Perselus Piton zihálva ébredt fel. Arca gyöngyöző verejtékben úszott. Még nem nyitotta ki szemeit, de így is tudta, hogy már nappal van, csukott szemein keresztül érezte, hogy a szobát betölti a nap fénye. Bőszen kutatott agyában az éjjeli álom után, de minduntalan egy nő kiáltását hallotta fejében („Segíts, Perselus!"), és egy bozontos hajzuhatag elmosódott alakja emlékeztette az éjszakai szörnyű álomra. El se tudta képzelni, hogy mi történhetett, hogy miért kértek pont tőle segítséget. Az álom alatt átélt aggódás érzete nem akart nyomtalanul eltűnni. Újra és újra átélte az álom hatása alatt benne keletkezett érzéseket. Féltés, harag, harci szellem. Valamiért nem tudott megnyugodni, mindenáron meg akarta fejteni álmát.

Percek teltek el, mire kiszakítva magát gondolataiból észrevette, hogy nincs egyedül. Saját ziháló lélegzetvételébe egy másik, nyugodt vegyült. Nagy nehezen rászánta magát, hogy kinyissa szemeit. Egy bozontos hajú, fiatal nő ült mellette. Granger. Becsukta szemeit, majd újra kinyitotta. „Nem, nem képzelem. Tényleg itt van" – gondolta magában.

- Jó reggelt, professzor! – köszöntötte félszegen Hermione.
- Magának is, Miss Granger! – felelte ezzel saját magát is meglepve a professzor. Hermione kerek szemeit látva hozzátette – Minek köszönhetem ezt a korai látogatást?
- Korait? – kérdezte nevetve a lány. – Az ebédet is lekéste, ugyanis már fél kettő van!
- Valóban? – hökkent meg Piton. – Hát... akkor minek köszönhetem a látogatását? Nincs tanulnivalója?
- Már nagyjából megtanultam, bár maradt még hátra elintézendő feladatom – válaszolta Hermione. – Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy benézek magához. Mint eddig minden nap.
- Tegnap nem jött – hallotta a bájitaltanár hűvös hangját.
- Sajnálom, de mostanában nem alszom valami jól, és tegnap nagyon fáradt voltam.
- Igen, látszik – nézett rá a professzor.
- Köszönöm! – húzta el a száját Hermione.
- Na, most meg miért duzzog?
- Burkoltan közölte, hogy fáradt és nyúzott az arcom.
- Nem mondtam ilyet, – kezdte Piton. - de most, hogy így közelebbről megnézem... Adjak valami altatót?
- Magam is el tudom készíteni az egyszerű főzeteket! – vágta rá büszkén Hermione.
- Igen. Majd' elfelejtettem, hogy Miss Mindent Mindig Jobban Tudok kisasszony bájitalmesteri képességekkel bír! – ütötte tovább a vasat Piton. – Na, menjen, Granger! Holnap úgyis itt fog aludni a mellettem levő ágyon... feltéve, ha tényleg saját maga akarja megfőzni az altatót, és azt óhajtja elfogyasztani.

Hermione nem mozdult. Nem nézett tanárára, a plafont fixírozta, de ott maradt. Kezdett hozzászokni Piton csipkelődéséhez, és az önkontroll sem jelentett már akkora akadályt számára. Egy pillanatra megvonaglott az arca a gúnyos megjegyzés miatt, de nem szólt semmit. „Vajon most miért nem szaladt el, mint máskor?" – kérdezte magától a bájitaltanár.
Hermione megérezte a ki nem mondott kérdést, végül összeszedte minden erejét, és belenézett a kíváncsiságtól csillogó fekete szemekbe.

- Én felelek magáért! – mondta egyszerűen. – Bár, ha jól tudom, akkor ma este már kiengedik. Vizet?

Piton nem szólt semmit, csak bólintott. Körülnézett, már csak ő feküdt a gyengélkedőn. Elmélázva nézte a lányt, ahogy odament az asztalhoz, és óvatosan vizet öntött két pohárba. Egy kis melegség öntötte el. Jó érzés volt, hogy valaki gondoskodik róla, hiszen ő senkit nem érdekelt! Az igazat megvallva, már régen kapott ennyi törődést, mint az elmúlt napokban.

--------------------------------------------------------------------------------

Piton késő délután már elhagyhatta a gyengélkedőt. Kifelé menet még egyszer ránézett a Madam Pomfreyval beszélgető griffendéles lányra, majd lassan lépkedve lement a szobájába. Alighogy becsukta az ajtót, már kopogtattak is. Széles mosoly terült el az arcán.
Odasietett az ajtóhoz, kinyitotta, de csalódottságát nem tudta elég gyorsan leplezni.

- Igen? – förmedt rá a kisfiúra, aki előtte állt.
- Elnézést, Piton professzor, de ezt a könyvet Hermione Granger küldi. Azt mondta, hogy ott tetszett felejteni.
- Akkor miért nem Granger hozta vissza nekem? – bukott ki a kérdés a bájitaltanárból.
- Nem tudom, uram. Ha jól láttam, nagyon elfoglalt volt.
- Értem. Most pedig menjen, mert pihenni akarok, és ha csak egy perccel is tovább húzza az időmet, büntető munkát kap, Creevey – mondta Piton, majd rávágta a kisfiúra az ajtót.

„Mi ütött belém? Mégis mit vártam? Hogy majd Granger utánam jön? Persze nem véletlen hagytam ott a könyvet.... öregszel Piton" – gondolta, és magát átkozva elment fürödni. Hálószobájából két ajtó nyílt. Az egyik a nappaliba, a másik a fürdőszobába. Utóbbinak falai végig zöld márvánnyal voltak kirakva. Szemben a bejárati ajtóval helyezkedett el a széles, hatalmas kád. Emellett helyet kapott nem messze egy WC is, majd mellette a kézmosó. A kézmosó és a fürdőkád csapjai kígyóformájúak voltak. Megengedte a vizet, majd megállt a kézmosó előtt, és belenézett a tükörbe.

Elnézte máskor nyúzott arcát, amely most kipihent volt. Hát igen, pár rakoncátlan ránc feltűnt az arcán, de hát ez korral jár. Szeme fekete volt, ajkai akaratlanul is mosolyra húzódtak, még vonzóbbá téve ezzel azt. Levette talárját, és a sarokba dobta, majd szépen lassan kigombolta ingét. Egy ideig testét szemlélte a tükörben, majd elégedetten hátat fordított neki, és megindult a kád felé. Levett mindent magáról, majd szépen lassan becsusszant a kádba. Imádott fürdeni, mert ilyenkor tudott a legjobban kikapcsolódni. „Mi tagadás, nem vagyok már fiatal...de azért elég jól tartom magam" – gondolta magában, majd elvigyorodott, és lebukott a víz alá, hogy megmossa haját.

Eközben a gyengélkedőből kilépő lány nagyot sóhajtott. Későre járt, és nagyon fáradt volt, mert úgy egy órája hagyta el az utolsó beteg Madam Pomfrey birodalmát, ugyanis a kis Susi fogadásból megevett negyed kilogramm doxitojást, és rendbe kellett hozni a lányt. Szeretett segíteni a javasasszonynak, nem ezzel volt baja. Az egyik folyosón megállt, mert hirtelen gondolataiba merült. Nem tudta meddig maradt ott a sötét folyosón, nem érzékelte az idő múlását. Mostanában túl sokat gondolkodott, és így nem tudott eléggé odafigyelni a munkájára. A mai nap volt az utolsó a „szolgálati idejéből", mert másnap újra az iskolapadban fog ülni, és Harryéknek fog esténként segíteni. Délutánonként tanulás, és könyvtár. Tényleg ilyen unalmas lenne az élete? Igen. Ezt ő is érezte, mert hatalmasat sóhajtott.

- Valami baj van, Miss Granger? – hallotta közvetlen a háta mögül, de az ismerős hangra elmosolyodott.
- Nincs semmi gond, professzor – fordult tanára felé.

Egy ideig farkasszemet néztek egymással, majd Piton elcsapta a fejét. Körülnézett, mintha attól tartana, hogy valaki észreveszi, hogy a lánnyal kettesben álldogál egy folyosón. Megköszörülte torkát, majd így szólt:

- Késő van, és ilyenkor már nem mászkálhatna. Tudja, ez hány pontjába kerülne a Griffendélnek? – kérdezte szarkasztikusan.
- Hogy érti azt, hogy kerülne? – hökkent meg Hermione.
- Erőltesse meg az agyát, Granger! – förmedt rá tanára. – Feltételes mondat.... Nem vonok le pontot, na, ne értetlenkedjen már, mert meggondolom magam!
- Értem. Köszönöm, Piton professzor!
- Elkísérem a klubhelyiségig! – mondta szigorúan Piton, majd hogy bebizonyítsa, tényleg komolyan gondolta, megindult előre. Hermione viszont továbbra is egy helyben álldogált. Piton hátrafordult, majd odaszólt neki:

- Nem élek emberhússal! – mondta a lánynak barátságtalanul.
- Tudom – válaszolta Hermione, majd rámosolygott Pitonra.

Csendben sétáltak egymás mellett, majd mikor elértek a Griffendél klubhelyiségéig Piton váratlanul lágy hangon szólalt meg.

- Lehetőleg ne híresztelje, hogy nem vontam le magától pontot, mert rontana az imigemen!
- Értem, tanár úr – mondta a lány, majd elnevette magát. Piton halványan elmosolyodott, mire Hermione abbahagyta a nevetést, és nagy, kerek szemekkel nézett tanárára.
– Elnézést, de sosem láttam mosolyogni.
- Hát, ha ennyire szörnyű volt, hogy ilyen arcot vág, akkor nem is fog – morogta az orra alatt, halkan a férfi. – Jó éjszakát, Miss Granger!

Hermionénak ideje sem volt szabadkozni, mert a denevérszerű tanár eltűnt a sötétségben.

-Jó éjszakát, professzor! – suttogta maga elé, majd elindult a Kövér Dáma felé.