Egy hét. Ennyi idő telt már el azóta az este, s nap óta. Az élet és az idő egyaránt monotonon száguldott végig rajtunk és a minket körülölelő környezeten. Lottieval a napokban többek beszélgettünk, ahelyett, hogy a szobámba gubbasztottam volna, az időm nagyobb részét a nappaliban vagy éppen a konyha térségében töltöttem, hol húgom kedveskedő szándékkal készítette el a csokis muffin édes tésztáját, miközben haszontalan dolgokat vitattunk meg. 

Szememet felnyitotta akkori kioktató hangneme, még ha fájtak is őszinteséggel teli szavai. Tudom, hogy megbánta, pedig nem lett volna miért neki, hiszen csak az igazságot hangoztatta el fülem mellett, miszerint; ideje összeszednem magam. Sosem láttam őt oly' szomorúnak és mérgesnek egyszerre, de meg volt mind erre az oka; félt, hogy elveszti egyetlen testvérét is. Hisz önző voltam, s elfelejtettem ostoba fejemmel, nem csak engem esz meg a magány sötét burka. 

A tükör előtt állva igazítom meg szögegyenesre vasalt fekete ingem, mit Lottie még előző este kezébe vett és varázsolta szalonképessé e sötét nap alkalmából. Újból a gyász színeit kell magamra öltenem, ám talán csak egyetlen dolog nyugtat, hogy most nem a saját életem miatt. 

Ma lesz a megemlékezés az iskolában, annak a lánynak az emlékére, kinek holtestét aznap este az erdőmélységében találtunk meg Harryvel. Gyomrom akaratlanul is bukfencezik egyet, amint a fejemben megjelenik tökéletes kinézete és alakja, mitől olykor a hideg futkos végig rajtam, mégis egy fajta melegséggel tölt el közelségének emléke. Arcomra akaratlanul is egy bágyadt mosoly formálódik, miközben nyakkendőm kusza végeivel bajlódóm, lassan már a tizedik alkalommal. 

- Louis, elfogsz késni!- kukkant be az ajtómon húgom, ki most melegítő szettjében és egy teával a kezében álldogál az ajtófélfának dőlve. 

- Úgy néz ki botkezem van a nyakkendő kötéshez..- horkanok fel elégedetlenül, miután ismét belegabalyodott kezem a szövet feszülő anyagába. 

Nem nézek hátra, ajkaim közül egy fáradt sóhaj szökik ki, míg hallom, amint a porcelán bögre kemény anyaga találkozik a szekrényem tetejével, okozva ezzel kisebb zajt a szobában. 

- Gyere, hagy segítsek.- kuncog fel, majd hajamba túrva fordulok felé és adom kezébe a már kissé gyűrött ruhadarabom. 

Csak a szövet halk susogása engedi hangját a szobámban, még én,- akárcsak gyerekként, - most is nagy figyelemmel bámulom a lépéseket, amikkel képes azt a fránya csomót megkötni ingem gallérja alá, ám tudom; e sikerem sosem fog megérlelődni. Kiskoromban is mindig édesanyám finom keze volt az, mi ritka alkalmakkor ugyan, de segítségemre sietett ezen bonyolult kiegészítő kapcsán. S én mindig hűen hittem; a női kezek csodákra képesek. Most sem kell csalódnom, hisz húgom tehetségét ismét megmutatta és már érzem, szerencsés lesz az a fiú, ki egy nap majd feleségül fogja venni. 

- Kész is van.- igazítja meg gallérom, majd fekete öltönyöm elején is még végigszántja finom ujjait, kisimítva az amúgy észrevehetetlen gyűrődéseket. 

- Anya büszke lenne rád.

Tekintetét rám elemeli, fájdalmas mosolyomat kémleli üveg tisztaságú szemeivel, míg egyszer utoljára végig néz rajtam, s egy meleg mimikával arcán lép el tőlem. 

- Mindkettőnkre az lenne.- ujjait ismét a bögrefüle köré csavarja, halk léptekkel indul vissza lefelé a konyhába, hová én is követtem sietős tempóval, hiszen az idő igencsak előre haladt már. 

Az ajtó elé lépve lábfejeimet a fekete lakozott cipőmbe bújtatom, mit ugyan sosem szerettem, s ha tehettem, messzire elkerültem akárcsak a nyakkendőt. Most mégis az illem megköveteli, hiszen tisztelet adunk egy már kihunyt életnek. Felegyenesedek, táskámat hanyagul dobom a vállamra, kezemet a kilincs fémes szerkezetére rakom, hogy azt lenyomva útnak eredhessek, ám Lotts hangja megállít, mire mozdulatlan maradok, s kíváncsian tekintek hátra. 

- Louis, majd elfelejtettem.-csapja magát játékosan fejbe.- Ma este később jövök. Randim lesz.

Kijelentése hallatán egy pillanatra megfeszülök, palástolnom kell nem tetszésem e téma felől, hiszen Lottie még túl fiatal, ezt pedig könnyen kihasználhatják. Nem tehetek azonban semmit, szemeit lehunyom, nem akarok én a gonosz testvér lenni, ki nem hagy neki egy cseppnyi szabadteret sem, ám jól tudja; szavaim mögött ott vannak az óvásra intő szándékok is. 

- Mikor ismerhetem meg végre a herceged?- teszem fel a kérdést, kezeimet öltöny zsebembe tudom és egy apró cérna szálat kezdek ott piszkálni, remélve nem tűnik fel neki a bennem felgyülemlett kíváncsiság az idegen személy felé. 

- Hamarosan, Louis. Tudod, ami késik nem múlik.- kacsint rám, majd tengelye körül megpördülve lépked vissza a mosogatóhoz. 

Lemondó sóhajom kiszökik ajkaim közül, mégis fel kell, hogy kuncogjak. Lomha mozdulat sorral ismétlem meg a mozdulatokat, a kilincs halkan nyikorog egyet, amint kinyílik az ajtó, s a hajnali fények bekúsznak a még sötétbe burkolózott térbe. 

- Érezd jól magad, Lotts és vigyázz magadra.

- Mindig vigyázok Lou. Mindig..

*

A lépteim erősen koppannak a folyosó csempés felületén, hol minden feketébe burkolózott az emberekkel együtt. Kékjeimet az arcokra vezetem, néhol könny lepi a bőrt, máshol pedig tömény komorság ült ki a vonásokra, visszafojtva ezzel az érzelmek tengerét. Szemem sarkából látom a szekrényt, min tömérdek fotó és virág helyezkedik el, gyertyákkal körülölelve. Néhány pompon lány sétál oda, s tesz le egy újabb szívüknek kedves emléket, hisz ha jól tudom egy csapatban játszottak, míg nem elérte őt a halál keze és rántotta magával a másvilágra.

Szívem egy pillanatra összefacsaródik, légzésem egyre nehezebb lesz, hirtelen fut át rajtam a fájdalom,  mit egy elvesztett személy hiánya tud felidézni hömpölygő lelkemben. Áldást mormolok el, hálát adok a sorsnak, hogy ily' közel kaptam meg könyveimet és egyéb holmijaimat tároló eszközöm, mihez most erősen dőlök neki, s reménykedek abban; nem most akar erőm elhagyni. 

Vállamon egy érintést érzek meg, testem összerezzen a váratlan gesztustól és mély levegőt véve fordulok meg, kezeimet még mindig a szekrényhez tapasztva. 

- Minden rendben?- kérdezi szőke barátom aggódva, kinek szemei alatt most fekete karikák húzódnak, valószínűleg az alváshiány miatt. 

- Persze, csak...egy kicsit sok ez nekem.- válaszolom fáradt mosollyal arcomon. 

A buli óta Niall furcsán viselkedik. Arca folyton gondterhelt, szemei a fáradtságtól csillognak, s ami a legszembetűnőbb nekem; folyton mellettem van. Úgy vigyáz rám, mintha csak kristályokból álló pohár lennék, minek értéke oly' hatalmas, akárcsak a távolság a fénylő csillagokig és mégis; rejtély számomra önzetlen gesztusa. Ámbár tudom, neki sem könnyű e helyzet, hiszen még ő vígan öntött fel aznap este a garatra, valaki épp az életét vesztette el a sűrű fák között, kitudja ki kezei által. 

- Gyere menjünk. Mindjárt kezdődik a megemlékezés.- elmosolyodik, vállamat óvatosan veregeti meg, majd egy bólintást megeresztve, követem őt a nagyterem felé, hol szintúgy a fekete szín dominál.

Önzőnek érzem magam, hiszen helyemet elfoglalva nem szándékozok figyelmet adni a megemlékező szavaknak és a diákoknak, kik pár jó szót szólnak a lány érdekében. Felszínesség. Erről szól az egész, hisz most még az is szereti, aki máskor átkokat szórt nyakára. Tömény képmutatás. Ilyenkor gondol bele mindenki, hogy milyen törékenyek is vagyunk és hangzik el a szánkból; Nem ezt érdemelte volt, hiszen olyan fiatal volt még. Még a tanár,- aki esetleg molesztálta ,- is könnyekbe úsztatja szemét, ám nem a bánattól, neki csak a kézzel fogható alak fog hiányozni, mire esténkén boldogan gondolt vissza magához nyúlva, a magányos órákban. 

Erről szól a gyász. Erről szólnak a valósan valótlan érzelmek, egy olyan személy iránt, kit még csak nem is ismertünk, s mutatjuk meg az empátia halvány fokát. 

Felcsendül a komor és melankolikus zene, páran felzokognak, mások némán bámulnak maguk elé, míg én csak a tömeget kémlelem saját szándékkal és a remény kisebb szikrájával, hogy megtalálhassam azt a személyt, kinek jelenlétéről az utóbbi napokban semmit sem hallottam. 

Ugyanakkor szerencsém most visszavándorol, a sötét árnyalatok között pedig megpillantom a szikrázó borostyánokat, mik szemtelenül sandítanak felém, mintha csak megérezték volna az én két kristályom vonzását. Tekintete semleges, nem látni rajta a meghatódottságot vagy az előbb említett empátiát, úgy kezeli ezt a napot, akárcsak az összes többit; egy monoton hullámként. Fürtjeit most is lomhán hullanak fényes fekete ingére, mire ránézve is megállapítható puha tapintása, akárcsak hajkoronájának, minek tetejére egy fekete kalapot rakott, ezzel még inkább kiemelve markánsabb vonásait. Száját mindent tudó mosolyra húzza, úgy fordul vissza a műsor felé, miután szemtelenül végig mért, okozva ezzel nekem pozsgást árnyalatot arcomra. Ám mielőtt elrejtette volna ismét előlem gyönyörű arcát, szájával néma betűket kezdett formálni, miből egy mondatott alkotott, szánva nekem, hogy agyam ismét jövőbeli képeket kezdhessen alkotni e rövidke üzenet után:

Kint várlak.