Az ébresztőm éles zenéje hasítom fejembe, szívem heves üteme egyből ébredésre késztet, minek oka talán nem is teljesen a ricsaj, mi ily' korán felver. Hálásnak kéne most lennem neki, hogy megszabadított az álmomba férkőzött démonoktól, s elhessegette a rémképéket elmémből, mikben ismét átéltem azt a napot. Testem minden egyes porcikája verejtékben úszott, akárcsak az alattam elterülő fehér textil, mi most egy alapos mosásra váratja magát. Feszülten túrok szintén nedves tincseim közzé és állapítom meg felmérve helyzetem, nem is olyan nagy gond, hogy bőven két órával az iskola kezdés előtt keltem. Végtagjaim kellően elgémberedtek, akárcsak nyakam, mit igyekszem kiroppantani kisebb mozdulatokkal; sikertelenül. Talpam a hideg, fenyőből készült padlóra helyezem, minden lépés felér egy tortúrával most számomra, hiszen testem valahogy most nincs összhangban velem, ahogy a szerencsém sem, mikor is az ablakra tekintve megpillantom az esőcseppek felsorakozott hadát, mik versenyt futva csordogálnak le egészen a fakeretig. Magamban elmormolok egy enyhe szidást a természet felé, amiért pont ezen a napon jutott eszébe, hogy kiengedje könnyeit a világ felé. Mélyről jövő sóhaj szánt végig torkomon, majd átlépve a fürdő küszöbét dobálom le nedves ruha darabjaim a csempével borított földre, és lépek be a zuhanytálcára. Percekig keresem a számomra tökéletes hőfokot, hagyom, hogy a víz ellepje egész alakom, míg halkan dúdolok egy dalt, mit a csempés felület visszhangba ver vissza felém, megadva a kellő akusztikát ezzel. Alaposan mosom át mocskosnak vélt bőröm, s mihelyst tisztának vélem, elhagyom a meleg víz kényeztetését és bugyolálom be magam a puha, bolyhos anyagba. 

A tükör elé lépek, hol egy elkeseredett és megtört arc néz vissza rám, mire el kell, hogy mosolyodjak. Ez lett abból a fiúból, kinek egyszer őszinte és ragyogó ábrázata bájolta el az embereket. Be kell látnom, hiába is emlegetem fel a múltat, nem fogom visszakapni, mégis néhány emléket képtelen vagyok elengedni, mire már is felfordulni készül gyomrom vagy talán csak ürességét próbálja így jelezni, és a vacsora hiányát tegnap estéről. A hajszárító zúgása terjeng hallójáratomban, még úgy nem érzem; hajam már eléggé száraz. Rendesen a helyére rakom az előbb használt eszközt, hisz anyám sosem tolerálta a kupit, mit néha magam után okoztam, akár egy tomboló hurkán. Grimaszba fullad arcom, felismerve azt, hogy megint vigasztalni próbálom magam az elmúlt időkkel, ám azok már rég a semmibe vesztek. 

Ruhás szekrényem elé lépve kezdek agyalni; vajon mit is kellene felvennem az első napra? Tekintetem többször is végig futtatom ruháimon, választásom egy egyszerű fekete pólóra, és csőgatyára esik a hozzá illő sötét pulóverrel. Így teljesen az összhang, még ha régen talán izgatottan kaptam volna magamra világos színű textiljeim és rohantam volna le az emeltről vidáman, pozsgás arckifejezéssel. Az a Louis boldog volt, meg volt mindene, mégsem értékelte annyira, mint amennyire kellett volna. Egy naiv, fellegekben járó pöcs volt, s pontosan ezzel pusztította el magát. Ujjaimat az ég felé meredező tincseim közé szántom, reménykedve abban, ezzel majd elérek valamit, ám a kívánt hatás elmarad, elfogadva kinézetem kapom fel táskám és rohanok le a lépcsőn. 

Zaj üti meg fülem a konyha felől, orromba kellemes illatok kúsznak fel, mit ha tippelnem kéne a tojás fűszeres aromája az, mi most a levegőben terjeng. Tippem igaznak bizonyul, ahogy a konyhapultra siklik tekintetem és az azon pihenő ízesített tükörtojásokra, a mellette pihenő pirítósokkal együtt. A látványra gyomrom ismét egy fájdalmasat kordul, cuccomat a földre helyezem és foglalok helyet az egyik széken. Kékjeim hiányt szenvednek egy pillanatra, amint a gáztűzhelynék nem egy sötét barna hosszú hajzuhatagot pillantanak meg, öregedő arcvonásokkal együtt, hanem egy fiatalabb életformát, kinek haja barackvirág színben pompázik. A sok veszekedés és makacskodás után, végül anyánk belegyezett Lottie fejébe ötlött hajszínébe, mit még aznap el is mentek és megcsináltattak neki, s büszkén mutogatta nem szokványos színben pompázó lóboncát. Mosolya lehervaszthatatlan volt hetekig,  de ez így volt rendjén. Örültünk a boldogságának és a ragyogásának, mi felütötte fejét a házban. 

Most is egy lágy dallamot dudorászik nekem háttal, tevékenységét végezve, akárcsak én az előbb a tus alatt. Fejét egyből felkapja, amint meghallja az üres tányérom csörgését, mikor épp a kész ételből szedek rá. Szikrázó mimikáját egyből felém vetíti, mire kénytelen vagyok egy halványt mosolyt én is ejteni. 

- Jó reggelt, Lou.- húz ki magának is egy széket és foglal helyet velem szemben, még én már magamba lapátolom a pompás, mégis egyszerű ételt. 

- Neked is, Lotts. Korán felkeltél..- nézek fel rá félszegen tányéromról, látom amint semmit mondóan megrándítja vállát és a szájába töm egy nagyobb falatot, kicsit sem nőiesen, ahogy az illene hozzá. Bár négy fal között vagyunk, így bátran mondhatom, hogy: ki nem szarja le?

- El kell egy-két dolgot intéznem még a városban, maradt néhány papír munka. Ha gondolod eldobhatlak az iskolához is, elnézve az ablakon keresztül, elég ítélet idő uralkodik kint.- magasodik kicsit feljebb, hogy szemügyre vehesse megállapítását, még én az utolsó falatot tüntetem el.

- Nem szükséges, inkább sétálok egyet. Ki kell szellőztetnem a fejem..- mondom, hanyagul kapom magamra sötétkék színű sapkám és közepesen vastag kabátom, s imádkozom azért, hogy ne most hagyja el vízálló képessége. 

Szeppenten mér végig világos színű íriszeivel, ám nem szól semmit, csak némán bólint egyet, jelezve felfogta döntésem. 

- Rendben van, de vigyázz magadra. Ha bármi van hívj és kitartást mára. Legyen szép napod, Lou!- kiáltja utánam utolsó mondatát, elmormolok én is egy halk "Szia, húgi" mondatot és indulok neki a rám várakozó útnak.

Az eső cseppek hangosan verik a nyirkos betont, kapucnim fejemre húzom, ezzel védve magam a természet bánatos könnyeitől, még fülembe fehér színű fülhallgatóm kerül, s telíti be hallójáratom kedvenc zeném. Abban reménykedem lelkem legmélyén, e anyag darab fejemen eltakar majd a világ elől és úgy osonhatok a lézengő emberek között, mint egy láthatatlan füst. Kis léptekkel szelem a járdák méretét, akárcsak gyermekkoromban; oda figyelek, véletlenül se lépjek a csíkra, hisz édesapám szerint balszerencsét hoz, ki lábával érinti az elválasztást. Mélyen fészkelte ez a babona magát fejembe, képtelen vagyok elűzni onnan, pedig már cipőm jócskán átázott hála a hatalmas pocsolyáknak, miket nem tudtam kikerülni játékom közben. Szívem heves ritmusa jelzi, lassan elérem célom. Az épület egy szempillantás alatt magasodik elém, kerítése akár a börtöné, nyomasztó hatást kelt, mégsem toporzékolok tovább kint, sietősen haladok a bejárati ajtó felé, amin keresztül a többi ismeretlen is belép. Szemem előtt kopott, pirosas színű szekrények jelennek meg, mikben a diákok serényen pakolnak ki és be, attól függ épp mire van szükségük. Fülemben a zene továbbra is szüntelenül megy, nem hallom a ricsajt, mi épp a helyzetben körül vesz. Ám vak nem vagyok, látom a kíváncsi tekinteteket, amik végig haladnak rajtam, felmérve minden egyes centimet, s látva; új hús érkezett. Nem foglalkozok velük, mit sem érdekel engem más agyatlan véleménye kinézetemről, mi a mai világban már oly fontossá vált, akárcsak a tüdőnkbe jutó oxigén. 

A sárgára mázolt ajtó előtt megállok, kifújom magam, hisz ebben a pár percben is már egy igen nagy lépést tettem meg, a mostani állapotomhoz képest. Elszoktam az emberektől, a beszélgetéstől, a nonverbális kommunikációtól, mit az emberi test néha rejtve küld feléd, tudatva épp vágyát, burkolt kívánságát, elménk sötétebb részéből. Ujjaimat ropogtatom, az apró csontok épp csak elmozdulnak, de nem eléggé ahhoz, hogy elviselhetetlen fájdalmat okozzanak. Mély lélegzet szánt végig légző szervemen, bütykömmel aprókat, mégis erőteljes koppanásokat ejtek a kemény anyagon. Motoszkálást hallok, pár perc múlva egy "Szabad" szó után lépem át a küszöböt és állok ott az irodának nevezett helyiségben. A székben ülő férfit nézem, feszengve szorít már öklömben lévő eszközöm, s igyekszem kevésbé frusztráltnak tűnni. Az ülőalkalmatosságra szánt tárgy kellemetlenül kezd nyikorogni, amint a nagy súly izegni kezd rajta, papírok után kutatva. 

- Mr. Tomlinson, ha nem tévedek..- mered fel rám, mire válaszom egy néma bólintás, kezével felkínálja az asztala előtt lévő széket, én pedig készségesen helyet foglalok. 

Pár percig hezitál, belemélyedve figyeli a kezében tartott dossziém, még én felmérem a szobában lévő helyzetet és állapítom meg; le sem lehetne tagadni az előttem ülő férfi trehány életmódját, már csak a tömérdek, sarokba bújtatott mekis zacskókból is ítélve. 

- Szóval, Louis... már, ha hívhatom így.- a levegőben terjengő hangja térít észhez és kapom rá újból tekintetem. 

- Természetesen.- válaszolom, ugyanakkor tenyerem már patakokban izzad az ölembe rejtve. 

- Mr. Benward vagyok, az intézmény igazgatója. Mielőtt belekezdenénk, szeretném, ha tudná, hallottam a családjában történt tragédiáról és őszinte részvétem. Ha bármi problémája van, nyugodtan forduljon hozzám..

Minden eddig tett mozdulatom lefagyott. Nem játszottam idegességemben ujjaimmal, nem doboltam ritmikátlan ritmust a lábbal sem és a legfontosabb; nem zártam ki a szavait. Ráncosabb vonásaiban ott bujkált a szánakozás, a felém sugárzó sajnálata, azért ami velem történt. Gyomrom felfordult e látványra, egy kisebb, láthatatlan fintor szaladt át arcomon, úgy, hogy neki ez ne szúrjon szemet, hiszen az sehogy sem venné ki magát jól. Ez lett volna az utolsó dolog, amire szükségem lett volna az életben, a tömérdek sajnálat egy fiú iránt a vele történt tragédia miatt, mi valójában az ő felelőtlen hülyesége miatt történt. Szavak nem szöktem most ajkaimra, helyette nyelvem ismét elszublimált és egy néma biccentéssel tudattam vele; felfogtam szavait. 

- Átnéztem az adatait és a papírjait, amiket még a minap hozott be húga és úgy néz ki minden a legnagyobb rendben. A mai naptól hivatalosan is a gimnáziumunk tanulója. Remélem jól fogja érezni magát itt az utolsó évében, a tankönyvei pedig már ki vannak készítve az asztalra.- mutatott a mellette lévő alacsonyabb bútordarabra, miről remegő kezekkel vettem le az említett kellékeket, mik csak arra várnak, hogy a kijelölt szekrényemben porosodhassanak. 

Nem sokkal ezután és egy aláírás firkantás után jött a körbe vezetés, hol megtudhattam az órarendem és a szekrényem számát is, valamint a termek sorrendjét, miközben monoton hangjával a házirend szabályait ecsetelte engem untatva. 

- Nos, itt kezdi a napot. Sok sikert kívánok!- veregetett vállon, ráncos szemeivel a mellettem elhelyezkedő nyílászárót kémlelte, majd minden szó nélkül indult a saját dolgára.

A félelem eszenciája ismét utat talált magának zsigereimben, félő volt, itt és most dobom ki a küszöbre a reggelim tartalmát, s ezzel egy csodás első benyomást kelthetek. De nem gyötörhettem magam tovább, a sarkamra kellett állnom és túllépni a kínzó idegességen, mi csak arra van kitalálva, hogy pusztítsa szerveim. Rutinos mozdulattal ismételtem meg a kopogást, akárcsak az igazgató ajtaján fél órával ezelőtt, majd léptem be a diákokkal zsúfolt terembe, hol épp egy órát sikerült félbeszakítanom megjelenésemmel. Lelkembe látó szerveimmel gyors futok végig az arcokon, miken rengeteg reakció mutatkozik meg, ahogy ismét a figyelem központjába kerülök. Az idős, alacsony hölgyemény egy mosollyal az arcán fogad és kéri, mutatkozzak be, mit engedelmesen a tömeg felé meg is teszek. Néhány lány csillogó íriszekkel bámul rám, kikben körülbelül annyi a valódiság, mint a Topjoy  kupakba rejtett mélyen szántó üzenetekben, s bátram merem állítani, tudásukat is onnan szerzik és élik az az szerinti "bölcsességek" szerint életüket. Kár, hogy fogalmuk sincs arról, rossz pályán próbálnak sodródni. 

- Ott lesz is neked egy hely, Niall mellett.- mutat az ablak felőli padsor felé, s egy szőke üstökkel áldott fiút pillantok meg a középső padok tájékán. 

Lépteim koppannak a padló burkolt anyagán, halk suttogásba kezd mindenki, még szemem sarkából egy engem pásztázó, valahonnan nagyon ismerős zöld íriszekre leszek figyelmes. Szemöldököm kíváncsian mered fel, belenézek a másik tekintetébe, s hagyjuk, hogy szemszíneink egymásba olvadjanak és egy ismeretlen légkör teremtődjön körülöttünk. Kényszerítenem kell magam, hogy megszakítsam e misztikus pillantott, ám ő megelőz és semmit mondóan bámulja tovább az előtte lévő füzetet. Fejemet a földre szegezve huppanok le az eddig üresen álló székre, a mellettem fészkelődő fiú egy halvány üdvözlő mosolyt küld felém, mit kényszeresen viszonozok is. Az óra tovább folytatódik, a tanár rekedtes hangja tör utat a motoszkálásban és elszántan kezdi magyarázni a történelmi események mentét. 

Agyam azonban hamar jobb elfoglaltságot talál, szemeimmel ismét a borostyán szempárt keresem, s annak tulajdonosát, ki a túloldalon lévő padban foglal helyet. Hosszú, göndör barna haja hanyagul omlik széles vállaira, miket egy fekete-fehér csíkos ing borít, ezzel kiemelve tökéletesen férfias és vonzó alakját. Teljesen elveszek a látványba, fotóként raktározom el minden egyes apró centiét és vonását, ezzel biztosítva azt, hogy agyam később felidézhesse az akkor már múltbéli látványt. Ugyanakkor nem érezhetem sokáig tovább a felhőket, mik körbe lengik agysejtjeim, helyettük egy erős szorítást érzek meg alkaromon, mi a padon pihent eddig nyugodt állapotban. A személy felé fordulok, kinek halvány kék íriszeiben valami egészen megfejthetetlen csillog, de ha tippelnem kéne, talán az aggodalom fénye nyerné a versenyt. Lám gondolatom pedig beigazolódni látszik, ahogy egy halk mondat hagyja el száját suttogás formájában, hangsúlya ugyan megfagyasztja az ereimben száguldozó vért is, amint a rideg tónus végig szánt rajtuk. 

- Ne próbálj közel kerülni hozzá...