Hermione estefelé nem igazán akart lemenni vacsorázni, de mivel édesanyja már harmadszor kopogott szobája ajtaján, kénytelen-kelletlen megmosakodott, felöltözött és lement a konyhába. Piton már az asztalnál ült, és a jelek szerint őt várta.

- Jó estét, Miss Granger – köszöntötte a lányt semleges hangon, de fekete szemei figyelmeztetően összeszűkültek.
- Magának is, professzor! – mondta Hermione, majd kinyújtóztatta tagjait, és az anyjához lépett.
- Segítsek valamit?
- Ne, kicsim. Boldogulok. Ülj le, vacsorázz meg, mert hamarosan indulnotok kell – bár az utolsó mondatot lazán akarta kimondani, mégis érződött benne a szomorúság.
- Jaj, anya! Hamarosan karácsonyi szünet lesz, és hazajövök. Már csak két hét – ölelte meg anyját Hermione.

Piton gyengéden nézett a lányra, de gyorsan rendezte arcvonásait, majd megköszörülte torkát.

- Miss Granger, egyen valamit, mert fél óra múlva vissza kell mennünk – szólt csendesen a lánynak. – Már így is sokáig maradtunk.

Hermione ellépett édesanyjától, majd leült Piton mellé. Gyorsan bekapott pár falatot, míg a férfi egy csésze kávét töltött magába. Jól esett neki a koffein, mert hiába feküdt le reggel aludni, nem jött álom a szemére, és órákig forgolódott a nagy franciaágyban. Hermione is így lehetett vele, mert hirtelen a kávé felé nyúlt. Piton kérdő tekintetére csak ennyit mondott.

- Nem aludtam valami jól, és ilyenkor muszáj kávét innom.
- Értem – válaszolta a professzor, és visszahajolt kávéscsészéje fölé, de Hermione észrevette, hogy Piton szája széle felfelé ível.

„Vajon min mosolyog?" – gondolkodott el a lány. „Vajon azért nem tudott aludni, amiért én sem?" – ez járt Piton fejében, majd egyszerre emelkedtek fel az asztaltól.

- Amint látom, végzett a reggelivel – állapította meg Piton. – Indulhatunk?
- Azonnal, csak egy pillanat – kérte a lány, majd feliramodott a lépcsőn.

Piton az ajtónál várt rá. Percekig csendben álldogált, gondolataiba mélyedt. Enyhén megrázkódott, amikor valaki a vállára tette a kezét.

- Köszönöm még egyszer, amit tett – mondta Mr. Granger.
- Nincs mit köszönnie, uram!
- Mondja meg, mivel tartozom!
- De, Mr. Granger... - méltatlankodott Piton. Minek nézik őt? Nem lehet megvásárolni.
- Nincs semmi, amit szeretne, de fél, hogy nem kaphatja meg? – kérdezte sejtelmesen Hermione apja.

Piton nyelt egyet. Úgy nézett rá a férfi, ahogy régen Dumbledore. Mintha a veséjébe látott volna, mintha tudott volna valamit... valamit, amit nem akart elmondani senkinek.

- Nézze, Mr. Granger... - kezdte végül, de nem tudta befejezni, mert Hermione hirtelen mellé lépett.
- Indulhatunk, professzor.
- Rendben, Miss Granger! – mondta Piton. – Nem akar elköszönni a szüleitől?
- Már elköszöntem tőlük. Gondoltam, nem akarja ezzel is húzni az időt.
- Túl sokat gondolkodik – morogta csendesen a bájitaltanár.
- Az már igaz! – nevetett fel Mr. Granger.
- Akkor majd két hét múlva, kicsim – mondta Mrs. Granger, majd átölelte lányát. Piton csendesen nézte a két mosolygó nőt, majd miután már másodszor is elbúcsúztak, kilépett a lánnyal a szabadba.

- Sétálunk egyet? – kérdezte a lány.

Piton meghökkent, de mivel nem akart vitatkozni, beleegyezően bólintott.
Egy ideig csendben ballagtak egymás mellett, nem is mertek a másikra nézni.

- Tudja, Miss Granger – kezdte Piton halkan -, szép helyet választott a szüleinek.

Mivel Hermione nem szólt semmit, csak a cipőjét bámulta, folytatta.

- Csendes, zavartalan életvitel. Korábban is ismerte Portlandot?
- Nem. Utána kellett néznem...
- Jellemző – vágott közbe Piton, hangjában egy cseppnyi gúny sem volt, és arcán mosoly ült. Hermione visszamosolygott.
- Többet kellene mosolyognia!
- Ugyan, miért?
- Mert ilyenkor igazán... - Hermione elpirult, és nem tudta folytatni.

Piton mindentudóan nézett a lányra. Tisztában volt vele, hogy mit akart mondani, és azzal is, hogy azért nem merte kimondani, mert félt a reakciójától.

- Azt hiszem, tudom, hogy mit akart mondani. De biztosan nem gondolta komolyan. Nézze, Hermione, én borzasztó férfi vagyok. Egy gyilkos!
- Ez nem igaz – szólalt meg határozottan a lány. Felbátorította, hogy a férfi a keresztnevén szólította. – Maga nem tehet róla. Dumbledore ötlete volt.
- Pontosan. Csak eszköz voltam, vagyok, és leszek mindig.
- Nem, ez nem így van. Az a baj, hogy mindenkit ellök magától. Mindenkit, akinek csak egy picit is fontosabb...

Piton felnevetett. Nem gúnyosan, inkább jókedvűen.

- Maga ismer ilyen embert? – cukkolta tovább a lányt.
- Igen – válaszolta Hermione, majd mélyen Piton szemébe nézett. – Itt vagyok, Perselus!

A férfi megkövült. Nem tudott megszólalni, csak megbabonázva nézte az előtte álló fiatal nőt. Sejtette eddig is, hogy a lány máshogy viszonyul hozzá, de azt nem gondolta volna, hogy gyengéd érzelmeket táplál felé. „Nem, ezt nem szabad. El kell érnem, hogy féljen tőlem" – gondolta fájdalmasan.

- Szeretném, ha továbbra is betartaná a játékszabályokat, és professzornak hívna, Miss Granger! – utasította a lányt jeges hangon.
- Ahogy akarja, professzor – mondta Hermione mosolyogva.

Piton elbizonytalanodott. Látta a lányon az elszántságot, és azt, hogy már nem fél tőle. Tudta, hogy a fal, amit felállított maga köré, vészesen megfogyatkozott az elmúlt napokban. Tennie kell ellene, különben valami butaságot csinál. Esetleg közelebb lépne tanítványához, és megcsókolná azokat a bársonyosnak látszó ajkakat. „Nem. Verd ki a fejedből, Perselus! Teljesen megkattantál!" – korholta magát.

- Roxmortsban találkozunk! – szólt oda a lánynak, majd megfordult sarkán, és egy szempillantás alatt eltűnt.
- Nem rázhatsz le ilyen könnyen! – mondta félhangosan a lány, majd követve tanárát a semmiben.

Pár perc múlva tudta, hogy sikerrel járt. A hideg teljesen lebénította, és kis idő elteltével észrevette, hogy Roxmorts teljesen megváltozott. Az elmúlt napokban ugyanis leesett az első hó.

- Menjünk – szólalt meg mellőle Piton.
- Öhm... professzor?
- Mondja, Granger!
- Esetleg bemehetnénk egy-két boltba? Még nem vettem senkinek karácsonyi ajándékot, és...
- Ha jól tudom, akkor jövő héten lejöhetnek Roxmortsba – vágott közbe Piton.
- Igen, de nem szeretném, hogy a fiúk időnap előtt megtudják, hogy milyen ajándékot szánok nekik – szabadkozott a lány.
- Rendben – adta meg magát Piton. – Egy feltétellel. Ha nem kell órákig várnom magára.
- Nem fog sokáig tartani, professzor – biztosította Hermione.

A lány első útja a könyvesboltba vezetett. „Sejthettem volna" – gondolta gonoszan Piton, majd, hogy idejét eltöltse, eltűnt a hátsó polcok között.

- Megtenné nekem, hogy figyeli a professzort? – kérdezte halkan Hermione az eladót, akinek kérdő tekintetére hozzátette. – Meg szeretném tudni, hogy melyik könyv érdekli a legjobban. Azt a könyvet, amit a legtöbb ideig olvas, nézeget... tegye félre nekem.
- Rendben, kisasszony.
- Ó, még valami – kapott észbe a lány. – És erről ő ne tudjon semmit.
- Értem – mondta a kedves eladónő, és rákacsintott a még mindig előtte álldogáló lányra, majd a hátsó sorok felé indult.

Hermione körbejárta a már jól ismert polcokat. Igen, egy könyv Harrynek, mert mindenképpen kell neki valamilyen segítség az Auror képzésre. És egy Ronnak is. Már rég kiválasztotta barátainak az ajándékokat, amikor megjelent mellette az eladónő.

- Ezt a könyvet olvassa most is – tett a lány elé egy fekete könyvet. „Bájitalok felsőfokon, azaz amit nem tudhatsz akkor sem, ha már Bájital Mester vagy", ez volt a címe.
- Kérem, csomagolja be gyorsan ezt a példányt is!

Pár perc múlva két nagy szatyorral a kezében álldogált az egyik könyvespolcnál. Épp akkor tette vissza az őt leginkább érdeklő könyvet („Hogyan lehetsz Bájital Mester, illetve Mesternő? Több száz kérdés, érdekes válasszal."), amikor valaki megérintette a vállát.

- Amint látom, már bevásárolt – nézett a szatyrokra Piton.
- Igen, de még be szeretnék menni a Mézesfalásba. Kellene még egy-két édesség a fiúk csomagjába.
- Rendben, de siessünk – szögezte le Piton.

Hermione gyorsan elintézte a vásárlást. Vett egy kicsit ebből is, meg abból is. Szüleire gondolva vett egy csomag fogselyemcukrot, majd a professzor felé fordult.

- Köszönöm szépen, hogy megengedte, hogy bevásároljak. Mehetünk is, kész vagyok.
- Rendben – bólintott Piton, majd kiléptek a hidegbe.

Percek teltek el, és nem szóltak egymáshoz, csak a kastély melegen fűtött nagyterme járt a fejükben. A birtokhoz érve Piton elmotyogott néhány varázsigét a kapura, majd miután az kinyílt előttük, elsiettek a kastély irányába.

Percekkel később nagyot sóhajtottak, amikor becsukódott mögöttük a nagy tölgyfaajtó.

- Hát maguk merre jártak eddig, Miss Granger? – kérdezte a feléjük siető igazgatónő.
- Ez egy hosszú történet, Minerva. Majd én elmesélem. Szerintem Miss Grangerre ráférne egy alvás – mondta szigorúan Piton, ugyanis nem akart tovább a lány közelében lenni. Elhatározta, hogy amennyire csak tud, eltűnik az életéből.  

Tudom, hogy sokat késtem ezzel a résszel, de most itt van, és remélem, elnyerte tetszéseteket. :)