"Vége a románcuknak? Az alábbi képek ezt bizonyítják!

A tegnapi napon lencsevégre kaptuk mi és a rajongók is, amint az énekes, Harry Styles és Taylor Swift kéz a kézben távoznak az énekesnő próbájáról.

Harryt eddig egy magyar lánnyal boronálták össze joggal, ugyanis ezt ő maga is elismerte, de úgy látszik valami többre vágyott. Taylor egy tőle idősebb énekesnő, tehát közös pont is van bennük. A próbán készült kép azt mutatja, nem aznap találkoztak először és ami azt illeti, ezt az is bizonyítja, hogy összekulcsolt ujjakkal távoztak a helyszínről. Kíváncsian várjuk a fejleményeket, mivel mindenki tudja, hogy se Harry, se Taylor kapcsolatai sem tartanak túl sokáig.
De vajon hogy érezheti magát a magyar lány?
Nemrég az a hír röppent fel, hogy Harry meglátogatja őt születésnapja alkalmából, de végül csak Niall talált oda, Harrynek ugyanis fontosabb programja volt.
További információkkal még nem szolgálhatunk, de igyekszünk minél hamarabb begyűjteni őket."

Leesett az állam. Hogy tehette ezt? Egyből másoltam a linket Vikinek, aki perceken belül felhívott.

-Szia! – köszönt bele óvatosan.

-Szia! – köszöntem vissza.

-Hogy vagy?

-Hogy lehetnék? Én hülye hittem neki, érted? Elhittem, hogy eljön, hogy igaz, amit mond. Mindent elhittem. – emeltem fel a hangom.

-Héé! Nyugodj meg! Egy jó dolgot azért észrevettem. – mosolyodott el, és bár nem láttam, de hallani lehetett.

-Mégpedig?

-Hogy nem sírsz. Ez egy jó jel. Erős vagy és hamar túl leszel rajta. Én pedig végig melletted leszek. – mondta komoly hangsúllyal.

-Köszönöm. – válaszoltam halkan.

Elmondta a cikkről a véleményét, és persze az egész helyzetről is. Örültem, hogy szinte ugyanaz a véleményünk.

Pár perc bátorsággyűjtés után Harry Twitter profiljára kattintottam. Csalódva láttam, hogy a közös képünk sehol sincs. Legszívesebben írtam volna neki egy olyan üzenetet, amit később megbántam volna, ezért inkább nem is tettem.
Bezártam az oldalt és a zene nyugtató szavaira figyelve pihentem ki a nap fáradalmait. Annyira pihentem, hogy sikerült bealudnom, de szerencsére este felkeltem. Bepakoltam másnapra, lezuhanyoztam, fogat mostam és újból átadtam magam az álomvilág csalogató szavainak.

Reggel túl korán kellett kelnem, de mindegy volt, ugyanis nem aludtam túl jól. Ezt az is bizonyította, hogy a szemem még ébredésemkor is könnyes volt.

Nap, mint nap ugyanaz a monoton hétköznap. Untam magam, nem volt, ami lekössön. Vikivel találkoztam néha iskolaidőn kívül, csak ezek az órák okoztak örömöt.

A szüleimmel egy szót sem váltottam, amióta hazajöttem. Még köszönni sem köszönnek, akkor sem, ha én megteszem. Kezdek egyre jobban széthullani. Már nem sírok, legalábbis nem tudatosan, vagy hogy mondjam, csak hatalmas űrt érzek, amit lehetetlen betapasztani. Bármibe is kezdtem, nem foglal le. Minden olyan monotonnak és egyformának tűnt.

November közepére, Viki csodaszámba vette, ha egy mosoly húzódott a számra. Még a tanárok is észrevették, hogy valami nem stimmel.

Hét vége felé újból kaptam egy üzenetet Ashtontól. Már egy ideje terjeng a pletyka, miszerint ő és Gemma együtt vannak, és a srácokon kívül velem is megbeszéli az ilyen dolgait. Elmesélte, hogy amióta több időt tölt a közelében, eléggé megkedvelte, csak nem tudja, hogy Gemma is viszonozza-e. Mondtam neki, hogy egy próbát megér, és majd meglátja, mi sül ki belőle. A mostani üzenete azt mutatja, hogy megpróbálta. És sikerült.
Elmondása szerint egy vacsora alkalmával mindent elmondott neki, és kéz a kézben távoztak. Ezzel csak egy gond van. Mégpedig az, hogy mostanában terjedtek szét a rólunk készült képek is. Eddig jobban el voltak foglalva Harryvel és Taylorral, de most, hogy Gemma is a képbe jött, Ashton is felkapottabb lett, ami a képek futótűzként való terjedését eredményezte.

Előjöttek az olyasmi pletykák is, hogy Harry a megcsalásom miatt nem jött el, de hál' Istennek, ezt hamar megunták, mert rájöttek, hogy Harry már a nap elejétől Taylorral volt, amikor én még otthon. Sokfajta verziója van a szakításunknak, de egyik sem találta el az igazi okot, pedig nem bonyolult. Jobbat talált. 

Nézegettem még a twittert és közben kaptam egy üzenetet Adamtől. Amióta eljöttünk onnan, egyszer beszéltem vele a születésnapom előtti héten, azóta semmi.
Válaszoltam neki, majd egy telefonos beszélgetést is lebonyolítottunk, és megegyeztünk abban, hogy többször fogjuk keresni egymást.

Kezdtek kicsit rosszul érinteni a posztok, ugyanis magyarok közül is akadt pár olyan ember, aki elhordott mindennek. Igazuk volt. Nem kellett volna ebbe az egészbe belefolynom, nem kellett volna találkoznom Vele. Nem kellett volna beleszeretnem. Azonban már mindegy. Megtörtént és nem tudok rajta változtatni, de a boldog részeken nem is szeretnék.

Lejátszódtak előttem az emlékek, az első randi, ami egy épület tetején végződött, az első csók, az a nap, amikor feltette nekem azt a bizonyos kérdést, a buli, amin a nyakláncot adta nekem, a kiruccanásaink, az a bizonyos újságcikk, ami következtében Ausztráliába mentünk, az ott eltöltött napok, a színház, a part és az átbeszélt esték. A csillogó szemei, amikkel rám nézett és elhitette velem, tényleg szeret. Akkor és ott úgy tűnt, tényleg szeret. Mi történt? Mit rontottam el? Miért nem voltam neki elég jó?
A könnyek újból kicsordultak a szememből. Egyre sűrűbben folytak végig arcomon. Lezártam a laptopot és inkább álomba sírtam magam.

Teltek múltak a napok, hetek. Adamtől kaptam egy meghívást karácsonyra. A szüleimmel lassan alakultak a dolgok. Bocsánatot kértem tőlük az ellógásért és elmeséltem, mi is történt. A válasz az volt, mint mindig: én megmondtam.

Ashton és Gemma kapcsolata remekül ment, és jó volt látni, hogy Ash végre boldog, úgy igazán. A szemei is mosolyogtak a képeken, amiket láttam. Akárhányszor beszéltem vele telefonon, mindig egyre vidámabbnak tűnt, ami egy kicsit engem is feldobott.

Unottan néztem egyik reggel a mesecsatornát, amikor megszólalt a telefonom.

-Igen? – szóltam bele anélkül, hogy megnéztem volna, ki az.

-Szia! – köszöntött Viki. – Remélem, nem keltettelek fel. – hadarta.

-Nem, kivételesen nem. – mosolyodtam el.

-Akkor jó. Figyelj, Dominikkel kimegyünk egy kicsit, nincs kedved csatlakozni? – kérdezte és láttam magam előtt, hogy mosolyog.

-Mit jelent az, hogy kimentek?

-Tapolcára. Tudod, bob pálya, kalandpark... már ha nyitva vannak még ilyenkor.

-Enyhén süt a nap. Igaz, már ereje nincsen, de az idő jó. – mondtam, miközben az ablakon bámultam kifelé.

-Jogos. Tehát velünk tartasz?

-Nem tudom...

-Nemleges választ nem fogadok el!

-Akkor igen?

-Igen?

-Oké, de előre elnézést kérek, ha nem úgy viselkedem, ahogy az elvárható. – mondtam komoly hangsúllyal.

-Rendben. Akkor a végállomáson találkozunk délután egykor. Ne késs! Szia! – bontotta a vonalat.

Elkezdtem készülődni, megreggeliztem, felöltöztem, a kontaktlencsét is a helyére tettem, majd a hajamat is megcsináltam és egy enyhe sminket dobtam a szememre. Bepakoltam egy kisebb táskába és már indulnom is kellett.

Még én vártam rájuk, szóval egy szava sem lehet Vikinek.

-Szia! – ölelt meg.

-Sziasztok! – öleltem vissza, majd intettem egyet Dominiknek.

Ő is köszönt, majd felszálltunk egy helyi járatra, ami kivitt minket Tapolcára. Szerencsénkre minden nyitva volt. Meglepődtem, de Dominik kérdezte meg, hogy megyek-e vele egy menetet a bobon. Meglepő volt számomra, hogy jó fej. Elhamarkodottan ítéltem meg. Egész végig szórta magából a poénokat, úgy – legalábbis szerintem – hogy nem tervezte őket, csak jöttek. Külső alapján nem ilyennek képzeltem el.

-Na, jó. Elmegyek, megsiratom a hernyót. – mondta Dominik már a séta közben. Először nem értettem, mire akar ezzel célozni, de pár lépés után felfogtam.

-Pisilni ment? – kérdeztem meg, hogy biztosra mehessek.

-Igen. Te azóta ezen gondolkozol? – nevetett Viki.

-Mondhatni.

-Hülye vagy. – bökött meg könyökével menet közben.

-Ne sértegess! – tettem keresztbe kezeimet.

-Jó, jó. Mellesleg, jól érzed magad velünk? – kérdezte már komoly hangvétellel.

-A lehető legjobban. Pozitívan csalódtam Dominikben.

-Ezt örömmel hallom. Első látásra senkinek sem szimpatikus. Átjárta a ruháit a dohány szaga, ebből és a kinézetéből szinte mindenki azt szűri le, hogy nem igazán az én súlycsoportom. Ami azt illeti van benne valami, ugyanis a barátaival elég sok hülyeségre képes, de ha kettesben vagyunk, teljesen más. Én mindkét énjét egyformán szeretem.

-Akkor ez olyan kettő az egyben kategória? – mosolyodtam el halványan.

-Valami olyasmi. Van egy rosszfiúm, aki csak velem jó, neki pedig van egy jó lánya, aki csak vele rossz. – mosolyodott el ő is.

-Jó téged így mosolyogni látni. – válaszoltam pár perc után.

-Hogyan? – nézett rám, de még mindig mosolygott.

-Ha róla van szó, minden egyes porcikád mosolyog. Őszintén. És ez a legfontosabb. Boldoggá tesz téged, ahogy fordítva is.

-Zavarba hozol. – nevetett fel.

-Csak az igazság. Dominik és te tökéletes párt alkottok.

-Így gondolod?

-Teljes mértékben. – helyeslően bólogattam szavam megerősítése érdekében.

Nem válaszolt, csak némán jött mellettem. Hamar beért minket az említett személy is, és egy darabig még sétáltunk, majd egy padon pihentünk.

-Mit keresel? – kérdezte Dominik barátnőjét.

-A pénztárcámat. Megszomjaztam.

-Hagyd, majd én állom! – állt fel és elkezdett a zsebében kotorászni.

-Nem. Ezt most nem fogod. – ültette vissza Dominiket a padra. Ő már meg sem próbált vele ellenkezni, beletörődve ült. – 2 perc és itt vagyok. – mosolygott, mikor megtalálta a keresett tárgyat. Eleinte kínos csend vetette ki ránk karmait, de végül sikerült kommunikálnunk, sőt még csipkelődtünk is egymással. – Látom, elvagytok ti nélkülem is. – ért vissza Viki.

-Veled jobban elvagyunk. – adta az egyszerű választ Dominik, majd az ölébe húzta.

-Ezt örömmel hallom. – mosolyodott el. – Juci, dobd már ide a táskám, kérlek! – intézte felém kérését.

-Hagyd! Majd én. – nézett rám Dominik. Bólintottam és ráhagytam.

-Na, add ide! – szólt rá Viki kicsit erélyesebben.

-Nem. – incselkedett barátja.

-Kérlek! – húzta el az 'é' betűt.

-Csókért viheted.

-Nem. Nem adok. Gonosz vagy. – állt fel az öléből.

-Hát, akkor nézzük csak, mit tudok felhasználni... - mosolyodott el.

-Azt merd meg! – kapott Viki a táska után, de Dominik gyorsabb volt és elrántotta.

-Ide kérem. – mutatott az arcára.

-Csak egy puszit? Azt kaphatsz. – közeledett felé, de amikor megpuszilta volna az arcát, Dominik felé fordult. – Sunyi vagy. – vette ki a kezéből a táskát és a tó mellé sétált. Dominik mosolyogva követte szemével minden egyes lépését.

-Így lehet bármit elérni a lányoknál. – mosolygott rám, majd követte párját.

Késő délután felültünk egy buszra, ami visszavitt minket a végállomásra, ahol elbúcsúztunk egymástól, majd mindenki elindult a saját dolgára.

Még nem volt kedvem hazamenni, így beültem az egyik McDonald's-ba, és egy forró csoki mellett élveztem az ingyen wifit. Amint elfogyott a folyékony mennyország, úgy döntöttem, ideje hazamenni.

Otthon egyből a zuhany alá száműztem magam, majd a szokásos teendőimet befejezve akartam aludni, de valami belső sugallat, arra kényszerített, hogy nézzek még fel Twitterre. Nem tudtam neki ellenállni, így meg is tettem. Egyből egy magyar lány posztja jött velem szembe, és megakadt a szemem a nevemen, így végigolvastam.

"Én igazából Juci pártján állok. Nem tudom, ti, akik szemétkedtek, mennyire lennétek padlón egy ilyen eset után. Kitartás! Akik szeretnek, mindig veled lesznek!"

Mosolyogva nyugtáztam, hogy nem mindenki gyűlöl. Válaszoltam neki: "Köszönöm. Nagyon sokat jelent."

Felbátorodva, olvastam el egy másik posztot.

"Örülök, hogy Harry Taylorral van. Nem volt szimpi az a csaj. Folyton csak a balhé volt vele. Most minden rendbe fog jönni..."

Kevésbé kedves, de legalább nem a legsértőbben fogalmazta meg. Csak azért, hogy hátha valami jóval zárom az estét, még egyet kiválasztottam és elolvastam.

"Harry helyében hátrébb lépnék, és jól felpofoznám magam. Szerencsétlen csajt így tönkretenni lelkileg... kegyetlen."

Erre is válaszoltam: "Kegyetlen, de jól vagyok."

Mosolyogva nyugtáztam, hogy bejött a számításom és valami pozitívval zárom az estét. Lehajtottam a laptop tetejét és lehunytam a szemem, ami következtében szinte azonnal elaludtam.

Másnap már foglalkozhattam a tanulással is. Nem akarva, de nekiültem. Gyorsan letudtam a fontosabb tantárgyakat, majd ismét az internet vonzásának adtám át magam, de ezúttal lehet, hogy nem kellett volna.
Számos reagálás a tegnapi válaszaimra, és nem túl szépek, de a legrosszabbat akkor láttam, amikor felmerészkedtem Harry oldalára. Egyszerre öntött el a féltékenység, a düh, a szomorúság, a szánalom és a sírhatnék. A maradék pozitív dolgot is eltiporta bennem. Igaz a mondás: "Ahhoz, hogy sírj miatta, egyszer nevetned is kellett vele..."