lesz egy harmadik lakónk, de amikor eszébe jutott, hogy legalább nem neki kell majd végig ápolgatnia a lelkemet egyedül, csendben elfogadta, hogy nem fogunk egy darabig édesen romantikázni. Persze továbbra is ott volt bennem az a hatalmas űr, amit az okozott, hogy Lewis – remélhetőleg – végleg kilépett az életemből, de a tény, hogy kettő új, és igenis remek ember van az életemben lefoglalt. Marcus nem erőltette a romantikát, de azért néha-néha megfogta a kezem, vagy filmezésnél átkarolt.

A nyári szünet második hetének hétfőjén pedig eljött az a nap, amikor hosszú ideje először láttam bárkit is a mezőnyből. Részben azért, mert a két lakótársam minden, de tényleg minden másodpercem lekötötte, részben pedig azért, mert nem akartam elszúrni senki szünetét sem a siránkozásommal, nem írtam senkinek, egyedül anyáéknak küldtem két naponta pár sort, de előtte mindig kértem tőlük, hogy a családon kívül senkit se tájékoztassanak rólam. Éppen a fehér, Jungkook (mert a BTS és a szomorú, szerelmes, koreai dalaik belopták magukat a szívembe, élén a nyuszikával) feliratú szájmaszkomat húztam fel. Tökéletes illet a fekete BTS-es pólóhoz, a szintén fekete farmerhez és az átlátszó dzsekihez. Merthogy már ilyen is van és nincs szó arra, hogy mennyire imádom.
- Akkor indulunk? – kérdezte Britt. Igen, a nyelvvizsga miatt el kellett menni La-be, Brittnek úgy is lenne arra felé dolga, szóval ő velem tart, míg Marcus vissza megy Svédországba. A kérdésére válaszolva bólintottam, majd még utoljára megöleltem Marcust.
- Írj, ha ott lesztek.
- Fogok – mondtam egy vérszegény mosoly kíséretében, majd követtem újdonsült (vagy visszasült) legjobb barátnőmet ki, egyenesen a repülőhöz, minek után már a raptéren búcsúzkodtunk. A biztonsági átvizsgálására vártunk, amikor felpillantottam és legnagyobb meglepetésemre Sebi állt tőlem úgy öt méterre. Pont sorra kerültem, így intettem neki, majd – amint a biztonsági elengedett – már mentem is.
- Jeni, várj már – szólt utánam, de én ezt már „nem hallottam". Túlságosan is sült a pofámon a bőr ahhoz, hogy odamenjek hozzá, és amúgy is majdnem lekéstem a gépet.
- Nyugi, meg fogja érteni – vígasztalt Brittany, már a repülőn. Bólintottam neki, majd belemélyedtem a spanyol hanganyagba. Dehogy fogja megérteni. Én sem bírom megérteni. Akkor másnak hogyan menne?

Aztán jött a szünet utolsó hete. Ekkor kaptam meg a kettő, szerencsére sikeresen elvégzett nyelvvizsgám, az egyetemi könyveket, és életem első, igazi forma 1-es állását. Ugyanis a Manor Haryantóval együtt egy-két mérnököt és elküldött, én pedig boldogan mentem gyakornokoskodni. Vicces, hogy egy hónapja még hisztiztem, hogy miért nincsen egy cuki, francia srác sem a mezőnyben, majd utána egyből kaptam a nyakamba egyet. Senki ne értse félre, Esteban a lehető legkedvesebb és legprofibb fiatal pilóta, akivel találkoztam, és kifejezetten aranyos, hogy bejelentette, hogy ő többet akar, mint munkakapcsolat, majd hozzáfűzte, hogy szoros barátságra gondolt.

De a tény, hogy innentől tényleg igazi csapattag vagyok valahol, felér egy házassággal – nem is beszélve arról, hogy így tudok hová bújni Lewis elől.

Zsá, de szétszórt lett ez a rész... eh. De gyerekek, hát most őszintén van egy ESTEBAN OCONUNK. VÁGESZ? HÁT EZ A GYEREK ÚGY 400000000000 KM/H-VAL SZÁGULDOTT BE A HÁREMEMBE. csak megsúgom, ebből még házasság és gyerek lesz. Mármint nagyon cuki lenne a gyerekem Estebannal. Christophernek hívnánk. Tudom, és érzem. 

All the love, Ch