A kék kristály és a zöld borostyán egybe forrtak, hiába voltak az elutasító szavai felém, teste vágyát nem leplezhette, bármennyire akarta szavai igazát bizonyítani. Leheletünk forró volt, akárcsak a fazékban gőzölgő tea, minek fahéjas aromája fehér füstfelhőként terjengett a levegőben, s terítette be az egész konyha, de talán még a nappali térségét is. Szemeink cikáztak, hol egymás színkavalkádját bámultuk, hol pedig a másik gyönyörűnek vélt ajkát, mi Harry esetében olyan volt, akár a frissen szedett eper vöröses pigmentje. De talán még az íze is olyan édes lehetett. 

Utoljára elhangzott szavai a kétely keserű érzetét ébresztette fel bennem, első gondolatom az volt; talán tényleg nem vagyok jó senkinek. Sosem voltam az, ki meg volt elégedve magával és ez a mai napig mit sem változott. Apró termetem, mindig kócos hajam és nem utolsó sorban, a vékony, formátlan alkatom. Mind taszító. 

Szemeimet lehunyom a gondolatra, az önmarcangoló érzés ismét feltörni vágyik, ám mielőtt teljesen kiteljesedne testem rejtekébe, valami megállítja. Egy hideg tenyér, mi combomon kezd fel-le mozogni, cirógató hatást eredményezve ezzel nadrágba rejtett bőrömön. Hatalmas kezét pillantom meg elsőnek, teste közelsége egyre intenzívebben érződik és félek; ha felnézek, már nem lesz visszaút sem neki, sem neked. Csak meredek a testrészre, fájdalmas mosoly fancsalodik arcomra, mit a Nap gyenge sugarai égetnek végig és világítják meg még inkább hófehér bőröm. 

- Gyönyörű vagy.

E suttogó hang gyenge fuvallatnak felelt meg, én nekem mégis hangos ordításként futott végig hallójáratom belsejében ez a rövid mondat, mi ugyan egyszerű, mégis tömérdek szépség rejlett benne hangja mély tónusával párosítva. Fel kell, hogy kacagjak, mimikám őszinte hatást kelt, amire neki is nevetés szakad fel torkából. Ismét érzem a meleg levegőt kiáramlani tüdejéből, amint egyre csak közeledik felém, s nyelve hegyén ott csücsülnek a szavak, mik csak arra várnak, hogy kiszökjenek formás ajkai közül. Ám nem kapom meg őket, helyette a lépcsőfokok erős recsegése töri meg a csendet, a rá nehezedő súly miatt. 

Hűvös levegő csapja meg most arcom, eltávolodott tőlem, s bár hülyeségnek hangzik; én mégis űrt érzek közelség nélkül. 

Torkunkat mindketten megköszörüljük, úgy tesszük, mintha semmi sem történt volna az előbb és tartást erőltetve magunkra a lépcső felé fordulunk, hogy tátott szájjal bámulhassuk az érkező személyt. Lotts mindig is gyönyörű és csodálatos lány volt, jó génekkel áldotta meg a sors, s talán most teljesedett ki igazán. Hosszú, barack színű, begöndörített tincsei lomhán hullottak előre, az ezüstös egész alakos ruha pedig tökéletesen feszült rá testére, kiemelve keskeny derekát és nőiességét, mit az eltelt évek alatt szerzett meg. Markáns vonásai arcán elégedetten feszülnek meg, mosolya csillapíthatatlan, amint ránk emeli üveg tiszta szemeit és lépked közelebb hozzánk.

- Csukd be a szád, Lou.- nevet fel, mire rosszallóan nézek rá, ugyanakkor ekkor veszem csak észre, hogy göndör barátom már rég unottan a kinti világot kémleli ablakunkon keresztül. 

- Hová készülsz ilyen elegánsan, Lotts?- emelem fel számon kérően hangom szemöldökömmel együtt, mire durcás arckifejezésre vált, kezeit pedig csípőre vágja, mint egy felháborodott asszony. 

- Nem rég megismertem egy fiút és randira hívott, ami pont...-nézett a fali órára, minek mutatója két percen belül a két órát éri el.- Most lesz. A francba, máris késésben vagyok..- kezdett táskájában kutakodni telefonja után, mivel villámgyorsan küldött el egy sms-t, valószínűleg annak a személynek, aki számomra még idegen. 

- És ezt mikor akartad nekem elmondani, hm?- tettem fel a kérdést, mi erősen bökte a csőröm, hiszen számomra ez új. Nagyon új, s nem tetszett, hogy húgom ily' mód titkolózik ellőttem.

Testvérem mozdulata hirtelen megáll, amint fekete kabátját ölti hátára és már tudom; nem fog tetszeni a válasza. 

- Mikor tudtam volna elmondani? Amikor naphosszakat bezárkóztál a szobádba vagy esetleg akkor, amikor a teraszon ülve szívtál el egy doboz cigit kizárva minden külvilági tényezőt? Mond Louis, melyik pillanatban kellett volna belerontanom az önmarcangolásodba? 

Lottie arca vörösödött a dühtől és az őszinte, mégis szívemet kínzó szavaktól. Hamar rájött ugyan, miket is mondott, kezét szája elé kapta, mintha ezzel a tettel próbálná visszaszívni az előbb elhangzott mondatokat, míg szemeibe a megbánás könnyei gyűltek. Nem tudtam mit mondani, szívem legmélyén tudtam; igaza van. Nem voltam jó bátya az utóbbi időben, sőt, olykor minthogyha nem is lett volna testvére csak egy lelkileg roncs ember, ki képtelen önmagát ellátni. Szemeimet lehunyom, a gombóc torkomban a szívemben lévő fájdalmat idéző elő, ám nem hagyhatom felszakadni. Nem gyengülhetek el. 

- Lou, ne haragudj, én..- folytatná, ám kezemet a levegőbe emelve csendre intem.

Nincs miért magyarázkodnia. Neki soha, semmi miatt nem kellett magyarázkodnia. Akinek szavakat kellene formálni az én vagyok. Én vagyok és senki más.

- Semmi baj, Lottie. Semmi baj. Igazad van és sajnálom.- hangom elcsuklik, hirtelen kapok a torkomhoz, mit csak megköszörülök, így próbálom tekintetem élességét megőrizni, hová a keserű nedves cseppek akarnak beférkőzni.

Hozzám fut, kókusz aromájú tincsei hanyagul hullanak most az én vállamra, még törékeny kezeivel átöleli testem, s érzem; mint jelennek meg első könnycseppjei. 

Tudom, hogy megbánta. Ő sosem volt az, ki megbánt másokat. Én voltam az, ki kiprovokálta ezt belőle, akárcsak azokat a bűntudattal kevert cseppeket, mik a nyakamon lévő bőrt kezdik áztatni szüntelenül. Kezeimmel hátát simogatom, s nem nem is emlékszem már mikor öleltem meg szeretet húgomat, kit a világon mindenkinél jobban szeretek. Az egyetlen élő személyt, ki szeretteim közül megmaradt. Torkomból lágy dallam szakad fel, sorai mindkettőnknek ismerősen csengenek; édesanyánk volt, ki még méhében megtanította nekünk e szeretettel teli dalt, mit az évek múlásával sem fogunk tudni elfeledni. 

Teste remegése lassan csillapodik, halkan szipog párat, majd lassan eltolom magamtól, hogy kissé elkenődött sminkjét hüvelykujjammal igazíthassam meg és állapítsam meg, még így is képes lesz mindenkit elkápráztatni. Anyánk vonásai tisztán látszódnak, s egy pillanatra talán olyan, mintha Ő állna velem szemben. Ám még szeretett szülőnk érett, felnőtt nő volt, addig Lottie még fiatal és gyerek, mert ő mindig az én kicsi húgom lesz. 

- Elfogsz késni nem?- kérdezem, mire nagyot nyel, majd fejével aprót bólint, míg orrával szipog párat.- Akkor menj és érezd jól magad.- mosolygok rá halványan, majd a földre ejtett táskáját vállára rakom.

Megszeppenve figyeli segítőkész cselekedetem, ám én csak boldog mimikával terelgetem az ajtó felé, amin mielőtt kilépne ismét szorosan ölelésébe von.

- Ígérem írok, amint elindulok haza.- mondja, mire csak némán biccentek egyet, majd lassan elengedem, hogy végre útnak indulhasson.

- Kérlek, nagyon vigyázz magadra.- suttogom, majd egy puszit nyomva arcomra enged el, ismét megígérve a mondatot, mit az előbb hallattam számból. 

Egy ideig csak állok a kitárt ajtó előtt, alakja már rég eltűnt szemem elől, szavai mégis itt maradtak. S ekkor tört el igazán a mécses, könnyeim szabad utat kaptak, néma zokogásba tört elő a bennem rejlő kín, mit lelkem olyannyira próbál magával hordozni.

- Sajnálom Lottie. Tényleg, annyira sajnálom...

Hajam kezdem tépni, lábaim mintha már nem lennének képesek együtt működni velem, adják meg magukat, ám mielőtt hangosan csattannék a földön két erős kar tart meg és ölel magához egy szempillantás alatt. 

- Itt vagyok Louis. Itt vagyok...