Néha különbséget kell tennünk a valóság és az álom között. A fejünkben történt események, képek, érzetek mind csak az agyunk szüleményei, nem fedi őket semmilyen valós dolog, esetleg csak a lelkünkben lakozó terhek, miket nem óhajtunk magunknak bevallani. Olykor ott, az elménk legmélyén szabadok lehetünk, nem kell semmitől sem félnünk, hisz nincsenek következmények, fájdalmak vagy épp csalódások. Az egész pusztán egy színház, hol mi vagyunk a bábok agyunk szálai által.

De egyszer mindenből fel kell ébredni.

Fejemben a kusza gondolatok vernek zajt, míg pillám megrebbennek, ahogy a tompa fény pupillámba árad, okozva ezzel éles fájdalmat hártyámon, mi újból szemlehunyásra késztet. Nem emlékszem, mikor is tértem nyugovóra védelmet nyújtó ágyamban, orromba pedig kellemes, s ismerős aroma kúszik, mi mégis oly' idegen számomra. Kékjeim erőt véve magukon szabadjára kelnek, így terül eléjük az idegen környezet, mit eddig még soha életemben nem láttam. Egy tágas szoba, mi vörös színben pompázik, régi szépen faragott bútorzatokkal körül ölelve. A közepén az ágy pihen, miben akár öt személy is bőven elférne, ám most csak testem talált benne helyet egyedül. Ülő helyzetbe tornázva magam próbálom felkeresni emlékeim halvány részeit, ám azok nem mutatják meg magukat, rejtve maradnak előttem, okozva ezzel még több fejfájást. Lábaimmal a kemény parkettát érintem, útnak erednek végtagjaim lassacskán, akárcsak kíváncsiságom ereje e hellyel kapcsolatban és annak tulajdonosával. Még egyszer szemügyre veszem a szoba minden pontját, majd aranyozott kilincs siklik markom szorítása közé, minek lenyomása után a karzat terül elém, végén egy lépcsővel. Furcsa emóció kerít hatalmába, ismerős e látvány, ugyanakkor ismeretlen is, mintha csak az előző életemben láttam volna, úgy megyek végig a bársonyos szőnyegen ismerve minden egyes szálát annak, míg a fehérre mázolt falakon díszelgő festményeket kémlelem végig. Mindegyiken markáns férfiak vonása fekszik, vagy épp egy arisztokratikus hölgy finom tartása. Művészi, ugyanakkor nyomasztó.

Talpam már a fokokat érinti, levezetve ezzel engem az emeletről, s utat nyitva elém a tágas nappali felé, hol szintén a makulátlan tisztaság és rend uralkodik, akárcsak e ház eddigi látott minden szegletén. A kandalló, a vitrin, miben tömérdek alkoholos ital rendeződött el. A három méter magas könyvespolc, min talán több száz éves irományok is csücsülnek és a csillár, mi olyan, akár az apró kristályokból kirakott égbolt. Figyelmemet mégis egyetlen dolog köti le; egy fénykép, mi fekete-fehér színt öltött magára, szélei kopottak, üvegét a por szemcséi lepték el, míg a keret kemény fája néhol megadta már magát. Az arcok mégis mások, mosoly fakad minden szájon, ám azon fiú arca, ki a szélén álldogál, bús marad és komor, nem látni szemeiben az öröm bármely szikráját, talán csak a keserűség színkavalkádját.

- Látom felébredtél..- hallom meg hátam mögül a mély hangot, mire testem összerezdül e hirtelen ért szólítástól.

Apró fénypontok hullanak alá a térben a Nap játéka által, megvilágítva előttünk az utat, hol a kék és a zöld újból találkozik egymással, okozva ezzel még több érthetetlen gondolatot fejemben, mibe csak a látvány kúszik és az alak, kinek selymes, loknis tincseit vakon is képes lennék már megismerni. Nagyot kell nyelnem, amint megpillantom egész létét a kanapéhoz támaszkodni, tartása által pedig kirajzolódni az izmok erős szerkezetét. Ajkaira mosoly szalad, gödröcskéit szemtelenül mutogatja, miknél szebbet még soha nem láttam zöldellő íriszeivel együtt.

- Hol vagyok?- hangom megremeg, mire felkacag, hosszú lábaival pedig felém veszi az irányt.

- A házamban.- tárja szét karjait mutatva végig a téren.

- És mit keresek itt?- lépek egyet hátrébb, amint megérzem közelségét aurámban.

- Gondoltam az ágyam kényelmesebb lehet, mint az autóm ülése, amin oly' ártatlanul elaludtál. Merészkedtem behozni ide téged, gondoltam úgy sem bánnád.- fogsoros mosolya nem kecsegtet jót számomra, menekülési utam pedig csekély, amint hátam a falnak préselődik megakadályozva ezzel lépteim.

Egy játékban érzem maga, hol csak én lehetek a vesztes, hisz még Ő a vadász, addig én az áldozat, míg nem karmaival el nem ragad egyszer, s soha többet el nem ereszt. Meleg lélegzete arcomat cirógatja, kecses lépteivel elém ért, tenyerét pedig már arcomon pihenteti, miközben pírban úszó bőröm cirógatja szüntelen, elbájolva közben engem borostyán köveivel. Szavaim a torkomra forrtak, lélegzetünk eggyé olvadt, akárcsak tűzben úszó testünk, mi összepréselődve feszül egymásnak. Rózsás ajkaival néma szavakat suttog fülembe, kecsegtető édes szavakat, miket örökre szívembe zárok kicsiny csókjaival együtt, fülem tövére hintve.

- Nálad szebb angyalt még sosem láttam..

- Nálad gyönyörűbb és csábítóbb bűnt még életemben nem kívántam ennyire.

Tudtomon kívül harsogom e szavak, mire felkacag ölelő karjai közé zárva engem, s tudtam jól; elkapott.