Nem hittem a fülemnek. Miért hívna ő fel és honnan van meg egyáltalán a számom neki?

- Itt vagy még? Hahó! – szólt bele újra a telefonba Adam.
- Jajj, bocsi, igen, itt vagyok! Csak nem értem, miért hívsz. Itt vagy a mellettem lévő szobában, nem? És amúgy is...honnan van meg a számom? – tettem fel neki a kérdéseim levegővételnyi időhagyás nélkül.
- Nem vagyok a szobámban, sőt még csak a házban sem. A számodat pedig  elkértem apámtól.
- De neki honnan van meg? - értetlenkedtem tovább.
- Hát, mivel mi vigyázunk rátok, meg kellett adnotok. Tudod, a felelősség miatt. - magyarázta.
- Jaj, tényleg! Elfelejtettem. Bocsi! - pirultam el. Hogy lehetek ennyire hülye?!
- Nem baj. - nevetett fel.
- És miért hívtál? - kérdeztem kíváncsian.
- Nem lenne kedved kijönni a kertbe, a kiserdőbe? Van egy meglepetésem a számodra. – mondta és mintha egy kis izgatottságot rejtett volna a hangja.
- Most? - kerekedtek ki szemeim - Nincs már késő?
- Nincs. Max fél órát adok! - hangja parancsoló, mégis lágy volt.
- Na jó, de hol vagy a kiserdőn belül?
- Meg fogsz találni, csak gyere! – és ezzel le is tette.

Nikiék kérdőn néztek rám, én pedig elmondtam mindent, de csak felületesen, és közben normális ruhák után kutakodtam. Gyorsan felöltöztem, hajamat lófarokba kötöttem, egy kabátot magamra húztam, felvettem a cipőm és már szaladtam is ki.

Az ég ma is gyönyörű volt. Minden egyes csillag kifejezetten fényesen ragyogott. Mintha közölni akarnának valamit. De vajon mit?

Kiértem a kiserdő elejére és fényt láttam, amiből azt a következtetést vontam le, hogy ott van. Ezért oda mentem.
Mikor odaértem, még a lélegzetem is elállt. Annyira gyönyörű volt minden.

- Ezt nekem csináltad? Mivel érdemeltem ki? – kérdeztem meghatódva. Komolyan, ilyet még egy fiú se csinált nekem. Ráadásul semmi sincs köztünk. Semmi! Kezem még mindig a szám előtt volt. A szemem fátyolos lett, amit a meghatódottság okozott.
- Igen, ez mind neked. Tetszik? - kérdezte reménykedő hangon.
- Hogy a fenébe ne tetszene!? De miért kapom? - töröltem le az éppen kitörni készülő könnyeimet.
- A tegnapiért. Amiért segítettél nekem. - lépett közelebb.
- De én csak meghallgattalak. Ezt bárki megtette volna. - mosolyodtam el. Angyali szemei ezúttal máshogy csillogtak.
- Nem. Az állítólagos barátaimnak fel sem tűnt, hogy van valami bajom. De nem akarom elrontani a kedvem, és a tiédet sem. Szóval gyere, üljünk le és élvezzük a nyugit! - foglalt helyet, és megütögette maga mellett a nekem fennálló, üres placcot.
- Oké. - mondtam, és leültem - Nagyon szépen köszönöm! Ez a nap nem is lehetne jobb! - mosolyom hatszor körbeérte volna a fejemet.
- Mi történt? Meséld el! Mindent hallani akarok! - mondta és kacsintott egyet.
- Rendben. - válaszoltam és reggeltől kezdve mindent elmondtam neki. Minden egyes másodpercet, már amire emlékeztem.

Ez a gyönyörű környezet, amit nekem csinált csak még jobban beindította a beszélőkémet. A kiserdő úgy nézett ki, mintha egy tündérmesében lennék. GYÖNYÖRŰ volt!