Hermione sietve indult meg a folyosón, a szobája irányába. Hasogatott a szíve. Perseluson és rajta kívül senki nem tudta, hogy mit érez, hogy mennyire nehéz most neki. Van az a mondás, hogy a szerelem szárnyakat ad... „Csak a viszonzott!" – gondolta magában, majd felhorkantott. Észre sem vette, hogy valaki követi. Gondolataiba mélyedt, lábait automatikus emelte, míg oda nem ért a Kövér Dáma portréjához.

- Jelszó? – kérdezte a Madam.
- Sárkánygyík – hallotta a háta mögül.

Megfordult, és Harryvel találta szemben magát.

- Hát, te hogy kerülsz ide? – kérdezte Hermione meglepődve.
- Utánad jöttem. Beszélnünk kell.
- Nem, nem kell, Harry. Kösz, jól vagyok – kezdte a lány.
- Nem vagy jól. De nem akarok veled vitázni. Itt az ideje, hogy elmeséljek neked valamit, amit tegnap éjjel a saját szememmel láttam.
- Kösz, de most nem érek rá. Nagyon sok a tanulnivalóm – mondta a lány, majd belépett a klubhelyiségbe, és meg sem várva barátját, felszaladt a lányok szobáihoz vezető mágikus lépcsőn.

Az egész délutánt a szobájában töltötte. Egyedül lakott, mert iskolaelső lévén kiérdemelte ezt a kiváltságot is. Egy héttel ezelőtt fogadta el az ajánlatot az igazgatónőtől, mert addig Ginnyvel élt egy szobában, de hamar ráunt. Nem, nem a barátnőjére, hanem arra, hogy a szoba mindig tele van emberekkel, és ő nem tudott tanulni. Jobb megoldás híján, ilyenkor bemenekült egy terembe, és éjszakákba nyúlóan magolt.

Most végre saját szobája volt, ahol nyugodtan tanulhatott. Saját magát is meglepve, elővette a könyveket, és nekiállt a felgyülemlett házi feladatoknak. Tudta, hogy a tanárok nem rónák fel neki, ha nem tudna mindenből felkészülni másnapra, de lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Legalábbis ő erre fogta tanulási morálját. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy nem akarta, hogy gondolatai minduntalan egy igéző, fekete szemű alakon járjanak.

Perselus Piton magában mosolygott, amikor vacsorázni ment. Kívülről mindenki a szokásosnak látta. Szigorúnak, ridegnek, szúrós tekintetűnek, de belül nyugodt volt, és valamilyen szinten jókedvű. „Ma végre láthatom legálisan is" – gondolta magában.

Leült Minerva mellé, töltött magának egy csésze kávét, és szedett pár falatot a tányérjára is, de tekintetét le sem vette a bejárati ajtóról. Pár percig csendben kortyolgatta kávéját, de akkor megakadt a szeme egy fekete hajú fiún. Igen, Potter volt, és mögötte ott volt Weasley is. „Mindjárt belép Ő is!" – gondolta izgatottan, de arca elsötétült. A lány nem jött le barátaival, ami vagy azt jelenti, hogy nem akarja őt látni, vagy azt, hogy tanul (bár inkább csak tanulást imitál). Csalódottan fordult tányérja felé. Az étkezést mindig kihúzta, ameddig tehette, mert szerette ijesztgetni a diákokat, de most a szokottnál hamarabb kelt fel helyéről, és mindenki csodálkozására, egy szó nélkül távozott a nagyteremből. Egyedül az igazgatónő mosolygott mindent tudóan.

Hermione már 6-kor abbahagyta a tanulást, és belépett a fürdőszobájába. Szerette, mert bár kicsi helyiség volt, mégis a sajátjának tudhatta. Az ajtóval szemben volt a tusolókabin, nem messze tőle egy WC, ami mellett egy kézmosó állt. A kézmosó csapjai oroszlánfejhez hasonlítottak. Már egy hete felvarázsolt a kézmosó fölé egy kis tükrös szekrényt, amiben a gyógyszereket és a tisztálkodási eszközeit tartotta. Szeme megakadt a különböző mugli orvosságokon. Volt ott nyugtató, amihez még nem kellett nyúlnia, és altató is, amiből már elfogyasztott pár szemet. Végigfuttatta kezét az üvegeken, majd leemelte tusfürdőjét, és a sampont. Beállt a zuhany alá, gyorsan letusolt, és kényelmes tempóban megmosta a haját. Nem sietett sehova, tudta, hogy aznap már nem megy le vacsorázni. Sőt...másnap már reggelire sem lesz szüksége.

Miután végzett, megtörölközött, és felvette az egyik hálóingjét. Újra kinyitotta a kis tükrös szekrényt, és kivette az összes gyógyszeres üvegcsét. Visszament szobájába, leült az ágyra, majd kiöntötte maga elé a nyugtatók és altatók tömkelegét. Odavarázsolt egy pohár vizet, és szépen lassan, egyenként vette be a bogyókat. Lassú halált akart, azt akarta, hogy a legvégéig tudatánál legyen. Érezni akarta, ahogy utolsó csepp ereje is elhagyja, mielőtt megkapja a várva várt nyugalmat, mielőtt egy olyan helyre költözik, ahol már nem bánthatja senki és semmi.

Eközben Perselus Piton sietős tempóban szelte át a folyosókat, míg végül a Griffendél torony dámájával találta szemben magát. Minden tanár tudta a jelszavakat, így ő is. Elmormogta a kért jelszót, majd felsietett a lányok szintjére. Ahogy felért a lépcsőn, azonnal Granger szobáját kezdte keresni. A legutolsó szoba ajtaján aranyszínű tábla hirdette: Hermione Jane Granger – iskolaelső. Bekopogott, de semmi válasz. Megpróbált benyitni, de az ajtó zárva volt. „Alohomora!" – de semmi. Akkor jutott eszébe, hogy a szoba gazdája talán jelszót is használ. Már mindent megpróbált, de az ajtó nem nyílt ki. Már szabályosan dörömbölt, hiszen érezte, hogy a lány bent van.

- Granger! Nyissa ki!

Nagy csend. Abbahagyta a zörgést, és a kétségbeesést a tehetetlenség dühe vette át. Jó nagyot rúgott az ajtóba, ám fájós lábát szorongatva eszébe jutott valami.

- Perselus Piton – szólt oda az ajtónak, ami azonnal kinyílt.

A látvány borzalmas volt. Felborított asztal, székek.... az ágyról a baldachin letépkedve.... „Merlin szakállára, mi történt itt?" – gondolta kétségbeesetten. Odalépett az ágyhoz. Amikor meglátta a kiürített gyógyszeres üvegcséket, nagyot dobbant a szíve. Kicsit arrább, nem túl messze az ágytól, megpillantott egy földön fekvő alakot.

- Hermione! – kiáltotta, majd egy ugrással a lány mellett volt. Felemelte a földről a kis, törékeny testet, és óvatosan nekidöntötte az ágynak. Elvégzett pár bonyolult varázslatot a lány fölött, de még mindig nem tért magához.

- Küzdj már, az istenit! Nyisd ki a szemed! Szükségem van rád! – kiabálta.

Eközben Hermione egy réten futott. Fehér ruhája csak úgy lobogott körülötte, míg ő kacagva menekült egy magas, fekete hajú férfi elől.

- Ne ilyen gyorsan! Várj már! Nem bírom a tempót – kiáltotta a férfi neki.

- Perselus! – kiáltotta álmában, majd az utolsó, amit még látott az volt, hogy a mező, és az utána futó férfi képe egyre halványodik.

- Na, végre! Azt hittem elveszítelek – hallotta Piton hangját, és nagy nehezen kinyitotta szemeit.

Piton egy pohár vizet varázsolt, majd gyengéden szétnyitotta cserepes ajkait, és megitatott vele pár kortyot. Mikor a lány arca újra pozsgásabb lett, Perselus letette a poharat, és végigsimított a selymes hajon. A lány ekkor váratlanul megszólalt, próbált krákogni valamit, de semmi értelmes nem jött ki a torkán. A férfi kezéért nyúlt, kulcscsontjára tette azt, és hozzáérintette állát. Akár egy ragaszkodó, aggódó kismajom.

Piton tudta, hogy nem használhatja ki Hermione gyenge idegállapotát, de a végtelen szeretet és aggódás mellett hihetetlen vágy öntötte el, hogy most azonnal megcsókolja azokat a kiszáradt, gyönyörű ajkakat.

A lány valószínűleg megérezhette ezt, és a férfi karját szép lassan az arcához vezette. Egy ponton túl az inas kezek maguktól siklottak. Először csak körbe-körbe, majd át a szájon, így Hermione hajába beletúrva. A lány közelebb hajolt a férfi arcához, míg már a homlokukat egymásnak tudták érinteni. Szeméből könnycseppek kezdtek peregni. Egy oltalmazó kéz lágyan letörölte hüvelykujjával őket és suttogni kezdett.

- Annyira... Hermione, annyira...

- Mi, Perselus, mi annyira? - szipogta a lány.

- Annyira szeretlek... - szólt a férfi, majd lágyan megcsókolta szerelmét.

A lány pár pillanat után eltolta magától. Piton arcán aggodalom és szégyen keveréke suhant át.

- Bocsáss meg. Én... Nem tudom, hogy juthatott eszembe. Tényleg, én... - dadogott.

- Perselus... Csak el akartam mondani, hogy én is szeretlek. - majd egy széles mosoly után sokkal szenvedélyesebb csókban forrtak össze.

••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••

Sziasztok! Remélem elnyerte tetszéseteket ez a rész, elégedettek vagytok, és egy kicsit meglepődöttek is :) Ölellek titeket!

Llk