Cipőm talpa hangosan koppan a csempés placcon, miközben a könyvtár felé visznek lábaim, mikbe szintén beleköltözött az izgalom által keletkezett görcs; akárcsak gyomromba.

Markommal a táskám pántját szorítom, miben ott lapul a cetli, mely válaszokat adhat nekem végre.

Válaszokat, mikre oly' rég óta éhezem.

Hamar a fémes kilincs köré szorul kezem, mit megragadva nagy hévvel nyomok le, s lépek be végre a kissé poros helyiségbe. Alig pár ember lézeng a sorok között, míg valaki egy-egy könyvbe van elmerülve az asztal fölé görnyedve. A hely valóban néma, bár nem is vártam mást, hisz talán egyetlen erősebb zaj és az idős könyvtáros hölgy a fejét veszi annak, ki belerondít e csendes szimfóniába.

Egy pillanatra azonban én magam is megtorpanok, szememmel újból végig futok a szavakon, melyek fel fednek előttem mindent, mégis semmit. Hiszen egyetlen félreértett szó, s máris elvesztem a jó irányt. Okosnak kell most lennem.

M betű.

Kékjeimmel a homályban megcsillanó kopott cetliket kezdem keresni, sorban haladva az ABC összes betűjén. Temérdeknyi régi könyv szökik látó körömbe, mik igazi ritkaságok, s talán ha más helyzetben volnék itt, leemelnék párat, hogy megbódítsák képzeletem egy kicsit és elragadjanak a valóság sűrű felhőjéből.

Ám most nem ennek van itt az ideje. Nem itt és nem ebben az időben. Nem ebben a percben, mikor is megállok az M betűkkel ellátott könyvek között, és simítok végig párnak korhadt törzsén.

Még egyszer a cetlire a tekintek, majd a 28-as sor felé fordulok, s mintha csak a halvány napsugár csillanna meg azon a bíbor vörös borítón, mely kissé ferdén borul rá a többire, miközben a vihar egyre nagyobb, az eső pedig nagy cseppekben hullik reá az ablak kristályos üvegére. Az ég hangos morgása egy pillanatra megdermeszteni kényszerül, míg ujjaim közé fogom a vaskos köteget, és csak remélem, hogy hamar meglelem benne kérdéseim arany szálát.

Az egyik félreeső padhoz telepszek, hol még csak véletlenül sincs senki.

Mély levegőt veszek, tenyerem hamar izzadni kezd, közben a címre siklik óceánom, feldolgozva a betűket, melyek agyamba vésődnek; Misztikus lények.

Fel kell, hogy nevessek, hisz mindenre számítottam csak erre nem. Nevetségesnek találom a dolgot, közben ujjam apró perce folyamatosan lapozza át az oldalakat, melyek egy-egy ismeretlen eredetű, kitalált lényt dolgoz fel. Vérfarkasoktól kezdve a hegyekben élő szörnyig, mikkel a kis naiv gyerekeket szokták ijesztgetni rosszaságuk miatt, ám én ebből már kinőttem.

Kíváncsiságom helyére düh férkőzni be, ócska tréfának véve ezt az egészet szőke barátomtól, kivel biztosan lesz egy beszélgetésem mindezek után.

Indulatosan csapom be a könyvet, ám annak egyik gyenge lapja kijjebb kényszerül. Talán erőm által, talán valami más által. Erre a választ már azonban sosem fogom megtudni, ugyanakkor abban a pillanatban, amint kezem közé fogom a papírt, s inni kezdem sorait; végleg elveszek, kérdéseimmel együtt.

A kérdéseim, mikre a válaszok végig a szemem előtt voltak...

*

Majdnem elvesztettem a fejem. Düh, kiéhezettség, öngyűlölet mi mégis egy cseppnyi érzéssel vegyült. Oly' emócióval, melyet már rég éreztem, s mit soha többé nem akartam, ám ugyanakkor; képtelen vagyok neki ellenállni.

Meggyengíti elmémet, testemmel együtt puszta jelenlétével és lélektükreivel, melyek tiszták, akárcsak a csiszolatlan gyémántok.

Hibáztam, hisz megölhetetlen volna őt. S majdnem meg is tettem pillanatnyi gyengeségemben.

Annyira emlékeztet. Rég múlt sebeket szakít fel, majd forrasztja lelkével újra össze őket, eltüntetve a kisebb hegeket szívem szövetéről is, mi ugyan már rég nem ver, vele mégis úgy érzem; élek.

Elfelejteti velem a szörnyeteget, aki valójában vagyok. Mellette embernek érzem magam, sebezhetőnek és úgy tűnik; elvesztem az irányítást egyre inkább szabadulni akaró emócióm felett.

A matracom hangosan nyikorog egyet, amint hirtelen huppanok rá, kezemben szorongatva bőrkötésű naplóm, melyben az elfeledett múlt is jelent talál. Emlékszem a napra, mikor pennát fogtam, s a gyertya fény gyenge lángja felett álltam neki leírni a fejemben kavargó gondolatokat, melyek napról napra egyre inkább csak nyomasztották belsőmet.

Benne volt minden apró részlet az életemből, amit én fontosnak tartottam. Az emberi létemtől, egészen az átváltoztatásom keserves pillanatáig, majd a mai napig. S mindeközben évszázadok teltek már el.

A több oldal közül mégis volt egy, mely tiltott volt, és bár azon oldalon lévő fényképtől számtalanszor próbáltam megválni; képtelen voltam.

Hisz az a kép volt egykor a mindenem..

Hirtelen kezd hangos zaj ékelődni fejembe, amint a fémből készült kopogtató többször is csattan a kemény tölgy fa ajtón, mire muszáj felvonnom szemöldököm. Gyorsaságomat kihasználva egy pillanat alatt lent termek az emeletről, figyelve minden apró további neszre, mely a túl oldalról érkezik. Ám orromba hamar bekúszik az ismerős aroma, mi megbódít, s tudom; egy csepp veszélyt sem jelent számomra.

Ujjammal lassan hagyom kattanni a zárat, majd meg fogva a kemény szerkezetet kinyitom azt, hagyva hogy az egyik legszebb látvány terüljön szemem elé.

- Louis, te meg mit...- kérdeznék, ám szapora levegő vétele ellenére is képes szavamba vágni, meglepve hevességével.

- Tudom a titkod.