A falon lévő óra mutatója monotonon kattog, egyre csak előre haladva a jövőben, mely bizonytalan, akárcsak jelenlegi helyzetem. Képtelen vagyok mégis észlelni a múló perceket, mik rohamosan szaladnak el, miközben én csak, - mint egy bénult -, fekszem az ágyban, eltévedve a nekem szánt szavak között, melyek gondolatokat szültek.

A plafont bámulom, mintha csak ott lennének a kérdések, mikre úgy érzem; sosem kapok választ. Fülemben hallom zakatoló pulzusom, kezeim hanyagul fekszenek mellettem, s egyetlen egy lélek sem visz rá arra, hogy megmozduljak. Hogy éljek újra egy pillanatra is.

Hibáztathatnám Niallt, ki csak még inkább bonyolította a dolgokat, azonban semmi értelme sem lenne másokra ujjal mutogatni. Ő figyelmeztetett már az első perctől kezdve, én még sem adtam szavára. S bár szememre hányhatta volna felelőtlenségem; nem tette. Helyette újabb rejtvényt adott, egy utat az igazság felé, mely talán tán még nehezebb és keserűbb, mint egy szóban megtörtént dorgálás.

Merengésemnek azonban hamar vége szakad, amint a bejárati ajtó csattanása körbe lengi a házat, akárcsak a mellé társult vidám, s tiszta kacajok, melyek az érkezett vendégeimből szakadnak fel. Egy fáradt nyögés kíséretében feltornázom magam, egyensúlyom pedig ismét lábaimra helyezem, melyek az ajtó irányába vezetnek, egészen le lépcsőn, a hang forrás felé.

Úgy látszik kíváncsi természetem mintsem húzta meg magát e kusza szituációk után sem.

A lépcső fokok halkan reccsennek meg talpam alatt, szemem elé pedig Lottie bájos arca kerül. Kulcsait hangos csattanással helyezi le az asztalra, még kabátjából hámozza ki magát engem észre sem véve, hiszen figyelmét most egy harmadik,-  számomra idegen személy -köti le.

Sejtelmes tekintettel kerülöm ki a falat, mely valami újat takar előttem, belerondítva mindezzel a párocska idilli pillanatába.

- Louis!- térít észhez Lottie harsány hangja, mely mellé egy szoros ölelést is ajándékoz, mit azonnal viszonozok is.

- Neked is szia, Lotts.- préselem ki nehezen ajkaim közül a levegőt, hisz bármilyen hihetetlen is, húgom erős szorításának hála még az oxigén is bent rekedt, ki minderre csak ismét felkuncog.

- Minden rendben van?- teszi fel a kérdést, mire kérdőre tekintek rá.- Egy barátod tegnap felhívott, hogy rosszul lettél a suliban és, hogy nála maradsz.

Mondata befejeztével hamar arcon csap a felismerés, miszerint; Harry volt az, ki értesítette húgomat helyzetemről,- ha már én nem voltam képes.

Törődése és figyelmessége ismét csak meg melengeti szívem, minden rosszat a háttérbe szorítva, melyek felett nem szabadna csak úgy elsuhannom. Főleg a történtek után nem.

- Ne aggódj, minden rendben van. Csak a fáradtság..- válaszolom végül egy erőltetett mosollyal arcomon, mire csak egy bólintást, s egy hümmögést kapok válaszul, hiszen biztos vagyok benne, mint mindig; most is át lát rajtam.

Kis csevejünket ugyanakkor a háttérből érkező torokköszörülés szakítja meg, mire mindketten a hang irányába tekintünk és abban a momentumban, a levegő mennyiség ismételten cserben hagyja tüdőben, amint kékjeim elvesznek a sötét íriszekben.

Egy ismerős emóció kerít hatalmába, mely földbe gyökerezteti a lábam, s bárhogy is próbálkozom; képtelen vagyok megmozdulni és elmenekülni.

Elmenekülni egy olyan dolog elől, mi Ő rá emlékeztet és a sok kérdésre, mik szüntelenül zsongnak a fejemben mióta bele tekintettem azokba a makulátlanul csillogó smaragdokba.

- Lou..- érinti meg gyengéden Lotts vállam.- Had mutassam be a barátom. Ő itt Zayn Malik.

A sötét borostával keretezett arcra mosoly szalad, szemöldökét felemeli, s szemtelenül mér végig barna íriszeivel, mire akaratlanul is egy hideg borzongás fut végig rajtam. Míg húgom feszülten figyel engem, addig én továbbra is képtelen vagyok egy mondatot is kinyögni számon az idegen láttán, ki egyet felém lép és egy jött-ment cselekedet kapcsán ragadja meg kéz fejem, meghajolva egyenesen előttem, mintha csak kék vérű lennék.

Forróság kezdi ellepni testem meleg levegője által, mit telt ajkai közül ereszt ki, amint egy halk cuppanással csókot hint bőrömre, okozva mindezzel bíbor színkavalkádot arcomon, minek láttán halkan felkacag, s ismét rám mered.

- Nagyon örvendek a találkozásnak, Louis. Lottie már sokat mesélt rólad, és mi tagadás, valóban igaza volt, mikor a tüneményes szóval jellemzett téged.- szemei köztünk cikázni, húgom pedig csak megkönnyebbülten sóhajt, mintha jobban félt volna Zayn reakciójától, mint az enyémtől.

- Ú-úgy szint..- nyögöm ki végül enyhe nyelvbotladozással, mire meg villantja ragyogó mosolyát, s egy harmatos csókot nyom testvérem homlokára, ki idő közben mellé lépdelt.

- Nos, azt hiszem nekem ideje mennem.- jelenti ki Zayn, lépteit pedig az ajtó felé veszi Lottieval együtt, ki ragyogó szemekkel kíséri végig minden tettét.

Halk suttogásba kezdenek, mit nem hallok, tétlenül állok ide-oda, egyik lábamról a másikra, hisz nincs szándékomban hallgatózni. Húgom ugyanakkor hirtelen az emeletre szalad, ott hagyva engem újdonsült barátjával, kinek kellemes mimikája arcáról még most sem tűnt el és újra és újra végig néz rajtam, mintha csak egy darab hús lennék.

- Tudod, igaza volt Harrynek...- lép elém, fekete bőrkabátja megfeszül karján, amint vastag ujjaival arcélemet cirógatja meg, mi lassan ajkaimra vándorol át, s hajol egyre közelebb felém.- Tényleg hasonlítasz rá. Bár a te segged jobb.- nevet fel halkan, párnáit beharapva, miközben én szavait emésztem.

Ellép előlem, ismét távolságot szülve közénk, miért hálás vagyok, hisz mindez ismét sokkolta agyam és nem lehetetlen; hamar eszméletem veszthetem.

Lotts újra megjelenik, a figyelem pedig azonnal megszakad rólam, ám mielőtt e sötét árny eltávozna, ajkaival némán intéz felém szavakat, ezzel egy időben telefonom is rezzen a far zsebemben, miszerint; üzenetem érkezett.

Egy; Még találkozunk,- mi sajnos igaz, hisz Lottie barátja, ám még úgy érzem, nem ily' szándékkal szánta nekem.

Míg a másik szöveg, mi telefonom képernyőjén helyezkedett el, egy ismeretlen számról küldve, ismét egy rejtély számomra;

Maradj távol tőle.