Onnan tudtam, hogy a fejem még hozzám tartozik és nem gurult le a nyakamról, mint egy elkúrt organikus tekegolyó, hogy ordítani tudtam volna, annyira hasogatott... De az artikulálatlan üvöltés, az energiába kerül, én annak pedig rendesen híján voltam. Helyette csak egy ilyen morgás szerű tompa hang hagyta el a torkomat, amire egy halk, együttérző nevetés volt a válasz.

Ezek szerint a pszichiátria nem csak álom volt? Egyedül lakok szóval vagy megint áthívtam valakit, akinek a neve sem volt igazán fontos, vagy tényleg gyogyóba kerültem... Király... Anyám megjósolta, hogy vagy ide vagy a börtönbe fogok jutni még mielőtt beindulna a karrierem... Ami így egyébként soha sem fog beindulni.

EGYEDÜL LAKSZ, MI? PERSZE... FELEDKEZZ CSAK MEG RÓLAM!

- Ó örömest, de amint megpróbálom megszólalsz... - a hangom rekedtes volt. Kit kell megölni itt egy pohár vízért?

- Egy szót sem szóltam. - hallatszott Jorel nyugodt hangja. Mellém csoszogott az idétlen papucsában és letelepedett az ágyam végébe. Basszus, semmi erőm, mégis minden idegszálam érzékelte a jelenlétét. Nem feltétlen az a fajta csávó, aki az esetem, de kurvára kíváncsivá tesz. Mármint faszér' ilyen kibebaszott nyugodt? Milyen pirula diétán tartják? Akármit szed, kérek én is.

TETSZIK NEKÜNK. - csak a szememet forgattam. Ha már azt mondják felébredt a belső démonom vagy alvó oroszlánom vagy mi a rák, nem tolhatnánk bele egy nagy adag rénszarvas nyugtatót? Nem az első eset lenne, hogy technikailag saját magammal kell versenyeznem valaki olyan kegyeiért, akit úgysem kaphatunk meg. Legalább valami fasza kis szimbióta lenne mint a Venom, de ez csak egy buzi lepcses pofájú hang, ami reprezentálja a mentális problémáim egyikét. Amiket mellesleg úgy gyűjtök mint mások a Pokemonokat szóval... Akad egy pár...

- Ne legyél már ilyen kis egoista Jorel! Nem hozzád beszéltem hanem a hanghoz a fejemben. Ha hozzád beszélek talán a szemedbe nézek, nem? - ezúttal tényleg ránéztem. Sápadt volt, de ezt leszámítva a hangnak igaza volt a fejemben. Tetszett nekünk. - Ki nem hagynám a látványt. - kacsintottam felé. Valószínűleg rohadtul hülyén festhettem. Vannak azok az emberek, akik kipattannak az ágyból és úgy festenek, hogy szíved szerint már kísérnéd is őket vissza duplára zárva az adott szoba ajtaját. Na én nem ilyen ember voltam. Úgy keltem fel, mint akin áthajtott egy úthenger... Aztán mégegyszer... És mégegyszer...

- Tudtad, hogy csorog a nyálad, mikor ki vagy ütve? Mint egy pitbull, aki előtt ott van a cubák, a Pavlovi reflex tombol, de a gazdi azt mondja ül és ezért csak nézi azt, ami nem lehet az övé. - egy apró féloldalas kis mosoly húzódott jobb oldalt a szája sarkában.

TETSZIK NEKÜNK. - ismételte a hang. Legszívesebben leütöttem volna vagy valami, de hát most mint csináljak... Még a pszichiátrián sem díjaznák, ha önként eljátszanám a "miért ütöd magad" fantázia néven futó műsort.

- Hacsak a gazdi nem egy állatkínzó, a pitbull megkapja a cubákot. - megvontam a vállam és, amikor visszaöltötte magára azt a nyugodt ábrázatát és felkelni készült, elkaptam a kezemmel a lábszárát. Mintha az lenne az én cubákom. Elesett, de az anyázás elmaradt. Ez az agyalágyult röhögött. Én is röhögtem. Senki sem taknyál el ilyen drámaian. Még egy szappanoperában sem. Ez az ember még esni is nyugodtan szokott, az eszem megáll. Vagy... Nem az eszem az ami áll...?

Gondoltam én is felkelek, nem tudom mennyi időre üthettek ki, de már megint... Vagyis még mindig kajás voltam. Ahogy felültem volna azonban valami visszatartott a röktönzött kajaszerzési akcióm megkezdésében. Leszíjaztak? Faszom, remélem nem az a Davey - doki tette! Mocorogtam egy sort, hátha valahol enged az anyag, te természetesen nem tette. Biztos a mázli faktor osztásánál is épp be voltam állva...

- Kóstolgatsz Daniel? - kérdezte az ajtó felé lesve.

- Mert opció? - vontam fel a szemöldökömet. Nem hiszem, hogy válaszolt volna, de a srác érkezése amúgy is félbe szakította volna a kis szócsatánkat. Előbb azt hittem az egyik agyturkász az, de ő is rusnya göncökben totyogott be, kifejezéstelen ábrázattal, mint akit teletömtek mindenfélével. - Eltévedtél tesó? - kérdeztem. A tag figyelmen kívül hagyott és Jorel felé fordult.

- Ez a kölyök őrjöngött odakint? - kérdezte. - Rábasztál, hogy áttettek ide. - Jorel megvonta a vállát és felém lesett. Vajon tényleg úgy érezte, hogy rábaszott velem? Nem mutatta, hogy idegesíteném, de olyan embernek tűnt, aki nem egy nyitott könyv, sokkal inkább egy tripla záras titkos napló... Talán pont ilyen az, amikor valaki az idegei húrjain fogja le az akordokat.

- Szerintem a miénkhez képest laza első napja van, legalábbis eddig. Plusz ki jön ide szívesen? - tette fel a költői kérdést. Szóval a teljes mentális szétesés itt mindennapos szórakozás? Mondjuk... Ezt gondolhattam volna. Nyilván vannak gázosabb dolgok egy egyszerű dührohamnál, de érdekelt volna, hogy milyen volt pl. Jorel első napja? Mikor volt az az első nap? És mikor engedik ki? Adja az Ég, hogy ne mostanában... Azzal az egyetlen szórakozásomat rabolnák el...

- Dylan. - felelte a csávó unottan. Jorel elgondolkodott majd bólintott. Fogalmam sem volt, hogy ki az a Dylan, de nem tetszett, hogy levegőnek vagyok nézve.

- Amúgy Danny vagyok. Tudod... Az Őrjöngő... - integettem oda egy kihívó pillantás kíséretében.

- Ez engem abszolút nem érdekel kölyök... Az már kicsit jobban, hogy lenyúltad a szobatársamat. Tudod milyen nehéz itt elviselhető embert begyűjteni magam mellé? Mindenki kibaszottul kattos és most valaki más jön majd helyette, akit nekem kell majd pátyolgatnom. - fú, hát ez az alak tényleg nem repdesett örömében az ittlétemtől. Jorel - lel ellentétben arra egyből rájöttem, hogy ő mit kereshet itt. Vágások a karján, foltok a nyakán. Depresszió? Némi szuicid hajlam? Pedig... A kezén lévő gagyi túlméretezett gyöngyökből összetákolt karkötő arra a következtetésre juttatott, hogy gyereke van, aki fontos lehet neki ha kihisztizte, hogy a cucc nála maradhasson.

- Köszönjük szépen a napi önsajnáltatás adagot George! - tette a vállára a kezét Jorel. A férfi úgy nézett az egykori szobatársa felé mintha az elárulta volna, majd egy ingerült morgás kíséretében távozott. - Nézd el neki... Ez az alap hangulata. Sokkal jobb a helyzet, mint amikor találkoztunk. De azért még mindig megvannak a maga tüskéi... Habár kaktusznak kicsit sápadt, nem gondolod...? Rózsának pedig ronda... - felnevettem, de nem értettem vele egyet. Habár valószínűleg ő sem értette úgy, amit mondott, csak baráti szivatás vezérelte a szavait. A srác jól nézett ki. Nem volt egy Ken baba, de az Istenért... Ki a fasznak jön be egy olyan megtervezett szépség?

- Szerintem nem örül nekem. - leguggolt az ágyam mellé és lassan babrálni kezdett az engem fogvatartó csatokkal. Szabad neki ilyet? Mármint elengedhet?

- Én sem örülök neked öcsi! - valószínűleg meglepett képet vághattam mert elmosolyodott. A szomorúság még mindig ott bújkált a szemében, de egy pillanatra mintha háttérbe szorult volna. - Ez egy dili ház... Itt nem örülünk senkinek. Nyilván annak örülnék ha már most szabadlábon lehetnél. - az őszinteség, ami a szavakból csengett megrázó volt.

- És mi van veled? - kérdeztem. Ahogy a szíj lecsúszott rólam ülő helyzetbe küzdöttem magam és csak úgy mellékesen beintettem a kamerának. - Normálisnak tűnsz... Öcsi... - ismételtem meg a rendkívül érdekes megszólítást, amit tőle hallottam. (Mármint, hogy lennék már az öccse? Tuti, hogy idősebb vagyok nála... Ráadásul az eléggé a vérfertőzés szintjére emelné a fantáziálásomat róla.) A mosoly eltűnt, helyette egy üres grimasz foglalt helyet az arcán. Fent akarta tartani a látszatot, de nem sikerült neki... Illetve nem teljesen.

- Talán nem mindenki az, akinek látszik. - megérintette a kezemet, túl hosszasan ahhoz, hogy véletlen műve legyen, de hamarabb engedett el, mint szerettem volna. Intett, hogy kövessem, én pedig hülye lettem volna nemet mondani. Jól is tettem. Az ebédlő felé ment és végre... Végre kaptam enni! Mondanám, hogy ettől jobb kedvem is lett, de ez nem lenne teljesen igaz. A teremben Jorel elkeveredett mellőlem és egy rakat kettyós nagypapi közé kerültem be, még ő odaült néhány sráchoz. A tag... George néha szúrósan felém lesett... Ami azonban még ennél is szembetűnőbb volt az az egy darab üres hely az asztaluknál. Mintha valakinek még ott kellene lennie... Vajon mi történhetett azzal a személlyel? Kiengedték? Vagy valami rosszabb?