Piton kinyitotta fekete szemeit, és mérgesen tapasztalta, hogy a gyengélkedőn fekszik.

- Amint látom, felébredt – hallotta Madam Pomfrey hangját. – Lehetőleg ne fárassza ki magát, Perselus.
- Nem fogom. Csak megfojtom Grangert! – morogta a varázsló, és felült, de Madam Pomfrey visszanyomta az ágyra.
- Sajnálom, Perselus, de azt hiszem, azzal már kifárasztanád magad.
- Pontosan. De ha gondolja, odatartom a nyakam, hogy ne kelljen túlerőltetnie magát – szájalt a lány.
- Hermione, kérlek, menj oda Nevillehez – utasította a lányt Madam Pomfrey, még mielőtt a vita kirobbanhatott volna. Eközben Piton felkönyökölt az ágyon, és a távozó lány után nézett. Kezébe vette pálcáját, és már épp ráküldött volna egy gyenge rontást, ha Madam Pomfrey nem kapja ki a kezéből a pálcát.
- Perselus, komolyan mondom, hogy rosszabb vagy, mint egy tizenéves gyerek! Nem támadunk hátba senkit, és nem utolsó sorban nem átkozol meg senkit a gyengélkedőmön – mondta kimérten a javasasszony.
Erre Hermione elnevette magát, miközben Neville homlokára terített nedves anyagokat. A történésre felfigyelt a beteg fiú is, és nyöszörögve kuncogott.

- Ha sokat nevet, Longbottom, pontot vonok le a Griffendéltől – vágott oda Piton.
- Madam Pomfrey, adjon be neki egy altatót! – könyörgött Hermione, és a javasasszony eleget tett a lány kérésének.

Piton pillanatokon belül aludt. Ahogy Nevillet is elnyomta az álom, Hermione halk léptekkel odasétált a professzorhoz.

- Nyugodtan feküdjön le aludni, Madam Pomfrey. Figyelek a betegekre.
- Neked is szükséged lenne egy kis alvásra. Nem lesz semmi bajuk – mondta neki a nő.
- Nem. Nem vagyok fáradt. Menjen csak – mondta a javasasszonynak, majd körbejárta a kórtermet.

Madam Pomfrey elnézte a lányt egy darabig, aki Perselus felé leskelődött, és magában kuncogott. „No lám....kis szerelmes. Tudtam én, hogy nem véletlen mondott le az auror-képzésről. Mi tagadás, jó gyógyító lesz egyszer belőle." – gondolta, majd magára hagyta a lányt a betegekkel.

Miután az asszony távozott, Hermione visszakanyarodott a professzor felé és leült mellé egy székre. Szemlélte, ahogy bájitaltanára mellkasa egyenletesen emelkedik fel és süpped vissza. Elmélyülten nézte a férfit, mindent megfigyelt rajta. Vékony ajkait, hosszú orrát, a mindig magasba emelkedő szemöldököt, a markáns, férfias arcot. Nem tudta miért, de Piton közelébe vágyott, és ezt is csak félve vallotta be magának. A professzor nyöszörgött magában, amit úgy is lehetett érteni, hogy „Hej, de jó lenne", vagy úgy is, hogy „Hermione". A lány elmosolyodott, és gyengéden megfogta a férfi kezét, gondosan ügyelve, hogy ne keltse fel. Egész éjjel mellette volt, de épp ahogy kényelmesen elhelyezkedett a széken, a professzor halk horkolására elnyomta az álom.

Másnap reggel Perselus korán ébredt. „Mintha az éjjel megfogta volna valaki a kezem." – gondolta, majd körbenézett. A lány még mindig a mellette levő székben szundikált. Kedvtelve nézegette. „Bárcsak mindig ilyen békés lenne. De igazság szerint élvezem, hogy van egy olyan intelligens ember, akivel értelmesen lehet vitatkozni. Viszont jobb, ha ezt nem tudja, mert a griffendélesek hamar elbízzák magukat. Meg sem köszöntem neki, amit értem tett.... De Lily óta senkinek nem köszöntem meg semmit, és nem Grangerrel fogom elkezdeni." – gondolkodott el magában. Lily nevére rengeteg emlék tódult a fejébe, és időt engedett kedvenc hobbijának, az ábrándozásnak. Kicsivel később egy lágy hang rángatta vissza a valóságba.

- Jó reggelt, professzor. Jól aludt? – kérdezte Hermione.
- Jobban aludtam volna, ha nem ráz fel a gondolataimból – morogta halkan Piton.
- Ahogy óhajtja – mondta sértődötten a lány, és felpattant tanára mellől.

Odalépett az egyik kancsó mellé, és töltött magának egy kis vizet. Miután felfrissült, körbejárta a termet, de végig a hátán érezte a bájitaltanár tekintetét.

-------------------------------------------------------------------------------

Napok teltek el, de Perselust még nem engedték ki a gyengélkedőről, és így Hermione minden egyes nap benézett hozzá minimum egyszer. Megkérdezte, hogy van-e szüksége valamire, és ha a válasz „nem" volt, vagy a hangnem nem tetszett neki, akkor hirtelen megfordult, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is.

Piton továbbra is felvette az ijesztően hűvös álarcát, amit eddig talán egy ember előtt vetett le, aki nem más volt, mint Lily Evans. Hogy az óta voltak-e nők az életében? Igen. Egy-két nőnél megfordult, a Sötét Nagyúr parancsára, de most hogy örökre eltűnt a nagy fekete mágus, gondtalanul ábrándozhatott Lily csillogó zöld szemeiről, és kedves mosolygó arcát keretező hosszú, vörös hajáról.

Lily halála teljesen megváltoztatta az életét. Lemondott a szerelemről, a boldogságról, és csak Dumbledore kérésének akart eleget tenni. Meg akarta védeni Lily fiát. A szíve mélyén tudta, hogy Harry inkább Lilyre hasonlít, nem arra az arrogáns James Potterre, de éppen ezért nem tudott kedves lenni a fiúval. Fájt neki, hogy ha ránézett, rögtön Lily jutott róla eszébe.
Az egyetlen ember, akiben Lilyn kívül megbízott, az Dumbledore volt. Apja helyett apja volt, mindenben számíthatott rá, éppen ezért nem tudott napirendre térni a halála fölött. Főleg azért, mert neki kellett végeznie az öreg varázslóval. Senkinek nem mondta, de emiatt is szenvedett.

Hogy a dilemmája teljes legyen, betolakodott a gondolataiba egy kócos, barna hajú, néha már idegesítően tudálékos lány. „Talán túl szigorú voltam Grangerrel. Már elfelejtettem, hogy hogyan kell kedvesen viselkedni. De jobb is így. Nem akarom, hogy mások meglássák, hogy én is sebezhető vagyok. Az emberek gyarlók, visszaélnek a beléjük vetett bizalommal. Még egyszer nem követem el ezt a hibát." – gondolta, és észre sem vette, hogy a gyengélkedőre sötétség borult, és megint eltelt egy nap.

Eközben Hermione a Griffendél-torony klubhelyiségében üldögélt. Harry és Ron varázslósakkot játszottak, így ő nyugodtan hátradőlhetett a fotelban. Belebámult a kandallóban pattogó vidám tűzbe. Már éppen elszundikált, amikor az egyik fiú kizökkentette pihenéséből.

- Hermione?
- Hm?
- Csak azt kérdeztem az előbb, hogy mikor engedik ki Pitont a gyengélkedőről – mondta neki Harry.
- Holnap – válaszolta a lány fáradtan.
- Mostanában túl sokat látogatod a denevért, nem gondolod? – kérdezte tőle Ron.
- Ugyan már, Ron! – korholta a lány. – Én mentem vissza érte, az a minimum, hogy benézek hozzá egy kicsit.
- És ma is meglátogattad? – kérdezte az éppen közéjük letelepedő Ginny.
- Nem, ma nem voltam nála.
- Na? Miért nem? – kíváncsiskodott a vörös hajú lány.
- Azért nem, mert mostanában sokat elmélkedik magában, és nem akarom megzavarni – válaszolta nemes egyszerűséggel Hermione.
- Értem. Na, fiúk, kinek van kedve holnap kviddicsezni délután? Kitaláltam egy új.....

Egyre távolabbról hallotta Ginny hangját, és lassan elaludt. A kellemesen fűtött klubhelyiség eltűnt, helyét egy barátságtalan, sötét és hűvös szoba vette át. A függönyök megtépázva lógtak a mélységbe, az asztalon ujjnyi vastagságú por állt. Az elhagyatottnak tűnt szobában nem volt szinte semmi, csak két fotel egymással szemben, melyek között egy kis asztal kapott helyet, és a szoba végén, a könyvespolcok alatt elterülő nagy, kényelmes franciaágy. Ennek ellenére rend volt a helyiségben. Feltűnően nagy rend. A könyvespolcokról minden könyv eltűnt, kivéve egyet: Az animágia kezdőknek, ez volt a címe. Körülnézett a szobában, és akkor tűnt fel neki az asztalra tett, porral már jócskán beborított, levél. Odasétált, a kezébe vette a levelet, és meghökkenve konstatálta, hogy az ő neve van rajta: Hermione Granger. Már éppen ki akarta nyitni, amikor hangosan koppant valami, és felébredt.

- Hol vagyok? – kérdezte zavartan.
- Nyugi, Hermione, csak rosszat álmodtál – nyugtatta meg Ginny, miközben lehajolt a lány lábaihoz, hogy felvegye a vaskos tankönyvet. – Álmodban forgolódtál, és a könyv leesett a földre.
- Milyen könyv? – kérdezte Hermione. Még mindig az álom hatása alatt volt.
- Ez – mutatta fel neki vörös hajú barátnője az átváltoztatástan könyvét.
- Köszi, Ginny – motyogta Hermione. – Azt hiszem, felmegyek aludni. Jó éjszakát mindenkinek!
- Szia Hermione! – köszöntek el tőle a fiúk is.
- Hamarosan megyek utánad – szólt utána Ginny. Ki akarta faggatni barátnőjét.

Hermione felsétált a lépcsőn, és benyitott Ginnyvel közös szobájába. A hatalmas franciaágya mellett álló szekrényhez lépett, és lassan kinyitotta. Tértágító-bűbájjal kezelte a lány, máskülönben nem fért volna be a ruhák közé az a rengeteg könyv. Végigjártatta szemét szeretett könyvein, majd egy vastag, fekete könyvön akadt meg a szeme. Levette a polcról, és gondolataiba mélyedve leült az ágyra.
„Ezt a könyvet láttam álmomban.... Akkor azért tűnt olyan kísértetiesen ismerősnek az a szoba." – gondolta a lány. Még sokáig agyalt az álom lehetséges jelentésein, de elálmosodott. Átöltözött, befeküdt az ágyba, és szinte azonnal elaludt.
Álmában egy férfit látott. Egy férfit, akinek a szobájából ezt a könyvet hozta el. Egy férfit, akinek az arcát hosszú, fekete haj keretezte.

-----------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok! Itt is lenne a következő rész, remélem elnyeri tetszéseteket! :)