Spielberg

Tulajdonképpen napokig csak kínlódtam szobában. Konkrétan negyvenhárom kilóra fogytam, ami a százhetvenegy centimhez nagyon kevés. És utána meg ugye kezdődött a folytonos jégkrém evésem, aminek köszönhetően nagyjából visszahíztam.

Péntek reggel életunt fejjel léptem ki a szobámból azóta először. A lámpák fénye úgy megcsapott, hogy konkrétan beleszédültem.
- Mi ez a nagy fekete ruha? – hallottam magam mögül Daniel hangját. Igaza volt, tetőtől talpig feketében voltam.
- Ez egy hosszú történet következménye. – válaszoltam. Szerintem látta rajtam, hogy valami nincs rendben, és szokásához híven nem kezdett el kérdezősködni, csak megölelt.
- Nem tudom, hogy mi történt, de minden rendben lesz. – súgta, majd kiengedett szoros öleléséből.
- Remélem. – mondtam, majd küldtem felé egy vérszegény mosolyt.
- Amúgy vékonyabb vagy. – jegyezte meg.
- Ja, néhány napig nem ettem, aztán meg csak jégkrémet. Kézzel, a dobozból. – magyaráztam.
- Ennyire gáz?
- Örülök, hogy nem ugrottam ki az ablakból. – vázoltam neki érzelmeim.
- Van egy olyan érzésem, hogy ha nem is én, de valaki nagyon meg fogja verni Lewist. – mondta. A név hallatán nagyot nyeltem, és a szám harapdálásával kezdtem elfoglalni magam. – De nyugi, biztos, hogy én meg Max meg fogunk téged nevettetni. – közölte, mire igen csak furán kezdtem ránézni. Hacsak nem kezdenek el osztrák népviseletben népdalokat énekelni, és ezekre táncolni, nem hiszem, hogy sikerülni fog nekik.
- Amúgy boldog szülinapot. – mondtam, majd a táskámban kezdtem kutatni az ajándéka után. Összegyűjtöttem a közös pillanatainkat, és emlékezetes hülyeségeinket. Átadtam neki a kicsi, piros noteszt, ami tele volt ragasztgatva képekkel. Keserédes fél mosollyal néztem, ahogyan csodálattal lapozgatja. Komolyan mondom, mintha egy négy évesnek adtam volna egy F1-es kocsit.
- Köszönöm. – mondta meghatottan, szinte már könnyekkel a szemében.
- Nehogy már elsírd magad. Na, gyerünk, legyél tökös pasi, tudod mint a bikák. Argh. – ösztönöztem.
- Argh. – válaszolta.
- Argh. – morogtam teljes beleéléssel.
- ARGH. – adta ki magából. Kár, hogy idő közben kinyílt az ajtó, és Lewis, Sebi, Max és Kimi furcsálló tekintetével találtuk szembe magunkat.
- Mi csak... - kezdte volna megmagyarázni a dolgot Dani.
- Morogtunk egymásra? – fejeztem be a mondatát.
- Láttuk. – mondta Seb nevetve. A húsz emeletes liftezésen át nem néztem Lewisra. Így is émelyegtem rendesen. Az étkezőben csak gyorsan megittam a kávémat, majd már mentem is a kocsihoz, amiben a sofőr bácsi várt. Az út csendben telt, legalábbis gondolom, hogy ő nem beszélt. Egész végig zenét hallgattam. A telefon a Love Yourself-re váltott, én pedig halkan énekelni kezdtem. Persze a „My momma don't like you" résztől inkább ordításba ment át, de mindegy volt. Bár szegény sofőr bácsi néhány pillanatig igen csak ijedten nézett rám a visszapillantóban. Kevéssel a dal vége előtt értünk a pályára, én pedig persze végig üvöltöttem azt a néhány másodpercet, majd érzelemmentes arccal indultam meg a Ferrari bokszába. Legnagyobb meglepetésemre a többiek már ott voltak. Pedig én előbb indultam. Furcsa.
- Rozi, beszélhetnénk? – kérdezte Sebi. Bólintottam, majd követtem őt az egyik privát szobába. – Oké, tudom, hogy mi történt, és Lewis egy seggfej, de miért nem mondtad el?
- Senkivel nem volt kedvem beszélni. – mondtam őszintén.
- De segíthettem volna.
- Hogy? Hogy tudod visszaadni a szüzességem? – kérdeztem az átlagnál hangosabban.
- Sehogy, de talán támogathattalak volna.
- Sebastian, nekem most nem támogatás kell, hanem egy nagy üveg vodka. – mondtam. Válaszul csak megölelt. Látom, ma ölelgetős napja van mindenkinek.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Szomorúan.
- Nem úgy. Fizikailag.
- Persze. – mondtam.
- Ne hazudj.
- Fáj a hasam, émelygek és reggel hánytam. – mondtam.
- Oké, akkor délután elmegyünk egy orvoshoz.
- De Seb...
- Semmi de. Védekeztetek? – kérdezte. Basszus. Nem tudom. Bennem is rendesen felment az ütő, és bár csak néhány perc választott el az edzés kezdetétől, átrohantam a Mercedes bokszába.
- Most beszélni fogunk. – jelentettem ki, mikor Lewist megláttam, majd karjánál fogva behúztam egy privát szobába.
- Szépi, meg szeretném magyarázni.
- De nem most fogod. Csak két kérdés. Védekeztünk?
- Igen.
- Extra vékony volt? – kérdeztem ingerülten. Válaszul a cipőjét kezdte tanulmányozni, és az ajkát harapdálni. – Az volt, Lewis? – ordítottam.
- Igen. – mondta bűntudattal a hangjában.
- Remek. – mondtam, majd kirohantam a bokszból. Nem igazán volt kedvem az emberekhez, így kerestem egy távol eső helyet a bokszoktól és ott a falnak döntve a hátam leültem. Nem hiszem el, hogy lehet, hogy terhes vagyok. Mit kezdenék én tizennyolc évesen egy gyerekkel?

A nap hátralévő részét ott töltöttem. Egészen addig, míg a második edzés végénél Sebi fel nem hívott.
- Legyél a kocsim mellett öt perc múlva. – mondta, mire én letettem. Lassan felkászálódtam, majd elindultam a parkolóhoz. Ahol Sebi és Lewis várt.
- Tudom, hogy mit gondolsz, de ha terhes vagy, neki is tudnia kell, és tuti, hogy magadtól nem mondanád el neki. – mondta Seb, mire én csak megforgattam a szemem. Az úton végig kínos csend volt a kocsiban, ami lassan az idegeimre ment. Aztán megérkeztünk a kórházba. Megkérdeztük a recepcióst, hogy hova kell mennünk, ő pedig eligazított minket. Háromnegyed óra várakozás után az orvos mosolyogva nyitott nekünk ajtót.
- Nézzünk meg egy terhességi tesztet. – mondta, majd a kezembe nyomott egy még becsomagolt kis szerkentyűt. Elmentem a mosdóba, majd anélkül, hogy megvártam volna az eredményt, kimentem. Nem egyedül akarom megtudni. Az orvos kezébe nyomtam, aki mindent tudó pillantást küldött felém.
- Azt ugye tudják, hogy ha esetleg pozitív az eredmény, az abortusz lehetősége még mindig ott van. – mondta a doki. Bólintottam, de persze tudtam, hogy nem vetetném el. Mégis csak az én gyerekem. – De ez negatív. – mondta ki a doki, mire ösztönösen megöleltem Sebit. Lewis pedig nem tűnt boldognak. Mikor már egy ideje néztem Őt megszólalt.
- Én szeretnék gyerekeket. – mondta. – Viszont akkor mi a baja? Mármint most is sápadt.
- Megnézünk egy ultrahangot, és utána már könnyebben tudok válaszolni. – jelentette ki az orvos. Vártunk egy kicsit, majd engem egy külön szobába vitt be a doki. Átvettem a kórházi ruhát, majd mozdulatlanul álltam a szerkezet mögött. – Oké, megvagyunk.
- Mi a probléma? – kérdeztem.
- A kint lévő fiatalemberek is nagyon kíváncsiak. – mondta a doki, mire követtem őt ki, majd türelmetlenül vártam, hogy közölje mi a gond. – Vakbélgyulladás. Meg kell műteni. De semmi ok az aggodalomra, rutin műtétről van szó. A hölgynek még ma be kéne feküdnie, és holnap megműtenénk, majd további egy hét a kórházban, és már mehet is. De utána különösen kell figyelni arra, hogy ne terhelje magát, és a repülőt két hétre kerülni. – magyarázta. Persze egyszerre könnyebbültem meg és lettem stresszes.
- Jó, akkor összepakoljuk a cuccait és jövünk vissza. – mondta Lewis.
- Jövök. – helyesbítettem.
- Nem. Jövünk.

A hotelben a fiúk összeszedték a cuccaim, míg én apával beszéltem. Aztán Lewis visszavitt a kórházba.
- Ne maradj. – utasítottam.
- Maradni fogok. Nem hagylak egyedül. Tudom, hogy mennyire utálod a kórházakat.
- Köszönöm. De ettől még ugyanannyira utállak.

Hát gyerekek, egy darabig nem kaptok pici Lewist. És mindjárt itt a magyar nagydíj :X Azok, akik mennek: nektek már volt olyan, hogy azt álmottátok, hogy a kedvenc pilótátok még a neveteket sem tudja, de megkéri a kezeteket?? o.O

All the love, Ch