Bágyadt tekintettel bámulom a mellettünk elsuhanó tájat, mibe beleburkolóznak az égig magasodó fenyőfák, sötétzöld tűleveleikkel. A felhők szürkén morajlanak a fellegekben, egyfajta szimfonikus vonuló táncot járnak, utat adva ezzel a Nap gyenge sugarainak, mik erővel próbálnak áttörni a sötét pamacsok között. Talán más esetben csodálattal bámulnám a sietve eltűnő diszperz rendszereket, s örökíteném meg a színek összemosódott látványát. Igen, a régi Louis ezt tenné, gondolkodás nélkül örökítené meg a szeme elé terülő tájképet, s büszkén mutogatná meg a körülötte lévő embereknek, kik egy szelíd mosollyal díjaznák igyekezetét, még karján lágyan végig simítanának.

Ám az a hiszékeny, jámbor lelkű fiú már sehol sincs, ki az álmaiba próbált kapaszkodni és felépíteni jövőjét csupán a képzeletéből. 

Üveges tekintetem végig futtatom karomon, mit most vastag, fehér szövetbe burkolt fásli díszít, eltakarva ezzel a világ elől a sebeket, miket aznap szereztem. Mosolyra kell húznom ajkaim, magamban mélyen felkacagok szánalmasságomon és az engem markába kaparintó sorson, mely csúf gúnyt űzött eddigi életemből. A rádióból kiszűrődő halk dallam töri meg egyedül a csendet, mi közém és az autót vezető húgom közzé telepedett. Nevetséges, nem igaz? Én vagyok az idősebb, mégis most Ő százszor érettebben viselkedik nálam, annak ellenére, hogy őt is egy mérhetetlen nagy csapás érte, mi valójában az egész családunkat érintette.  

Mélyen szívom be a poros levegőt, még Lottie ujjaival a kormányt szorítja, mik gyengéd női vonással vannak megáldva, mégis a kifejtett erőtől elfehérednek. Arcán egy kellemes mosoly terül szét, amint megpillantja már az ismerősnek nevezett környéket és nyugodtabban engedi ki az eddig tüdejébe szorult levegőt. Jól tudom, sosem szeretett vezetni, most pedig még itt vagyok én is, ki egy kolonc a nyakán. Ujjaimmal kezdek malmosat játszani, mi igen jó figyelem elterelésnek bizonyul gyomrom kellemetlen táncáról, mit a változó környezet okozott. Hirtelen kezdenek megrohanni az emlékek, egy-egy ismerős üzlet láttán, hová még gyerekkorunkban rimánkodva kéredzkedtünk be, anyánk ruháját húzgálva, kinek ajkai közül egy fáradt sóhaj szökött ki, de végül beadta derekát még ha csak pár percre is, de boldognak akart látni minket és élvezetesebbé tenni mindenféle jelentéktelen emlékkel naiv elménket.  

Frusztráltan horkanok fel, megrázva fejem reménykedek abban, hogy kihessegetem ezeket az ostoba gondolatokat fejemből. Testvérem kíváncsian szemléli az utat, akárcsak a járdán elhaladó embereket, kik felismerve a tűzvörös járművet egyből integetni kezdenek üdvözléskép, ugyanakkor rejtett mimikájukban ott bujkál a sajnálat és a mérhetetlen képmutatás. 

Mindenki megtudta még az nap, hogy mi történt a tökéletes Tomlinson családnál. Hogy a két testvér árván maradt az egyik hibájából, hiszen, ha az idősebbik nem keveredik el az ostoba feje miatt és nem kell szüleinek autóba ülnie, hogy a drágalátos kicsi fiúkat haza hozzák a világ végéről, nem történik meg az a baleset sem. Nem jelenik meg az semmiből oda épített éles kanyar a szerpentin tetején, nem vakítja el apánkat a velünk szembe jövő kamion éles reflektora, mit a kedves sofőr elfelejtett lekapcsolni, s nem zuhanunk több száz métert egyenesen bele a hideg tengerbe. 

Az emlékekre összeszorul a torkom és a hányinger kezd kerülgetni, így szó nélkül dőlök előre és támasztom meg fejem a szürke kesztyűtartón, ameddig kezeimmel körül ölelem felzaklatott gyomrom. Fel kell, hogy szisszenjek a két helyről érkező fájdalom impulzusokra, mik még inkább szeretnék megkeseríteni létezésem. Alkarom ég, hála rajtatátongó mély sebnek és az azt körül ölelő zúzódásoknak, bár még így is csoda, hogy megúsztam törés nélkül és nem lett nagyobb bajom. Ezt persze mindenki csodának könyvelte el, hisz senki sem tudta miként kerültem a felszínre és pihent kifáradt testem a homokos parton mikor már a mentők szirénázó zenéje, s fénye megjelent a víz felszínén visszaverődő fényként. Az előttről és az utánról minden kiesett, bár ezt az engem ért sokk hatásnak tudták be, nem is gyötörve magukat tovább az elveszett emlékeimen. De még én szerencsésnek voltam titulálva, addig a szüleimről ez nem volt elmondható, hisz őket a tenger habjai nyelték el és taszították testüket egyre mélyebbre, a sötét és üres mélységbe, míg nem kihalászták a roncsot az élettelen testükkel együtt. 

Érzem, amint lassan megáll az autó, ám a motor nem hallgat el. Egy meleg tenyeret kezdek megérezni hátamon, mi gyengéden kezdi pólóm anyagát simogatni, sugallva azt; minden rendben, ez pedig egy nagy hazugság. Semmi sincs rendben és soha nem is lesz már olyan jó, mint régen. Az hiszem erre szokták azt a kifejezést használni, hogy: Ember tervez, Isten végez. Nos, az én sorsomat tökéletesen végbe vitte, kezdve a balesettel, majd az azt követő komával és a kisebb sebekkel. De még testemen minden apró karcolás begyógyul, addig a lelkemen ejtett sebeket képtelenség akármilyen gyógyszerrel vagy épp varrással begyógyítani. Az az üresség örökké ott fog lebegni, s mindig ott lesz az a hiány, mit szüleim után fogok érezni, bármennyi eltelt év után is. 

Mély lélegzetet veszek, vontatottan visszaemelkedek ülőhelyzetbe mikor már úgy érzem, gyomrom nem akar semmit sem kiadni magából. Lottie aggódó tekintette mit sem csillapodik, ám nem kérdez feleslegesen, nem lenne értelme, tudja jól mi fáj lelkemnek, hiszen Ő is ugyan azt éli át. Nem hibáztat, pedig megérdemelném, makacsságom tehet mindenről és az idióta álmaim, miket oly' annyira megszerettem volna valósítani. Átkozni fogom azt a naiv Louist ki ezt tette..

A lámpa fénye hirtelen zöldre vált, utat adva ezzel tovább haladásunknak. Testvérem mindkét kezét ismét a kormányon pihenteti, mit igazán becsülök, nem kockáztatja meg a baj felé vezető utat, mire esetleg figyelmetlenségével terelődhet át. Ám vannak kiszámíthatatlan pillanatok is, és következő momentumban pontosan ez történik, mikor is egy éj fekete madár csapódik a szélvédőnek, a mellettem ülő testét pedig elönti a pánik és hirtelen mozdulattal rántja el a kormányt, majd tapos a fékre. Az út szélére húzódik, még próbálja felfogni mi is történt az előbb, félszemmel felém sandít, felmérve az engem hatalma alá kerített pánikot. Mellkasom rejtekében szívem hevesen kalapál, ritmikátlan tempót vesz fel, tüdőimre mintha ólmot helyeztek volna, a világért sem akarok kapni a láthatatlan tényezőből. Szemeimet összeszorítom, igyekszem magamra nyugodtságot erőltetni és kiűzni az újból felelevenedő emlékképeket fejemből. 

Igen, azóta félek bármiféle járműbe ülni, hiába csak most hagytuk el a kórházat, úgy érzem, ha így haladunk, hamar visszafogok oda kerülni. Fülem sípol, fejembe éles fájdalom hasít, mindez azonban hamar elszáll, ahogy megérzem Lottie nyugtató ölelését, s máris kevésbé kezdik marni a szemem könnyeim. Párpercig ülhetünk így, mikor végre képes vagyok összeszedni magam és már nem állok a megfulladás határán. Vontatottan húzódik el mellőlem és ül vissza a vezető ülésbe, a motort újból felbőgetve.  

- Minden rendben?- teszi fel a kérdést, annak ellenére, hogy tökéletesen felmérte már a helyzetet. 

- Jól leszek...- suttogom erőtlenül inkább magamnak, mintsem neki, Ő mégis megelégszik ennyivel és mielőtt újból elindulna, még figyelmesebben tekint körül az utcán. 

Hátamat erősen a kipárnázott háttámasznak vetem, kékségeimmel lassan mérem a házak látványát, miket már, ha vak lennék is simán felismernék. Alig pár utca és ott leszünk, ahol életünket kezdünk anyánk meleg és ölelő karjaiban. Messziről pillantom meg a mogyoró színű, egyszintes házat, majd csak arra eszmélek fel, hogy az autó végleg megáll és a feljárón állunk. Egy hónapja, hogy nem jártam itt, s érzem mennyi minden változott azóta. Még csak fel sem fogtam igazán a tényt, mi azt igazolja, ha belépek azon az ajtón nem vár anyánk kedves és szeretettel teli mosolya, ugyanúgy, ahogy apánk markáns kinézete sem, mint az újságot olvassa a nappaliban, néha-néha dorgáló tekintettel pedig felém pillant. Lottie arcán egy fájdalmas grimasz terül el, de úgy látszik; ő már jobban feldolgozta a helyzetet. 

Megelőz, szó nélkül pattan ki és kezd a zárnál kulcsival babrálni. Fáradtan, egy gondterhelt levegő vétel után én is követem, mire oda érek mellé pedig sikerül is neki megtalálni a jó kulcsot és behelyezve azt a lyukba, elfordítja a zárat. A szokásos látvány terül elém, mit a tizennyolc évem során már megszoktam, mégis minden más. Úgy néz ki Lottie nem sok mindenbe változtatott, azon kívül, hogy tudtom szerint, minden holmit kipakolt egykori szüleink szobájából, s az most üresen tátong. Már most tudom, hogy magára fogja venni a háziasszony szerepet, próbálva engem minél inkább kevésbé terhelni, miért most igen hálás vagyok, mind akkor cserben sem szeretném hagyni, hisz még mindig én vagyok a rang idős és, ha már itt tartunk a férfi is. Mihelyst stabilabbnak fogom érezni jelenlegi lelkiállapotom, munkát fogok keresni és eltartom magunkat. Addig meg valahogy elleszünk anyámék által ránk hagyott vagyonból, mi szerencsére nem kis összeg, mégsem szabad elengedni a gyeplőt.  

- Gyere, készítettem ebédet, mielőtt elmentem érted. Ha minden igaz, még nem hűlt ki.- lépked mosollyal az arcán a konyhába és lám, máris kezébe vette az irányítást.

Vigyorognom kell azon, ahogy viselkedik és áldom az eget, hogy annyi számára felejthetetlen időt töltött anno a konyhában anyával, míg én lázadóként a bőrt rúgtam az udvaron. Ha nekem kellene főznöm, virslin és teán kívül nem nagyon ennénk mást, talán de csak nagyon talán, még a rántotta jöhetne szóba. Bár magamat ismerve ezeket is képes lennék valahogy elrontani, mint mikor cukor helyett egyszer sót öntöttem egy egész kotla teába, mit anyám az egyik könyvklubos délutánjára szánt. Érdekes reakciók születtek aznap, amint ízelőbimbóik megérezték a kellemetlen aromát és fintorba torzult arcuk. Én persze ezen csak jót nevettem, anyám már kevésbé és bárhogy próbált megmagyarázni véletlen tettem, nevetésem ezt mind megcáfolta. 

Az asztalt gondosan megteríti a nagyitól kapott étkészlettel két személyre, mire szám sarka lefelé görbül és ismét uralma alá kerít a melankólia. A fém színű fazekat az asztal közepére helyezi, s kérdés nélkül kezdi kiszedni nekem a zöldség levest, mi már annyira nem forró, kellemes aromája így is terjeng a levegőben. Megköszönöm igyekezetét és miután magának is szedett, együtt látunk neki a késői ebédnek. Nem beszélgetünk, mit annyira nem is bánok, gesztusai így is elég törődőek velem és ez nekem bőven elég. Ám meg kell törnöm a csendet, amint az üres tányérokat pakolja befelé a mosogatóba. 

- Lotts, mi lesz veled és a sulival? Ugye nem akarod otthagyni a történtek miatt?- teszem fel a kérdést, mi egy ideje már bennem motoszkál. 

Nem akarom, hogy miattam hagyja ott a középiskolát és tanulmányait, hisz még csak most kezdte el. Ő elsős, még én végzős vagyok, ám az élet úgy hozta, hogy az egy hónap kimaradással ismétlem, saját döntés árán pedig egy teljesen új közegben. Nem akartam visszamenni oda, ahová a múltam köt, így pár nappal a kórházi szabadulásom előtt megkértem testvérem, hogy adja be jelentkezésem egy másik suliba, mi szerencsére még közelebb is van hozzánk az előzőhöz képest. Elkerülhetem a felesleges konfliktusokat, a tenyérbemászó és nyaggató kérdéseket, mik mögött mindig ugyan az van; sajnálat. Tudom, hogy mindenki feltenné nap, mint nap a kérdést, miszerint; Jól vagyok-e? Válaszom persze gondolkodás nélkül igen lenne, még belül a lelkem felszakadva ordibálná az igazságot, szilánkokra törve engem mindezzel.  

Kicsit hezitál, minden figyelmét a tányérnak szenteli, mit alaposan törölget el, majd tesz a helyére. Az eddig kezébe tartott rongyot most a pultra dobja hanyagul, s csípőre tett kézzel fordul felém, összevont szemöldökkel. 

- Természetesen nem, azonban nem nappalin folytatom tovább. Jobbnak láttam azt, ha estire váltok, mind a Te érdekedben, mind a sajátoméban. Így mindenre marad időm és nem kell félned attól sem, hogy elhanyagolom a tanulást.- válaszolja olyan határozottan, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudok, csak tágra nyílt szemekkel bámulok rá és gondolkodom el azon, mikor lett az én kis hugicám ilyen érett felfogású. 

Vitára nyitnám ugyanakkor számat, ám mindent sejtő tekintetével ismét belém fojtja a szót, jelezve; el se kezdjem hadakozásom döntésével szembe. Megadva magam sóhajtok egyet, államat tenyeremmel tartom meg az asztal lapjára könyökölve még szemeink kis szikrákat szórnak egymás felé. 

- Rendben van, nem vitatkozom, ameddig nem lesz károdra az egész. Ígérem igyekszem minél előbb én is talpra állni.- sütöm le mondandóm végén szemeim, s tolom hátra a széket ezzel jelezvén távozási szándékom. 

- Adj időt magadnak, Lou.- hallom meg a lépcső előtt állva, szinte suttogásnak vélt hangját, mire csak hátat fordítva bólintok és felsietek szobámba. 

Belépve az ajtón, min számtalan matrica helyezkedik el a jól megszokott látvány fogad, akárcsak előbb a nappaliban. A falaim kiwi színben pompáznak, mit néhol poszterek takarnak el, egy-egy együttestől vagy épp családi fényképek, mikről egyből elkapom tekintetem és fejjel egyenesen zuhanok bele a párnák közzé, mikből árad az orchidea öblítő kellemes illata. Ez volt édesanyánk kedvenc virága és, ha tehette, mindig ilyen aromával megáldott termékeket vett. Emlékszem szülinapja közeledtével húgommal minden félretett pénzünket felmarkoltuk és rohantunk a sarki virágos boltba, hogy megvehessük neki a hetekkel ezelőtt kinézett, lilában pompázó növényt. Az ajándékozás pillanatában könnyek szöktek szemébe és apró csókkal halmozta el mindkettőnk buksiját, még szüntelenül kántálta a köszönöm szót, ezzel cirógatva mindkettőnk boldog lelkét. De ez is csak a múlt maradt, s testem rázkódni kezd a fájdalomtól, mikor belegondolok abba; többé már nem lesz ilyen. Erős zokogásba török ki, fogalmam sincs midőn kezdtek záporként hullani könnyeim, csak arra személek fel, hogy a légzés ismét nehéz, a kezem fáj, s lelkembe is éles fájdalom hasít minden emlékkockára visszagondolva, s ott éktelenkednek a szavak fejemben; Minden az én hibám. Nem tudom meddig fekhettem összegörnyedve, eláztatva az egész húzatott könnyeimmel, már csak arra eszmélek fel, hogy szemhéjaim elnehezednek és lassan mély álomba merülök a sötétségben. 

Álmomban ismét átélem a balesetet, érzem testemet ellepi a víz, mi kiáltásainkat is elnyeli, majd minden kezd homályos lenni, ám egy ismeretlen arc férkőzik látó körömben és egy csillogással teli zöld szempár. 

_________

Íme hát, az első fejezet újonnan írt könyvemből.:) 

Tudom, már sok helyen leírtam, de úgy érzem, itt is érdemel helyet.

#RestInPeaceFelicite and #StayStrongLouis 

"A fájdalom, a veszteségünk fájdalma emlékeztessen mindnyájunkat, hogy bár távol élünk egymástól, és más-más nyelvet beszélünk, a szívünk együtt dobog."