Eltelt az első hét a suliból, eltelt az első hetem úgy, hogy nem beszéltem Nikivel egy szót sem. Még köszönni sem köszön.
Viki, ha csak tud, velem van, eltereli a figyelmemet, beszél hozzám mindenféle hülyeséget, csakhogy egy percnyi időm se legyen gondolkozni, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Ha ő nem lenne, szerintem én sem lennék.
Szimivel sem beszélünk túl sokat. Úgy látszik, ami Londonban történt, az ott is marad.

Az első hét gyorsan eltelt, bár én már most úgy éreztem magam, mint egy zombi. A koránkelés a késői lefekvéssel nem a legjobb kombináció, ráadásul ehhez minden esti sírás is társult.

-Nem lenne kedved átjönni hétvégére? – kérdezte mosolyogva Viki.

-Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – néztem rá menet közben.

-Miért? – állt meg velem szemben, ami miatt nekem is meg kellett állnom.

-Nem vagyok olyan hangulatban. Nem akarom a te hétvégédet is tönkretenni. – adtam az egyszerű és őszinte választ, majd kikerülve őt, lehúztam a kilépőkártyámat és átléptem az iskola küszöbét.

-Várj már! – kiáltott utánam, én pedig az iskola előtti szökőkútnál bevártam.

-Ne haragudj! – mondtam, mikor mellém ért.

-Ugyan már! Na, gyere el, kérlek! Én is örülnék, hogy nem kell egyedül töltenem a hétvégémet. - magyarázta.

-Na, jó, de előre szólok, ha bármi olyat mondanék vagy ten...

-Ez az! Akkor öt órakor találkozunk a végállomáson! Ne késs! – kacsintott egyet, majd elsétált az ellenkező irányba, ahol felvették a szülei kocsival.

Én továbbsétáltam az előbb említett helyre, felszálltam a buszomra, majd a megfelelő megállóban leszálltam róla.

Hazaérve felvittem a táskámat az emeletre, egy másikba pedig összepakoltam néhány dolgot. Ettem és át is öltöztem, a hajamat is megigazítottam aztán újra buszra szálltam fülessel a fülemben. A zene ordított, tuti hallotta a mellettem ülő srác is, de nem igazán érdekelt.

A végállomáshoz közeledve már kiszúrtam Vikit, így kikapcsoltam a zenét és eltettem a telefonomat.

-Ne haragudj, kérdezhetek valamit? – állított meg a srác, aki mellettem ült, mikor leszálltam a buszról.

-Öhm... igen. – mondtam és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

-Véletlenül nem te vagy Harry barátnője? – szélesedett mosolya. A neve hallatán a szívem nagyobbat dobbant, ezzel több vért juttatva arcomba, ami felvette a paradicsom színét.

-Véletlenül de. – mosolyom őszintévé vált, pedig hazudtam. De most mondtam volna, hogy voltam, vagy hogy már nem? Nem tudtam kimondani.

-A húgom állandóan róla beszél és mutogatott képeket, ezért ismertelek fel.

-Igen? Az jó. – mosolyogtam és a másodpercek eltelésével én egyre jobban zavarban jöttem.

-Kérhetnék veled egy képet? Csakhogy megmutathassam neki. Csak a szavamnak úgysem hinne. – legyintett kezével és a válaszomat meg sem várva, készítette elő telefonját.

-Oké, rendben. – mondtam és már kész is volt a kép.

-Köszönöm a nevében is. További szép napot! – mondta, közben pedig intett a kezével.

-Nincs mit! Neked is. – biccentettem fejemmel, majd Vikihez indultam.

-Szia! Mi volt ez az előbb? – mosolygott rám, majd megölelt.

-Szia! A húgának kért egy képet. – mosolyogtam én is.

-Wow! Akkor én most egy hírességgel vagyok?! Ez szuper! – játszotta a fangirlt.

-Ne csináld ezt, mert itt hagylak! – nevettem, mert vicces volt.

- Oké-oké. – tette kezét védekező állásba.

Felszálltunk egy buszra, ami elvitt abba a "városba", ahol Viki lakik. Leszálltunk és egy 10 perces séta után megálltunk a házuk előtt.

Viki kinyitotta a kaput és beljebb tessékelte a kutyát, hogy én is be tudjak tőle jönni. Hamar összebarátkoztam vele, ugyanis, mint már mondtam, imádom a kutyákat és remélhetőleg ezt ők is érzik.
A szüleinek is bemutatkoztam, mert még velük sem találkoztam. A kishúga, Eszter is otthon volt, tehát volt szerencsém őt is megismerni.

A délutánt filmnézéssel töltöttük. Este pedig jött a beszélgetés. A szobába csak egy gyertya égett, ami mindig váltogatta a színét. Mindketten feküdtünk és a plafont bámultuk, ahová japánul volt kiírva, hogy "álom".

-Kérdezhetek valamit? – törte meg a csendet Viki.

-Persze. – fordítottam fejemet felé, de így se láttam semmit.

-Milyen Harry? Olyan, mint amilyennek mindenki hiszi vagy másmilyen? Különbözik az elképzeltektől?

-Harry pont olyan, amilyennek mutatja magát. Mi tökéletesnek látjuk, de a producerek, a management, a paparazzi, az újságírók és a többi pénzhajhász barom az ellenkezőjét akarja velünk elhitetni. – mondtam az igazat.

-Értem. Kérdezhetek még valamit? – ugyan nem láttam, de hallani lehetett, hogy mosolyog.

-Igen? – mosolyodtam el én is halványan.

-Hogy csókol? – kuncogott egyet.

-Hmm... tényleg érdekel?

-Igen.

-A lehető legtökéletesebben. Finoman, lágyan, érzékien, aztán egyre szenvedélyesebben, egyre több érzelemmel, egyre vadabbul. – gondoltam vissza az utolsó csókunkra. – Az utolsó viszont nem ilyen volt. Keserű, tele fájdalommal és eddig nem mutatott érzelmekkel. – letöröltem egy könnycseppet az arcomról és inkább befogtam a szám.

Nem válaszolt, csak egy kart éreztem, ahogy átölel. Nem beszéltünk tovább. Mindketten elaludtunk.

A másnapot társasozással töltöttük, amiben Viki anyukája és Eszter is részt vett. Jól szórakoztunk, szinte minden figyelmemet elterelték.

Délután sajnos haza kellett mennem. Otthon semmi sem várt Lucán, a kutyánkon kívül. Felcaplattam az emeletre, a szobámba, bekapcsoltam a TV-t és elmerültem a Cartoon Network világában. Igen, koromtól függetlenül rajongom Ed, Edd, Eddy-ért, az Adventure Time-ért és a többi remek rajzfilmért.

Felhoztam magamnak egy kis csokit, azt majszolgattam, utána pedig nekiláttam egy kis tanulásnak.

Estefelé felnéztem Twitterre, ahol egy kisebb meglepetés ért: Harry írt.

A szívem majd kiugrott a helyéről. Félelemmel nyitottam meg üzenetét.

"Szia! Számítottam rá, hogy nem fogsz írni, de amint ígértem, én írok. Remélem,        épségben hazaértél! Megjöttek a képek, amiket még Ausztráliában készítettek, remélem nem baj, hogy egyet megosztottam. A kedvencemet."

Ennyi állt benne. Egyből a profiljára léptem. És tényleg kint volt egy kép. Méghozzá az, ahol éppen egy csók után mosolygunk. Arcunk közel áll a másikéhoz, szemünk még mindkettőnknek csukva. Harry keze a derekamon nyugszik, enyém pedig a tarkóját fogja. Őszinte mosoly van az arcomon, és az övé is annak tűnik.
Rengeteg megjegyzés alatta, sok kedvelés és még annál is több megosztás. Egy apró könnycsepp végigszaladt arcomon, de nem követe több. Boldog és szomorú voltam egyszerre. Boldog, mert ezzel a posztjával, azt sugallta a többieknek, hogy mi még együtt vagyunk. Szomorú viszont azért, mert én tudtam, hogy nem, és borzasztóan hiányzott. Legjobban a mosolya, ami képes volt feldobni az egész napomat. Viszont van egy dolog, amit jobban hiányolok még ettől is, az pedig az én mosolyom. Az a mosoly, amit csak Ő képes előidézni. Ami akár egyetlen pillantása után is egyből végighúzódik az arcomon. Amit talán már soha nem fogok látni. És más sem.

Válaszoltam neki, de azok helyett, amit tényleg írni akartam, teljesen más lett a végeredmény.

"Hello! Jól esik az érdeklődést, épségben hazaértem. Nem baj, hogy kiraktad a képet, csak nem értem. Ja, és köszi, hogy a többit elküldted!:)"

Nem kellett sokat várnom a válaszra.

"Ez a minimum.:) Azért osztottam meg a képet, mert hiába mondtam, amit mondtam, nem tudom lezártnak tekinteni, de mégis úgy gondolom, így a legjobb."

Nem voltam képes válaszolni rá. Nem akartam sajnáltatni magam, tehát inkább nem írtam vissza.

Lezártam a laptopom tetejét és átadtam magam a horror izgalmainak. Körülbelül fél órás nyugalom után megcsörrent a telefonom. A kijelzőre pillantva nem tudtam jó döntés-e felvenni, de fogadtam a hívást.