Kerek szemekkel olvastam végig Gemma levelét, ami csak még nagyobb csalódást okozott. Teljesen félreismertem volna? Soha, de soha nem néztem volna ki mindezt belőle.

"Hallottam Adamtől, hogy tudsz a dolgokról, és azt is mondta, hogy megemlítetted Ashtont. Én képtelen vagyok elmondani neki, de tudom, hogy tudnia kell róla. Megtennéd helyettem? Ti úgyis olyan jó „barátok" vagytok."

Egyszerűen felfoghatatlan. Valahogy a levelén keresztül is éreztem a lekicsinyítő és ellenséges viselkedését. Nem értettem, mire fel lett ilyen, mikor ott még azt kérte, hogy Harry miatt ne viselkedjek vele másképp. Kijött elénk a reptérre is, most meg egy ilyen levél. 180 fokos fordulás.

"Úgy érzem ez nem az én feladatom. És igen, jó barátok vagyunk, de nem értem az idézőjelet. Utalni akartál vele valamire?"

Elküldtem az üzenetemet és perceken belül jött is rá egy válasz.

"Ami azt illeti igen, utalni akartam vele „valamire". Miattad távolodott el tőlem, ha velem van is rád gondol. Szóval kérlek, mondd meg neki te!"

"Honnan tudod, talán gondolatolvasó vagy? Velem őszinte, és őszintén elmondta, hogy amióta megismert, rettenetesen megkedvelt, tehát az érzései is őszinték, csak valaki nem veszi észre, vagy csak ezzel próbálja a bűntudatát enyhíteni."

"Ne akarj engem kioktatni! Tudom, amit tudok. Ha te nem beszélsz vele erről, akkor senki se fog."

"Márpedig nem leszek én a boldogsága elrontója. Szeretem, és nem akarom megbántani. Nem én kufircoltam félre, tehát nem az én lelkemen kell száradnia a következménynek."

"Jó, legyen! Akkor tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna?!"

"Ez miért az én dolgom? Te, ti tettétek meg, ti beszéljetek róla!"

"Hagyjuk! Igazad van. A mi dolgunk, majd lesz, ahogy én akarom. Bocs a zavarásért."

Erre már nem válaszoltam. Csalódtam benne. Hatalmasat csalódtam.

Besegítetem a házimunkába, ezzel is elterelve a gondolataimat. Rendbe raktam a szobámat és megettem a karácsonyfánkról majdnem az összes szaloncukrot. Persze, mikor rákérdeztek, hogy ki volt az, csak ártatlanul néztem, pont ezzel bebizonyítva a bűnös kilétét.

Két nap telt el semmittevéssel, amikor kaptam egy levelet Harrytől. Egy meghívást újévre. Gyorsan, szinte repültem le a lépcsőn és álltam meg a konyhában anyummal szemben.

-Mit szeretnél? – kérdezte robotiasan.

-Hát, Harry meghívott újévre, és...

-Nem. Nem nyertük meg a lottót, nincs rá pénz. Sajnálom. – fordult vissza a koszos tányérokhoz.

Nem ellenkeztem, tudtam, hogy igaza van. Orrot lógatva battyogtam vissza az emeletre, és válaszoltam neki.

"Sajnálom, ez most nem jön össze."

"Miért?"

"Csak nem. Sajnálom!!"

"Van valami oka, mondd el!"

"Nem állunk úgy, hogy ezt megengedhetnénk magunknak.. ennyi."

"Azzal ne is foglalkozz!"

"Pont ezért nem akartam elmondani. Nem akarom, hogy te álld!"

"Inkább lemondasz erről, és nem találkozunk, minthogy elfogadd?"

"Ha tehetném, máris ott lennék, de ez nem így megy. Harry, értsd meg!"

"Jó, kössünk egy alkut! Ez az utolsó alkalom, hogy én állok bármit is, de ezt még elfogadod. Így jó?"

"Tényleg az utolsó?"

"Ígérem!"

"Oké. Legyen! Ez így még elfogadható. Köszönöm!"

"Nincs mit! Akkor majd még jelentkezem! Szeretlek!"

"Én is!"

Lementem megbeszélni a fejleményeket és az alkut is. Rosszallóan, de beleegyeztek. Elújságoltam Vikinek is, akinél Dominik volt, és ő is boldogan mesélte, hogy együtt fognak ünnepelni.

-Az első együtt töltött szilveszter! Izgulok! – nevetett fel halkan.

-Irigyellek titeket!

-Miért? Egy szavad se lehet!

-Boldogok vagytok egymással, és ez meg is látszik! Jól egymásra találtatok! – mosolyodtam el.

Fél órás beszélgetés után eltettem magam másnapra. Reggel anyum költött, hogy ideje lenne kikelnem az ágyból. Ránéztem a telefonomra és két nem fogadott hívás. Mindkettő Harrytől.
Gyorsan tárcsáztam, de kinyomott. Pár másodperc múlva pedig visszahívott.

-Ne haragudj, hogy nem vettem fel, de még aludtam. – mondtam és közben még el is pirultam.

-Semmi gond! – nevetett fel. – Ma délután indul a géped. A jegyárusnál már tudod mi a dolgod, elintéztem mindent. Csak siess! Nehogy lekésd nekem! – hallottam, hogy mosolyog. Mély, rekedtes hangjától kirázott a hideg, persze jó értelemben.

-Köszönöm! – hálálkodtam neki.

-Siess! A repülőtéren találkozunk! Vigyázz magadra! – mondta és bontotta is a vonalat.

Gyorsan bepakoltam pár napra elegendő ruhát és még az ilyenkor fontos dolgaimat, majd magamat is rendbe raktam. Megreggeliztem, elköszöntem a szüleimtől, és már úton is voltam Budapest felé. Útközben mindig zenét hallgatok, és ez most sem volt másképp. Izgatottan, szinte végig mosolyogva utaztam. Alig vártam, hogy végre ott legyek! Hogy végre vele legyek!

A rengeteg várakozás a reptéren idegesítő. Nem is tudom, hogy bírják azok, akik folyamatosan ezt élik át, de az utazás kárpótol mindenért.

Estefelé, amikor landoltam már fáradt voltam, pedig semmit sem csináltam. Fáradságom ellenére mosoly volt az arcomon. Elvettem a táskámat és kerestem egy ismerős arcot, legyen az a Harryé vagy valaki másé. És meg is lett. Harry egy biztonsági kíséretében állt az épület egyik sarkában. A tömeg megvolt körülötte, de amikor észrevett, szólt az őrnek, és hatalmas lendülettel indult el felém. A hatalmas lendülete ugyanolyan gyorsan szűnt meg előttem, mint ahogy jött. A menetszele majdhogynem felborított. Megállt előttem, a táska kiesett a kezemből, ami másodperceken belül már a tarkóját fonta körbe. Úgy csókolt, ahogyan még sohasem. A végén meg is pörgetett a levegőben, aminek következtében a ruhám felcsúszott kicsit, de a harisnya minden incidenstől megvédett. A sapkám viszont a földön landolt, de ez volt a legutolsó dolog, ami akkor és ott érdekelt.

-Hiányoztál! – suttogta arcomba.

-Te is nekem! – csókolt meg újra, de ez megint más volt.

-Gyere! Menjünk! Elég képet csináltak már. – mosolyodott el azzal a féloldalas mosolyával.

Nem válaszoltam csak bólintottam. Összekulcsolta kezünket és a biztonságit követve siettünk a kocsihoz. Beszállva le akartam venni a sapkámat és csak ekkor fogtam fel, hogy ottmaradt.

-Mi az? – kérdezett rá, mikor észrevette, hogy tapogatom az üres, sapkátlan fejemet.

-A sapkám. Leesett, és ott maradt. – néztem rá.

-Itt az enyém! – vette le sajátját és a fejemre húzta.

-Nem azért, mert fázik a fejem, hanem pont le akartam venni. – nevettem és visszaadtam neki a tulajdonát.

A kocsiút teljes ideje alatt a kezünk össze volt kulcsolva, és hol beszélgettünk, hol csak néztük egymást, hol pedig élveztük egymást, gondolok itt csókokra, de semmi többre.

Házához megérkezve újból kezembe vettem egyetlen táskámat, és már csak a házban raktam le, pontosabban a szobájában.

-Már alig emlékszem a házra... - mondtam körbenézve a szobán.

-Megmutathatom minden egyes szegletét, ha szeretnéd. – ölelt át hátulról, és mondandója közben apró csókokkal hintette be a vállam és a tarkóm.

-Nem kell vele fáradnod! – fordultam meg karjai között. A mostani apró kis csókjai már a számra érkeztek, ami egy szenvedélyes csókban ért véget. – Kérdezhetek valamit? – álltunk még mindig ugyanabban a pozícióban.

-Persze. – nyomott egy újabb puszit a számra.

-Miért lett vége Taylorral? – hangom határozott volt.

-Így kell elrontani egy meghitt pillanatot. – hajtotta le fejét, és kezeit leemelte rólam, majd az ágyra ült.

-Ne haragudj, de szeretnék tisztán látni! – ültem mellé.

-Mert rájöttem, hogy nem ő kell. Nem őt szeretem. Ennyi az egész.

-És te szakítottál vele?

-Igen, vagyis... igen. Én voltam.

-Ugye felkészültél, hogy a média hatalmas ügyet fog belőle csinálni? Tudod bolhából elefántot...

-Igen, de én inkább téged féltelek.

-Miért?

-Mert ebbe téged is belekeverhetnek.

-Hogy érted ezt?

-Hogy először téged hagytalak ott miatta, majd őt miattad. Vagy, hogy végig csak szórakoztam vele, csak féltékennyé akartalak tenni. Ki tudja, mit találnak ki?!

-Én rendben leszek, ha tudom, hogy te mellettem állsz majd!

-Mindig, minden körülmények között! – húzott magához, majd elborult velem a mellkasán.

Egy darabig még beszélgettünk és szóba jött az újévi partija is.

-Hogy tervezted? – érdeklődtem.

-Ismerősök, család... semmi nagy felhajtás, de persze ez úgysem fog összejönni. – mosolyodott el.

-Család? Azaz itt lesz Anne is? – csúszott egy oktávval fentebb a hangom.

-Igen, sőt Robin és Des is, na meg persze Gemma. A család csak egyben jó.

-Ezt nem tudtam. Mit fognak mondani? Mármint...rólam. Ez hirtelen jött. – lettem kicsit hisztérikus.

-Ne aggódj! Kedvelni fognak. Gemma már sok jót mesélt rólad, és én is. Nincs mitől tartanod.

-Na, igen... Gemma.

-Mi van vele? – ült fel. Hangosan kifújtam a levegőt.

-Megcsalta Ashtont és azt akarja, hogy én mondjam el neki.

-Tessék? – a meglepődöttséget akkor sem tudta volna elrejteni, ha akarja.

-Várj, megmutatom! – előkerestem a laptopomat a táskámból és megnyitottam neki a levelezést.

-Ezt nem tudom elhinni. Ő ilyet nem tenne. Nem. Ez teljesen kizárt. – állt fel idegesen és kezeivel a hajába túrt.

-Láttam, hallottam és Adam be is vallotta. Megtették. – én is felálltam és Harry mellé léptem, átkaroltam a derekát és úgy folytattam. – De ne légy ideges! Neked biztos mindent el fog mondani, biztos van rá értelmes magyarázat, amit nem oszt meg magamfajtákkal.

-Erre nincs értelmes magyarázat. Megtette. És ilyenre sem kérhet senkit!

-Pszt! – tettem a mutatóujjam a szájára, majd az ujjamat az ajkaim váltották fel.

- Köszönöm, hogy elmondtad, viszont Ashton is jön. Rossz előérzetem van.

-Nem lesz semmi baj! Majd beszélsz Gemmával, én addig beszélgetek Ashtonnal, de úgyis talál magának társaságot, amekkora beszéde van. – nevettem fel. Már csak a hangjára is jó volt gondolni.

-Igen, biztosan. – puszilta meg a fejem búbját.

Letudtuk az alvás előtti teendőket, majd összebújva, a karjai között aludhattam el. Hiányzott ez az érzés. Hiányzott az, hogy hallgassam a légzését, hogy érezhessem karjait körülöttem és az, hogy vele legyek.

Másnap hamarabb keltem, mint Ő, így gondoltam meglepem egy kis reggelivel. Lementem a konyhába, és összedobtam azt a híres neves angol reggelit, persze mivel én magyar vagyok, nem lett olyan tökéletes, de a szándék a fontos. Összepakoltam mindent egy tálcára és a lépcsőn egyensúlyozva vittem be neki.
Még mindig aludt. Úgy látszik, ki tudtam osonni nagyobb feltűnéskeltés nélkül.

-Harry! Ébresztő! – parancsoltam kicsit erélyesebb hangon, mire egyből kinyitotta gyönyörű zöld szemeit.

-Mire ez a parancsnoki hangsúly? Mondd, hogy nem ég a ház! – dünnyögte, miközben visszacsukta szemeit.

-Nem, de rám néznél egy másodpercre? – kérleltem kedvesebb hangon, mint az előbb.

-Bármikor. – fordult felém még mindig álmos arccal. – Csak nem ágyba reggelit kapok? – ült fel, és egy aprócska mosoly jelent meg szája sarkában.

-De. Most csináltam, még meleg! – sétáltam közelebb és leraktam az éjjeliszekrényére.

-Mivel érdemeltem ezt ki? – csuklómnál fogva magához húzott és egy jó reggelt csókkal ajándékozott meg.

-Nincs különösebb oka, csak ki akartam próbálni. – nevettem fel. – Na, gyerünk! Láss neki!

-Te nem eszel?

-Nem vagyok oda a tojásért, megeszem, de nem a kedvencem.

-Akkor miért nem hoztál fel müzlit? Az is van.

-Szerinted én tudtam? Azt nem tartod a hűtőben, és én csak ott kutattam.

-Jogos. Na, várj! – állt volna fel.

-Nem. Csak mondd meg, hol találom! Nagylány vagyok már, megoldom egyedül is.

-Hűtő melletti, első szekrény, te nagylány!

-Sietek! – szedtem gyorsan a lábam és már perceken belül újra az ágyban kötöttem ki.

Bekapcsolta a TV-t, így volt valami háttérzaj, de nem igazán figyeltünk rá, teljesen addig, amíg számunkra érdekes hír nem következett.

-Erről beszéltem. – morgott Harry.

-Nyugi! Azt mondanak, amit akarnak, mi tudjuk, mi az igazság, és ez a lényeg, nem igaz?

-De, de akkor is bosszantó.

-Az, de ne törődj vele!

A napot először vásárlással kezdtük a holnapi partira, utána megnéztünk egy filmet, majd vártuk Harry családját, ugyanis ők előtte egy nappal érkeznek.

-Izgulok. – suttogtam Harrynek.

-Az jó, bizonyíték, hogy érdekel a véleményük, de ne vidd túlzásba. Egyáltalán nincs rá okod. – puszilt meg.

Hallottuk, ahogy egy autó lassít, majd az ajtók csapódását is. Harry mosolyogva ment eléjük, én pedig az ajtó előtt álltam meg. Harry intett a kezével, hogy menjek oda.

-Ő itt Juci! – karolta át a vállam.

-Örülök! – nyújtottam kezet, amit mosolyogva szorítottak meg.

Gemma egész végig a kocsi mellett ácsorgott és elég dühösnek bizonyult.

Bentebb menve leültünk és beszélgettünk. Kérdezgettek, kérték, hogy meséljek magamról. Próbáltam eleget tenni a kérésüknek és az említésre méltóbb dolgokat el is meséltem, majd szóba került Harry gyerekkora, amiből jöttek a vicces történetek, na és persze a számára kínosabbak is, amiken mi, vele együtt jókat nevettünk.

-Álmos vagyok. Elmegyek, lefekszem. – szakított félbe egy ilyen okból folyó nevetést Gemma.

-Rendben. – mondta Anne és rá mosolygott. Gemma a lépcsőfokokat kettesével szelve ment fel. Harry rám nézett, én pedig bólintottam.

-Azt hiszem, mesélek neki egy altatót. – mosolygott, majd utána ment.