Nem zárta be az ajtót. Végig éreztem a hátamon a tekintetét, szinte égetett. "Nem kezdhetek el sírni! Erősnek kell lennem!"- hajtogattam magamban, de őszintén, ki az, akinek ez valaha is bejött már? Ahogy kiléptem a kapun, majdnem megfordultam, de inkább háttal állva neki hajtottam be azt. És ekkor, mint a záporeső, hirtelen és megállíthatatlanul kezdtek el csorogni a könnyeim. Igaz, nem sokat láttam, de azt igen, hogy Adam sehol sem volt és a cuccaimat sem láttam itt hagyva. Kétségbeesetten kezdtem forgolódni, megijedtem, hogy itt hagyott. Megálltam és egy zsebit keresgéltem, de hirtelen egy kéz érintette meg a vállam. Aprót sikítva fordultam meg, és homályosan látva is, de kikövetkeztettem, hogy Adam az.

Szó nélkül öleltem magamhoz. A mellkasába fúrtam a fejemet és szorosan megmarkoltam pólóját. Zokogtam. Viszonozta ölelésem és a hátamat simogatva próbált nyugtatni, ami nem igazán sikerült neki. Perceken át csak így álltunk. Nem mondott semmit, s én sem tettem. Nem is tudtam volna, de nem is akartam.

-Nem kell mondanod semmit. Ezekből az elefántkönnyekből könnyen ki lehet következtetni, hogy Harry egy gyökér, amiért hagy téged elmenni. Sejtem, mi történt és azt is, hogy mit érezhetsz, de meg kell nyugodnod! Még mindig az ajtóban áll. Nem láthat téged ilyen állapotban! – tolt el magától a vállamnál fogva és aprót rázott rajta, mintha csak fel akarna ébreszteni egy rossz álomból. Nagyokat pislogva néztem fel szemeibe, amik, mint mindig, most is a maguk kék árnyalatában, gyönyörűen tündököltek.

-Igazad van. – töröltem meg kezemmel a szemem alatti részt, és látva kezemen a sminkem maradványait, elkönyveltem magamban, hogy "gyönyörűen" nézek ki.

-Ez a beszéd! – mosolygott rám biztatóan.

Táskámból elővettem egy-két zsebkendőt, megtöröltem a szemem, kifújtam az orrom és a telefonom kijelzőjének segítségével nagyjából rendbe szedtem magam. Mire kész lettem és Harry ajtajára pillantottam, már zárva volt. Végignéztem a környéken, amíg Adam valami használható helységnevet keresett egy taxi hívásához. 10 percen belül visszatért, majd körülbelül ugyanennyi idő alatt a taxi is megérkezett. Bepakolta Adam a cuccaimat és a reptér felé vettük az irányt.

Fejemet egész út alatt az ablaknak döntöttem és néztem a mellettem elhaladó tájat, házakat vagy éppen a semmit. Még néhány könnycseppet elmorzsoltam. Talán fel sem fogtam, mi is történt. Nem azt, hogy vége lett, hanem, hogy egyáltalán megtörtént. Olyan hihetetlen. Most, hogy tudom, hogy haza kell mennem, olyan mintha itt se lettem volna, mintha az egész csak egy meseszép álom lett volna, és bármelyik percben felébredhetnék.

Gondolataimba merülve, azon kaptam magam, hogy leparkol a sofőr. Adam kifizette, amíg én a csomagokat szedtem elő. Megköszöntük a hosszú fuvart, majd a tömegbe hatolva, elkezdtük keresni Szimit és Adam családját. Először Szimit szúrtam ki, aki felém bámulva vigyorgott, egyik kezében egy táblát tartott a nevemmel, a másikkal pedig integetés szerűen hadonászott. Mosolyogva indultunk el feléjük, de amikor megláttam, hogy nem csak ő, Mr. és Mrs. Kovach és Caroline van ott, hanem Ashton is, megtorpantam. Adam nekem ütközött, ugyanis túl hirtelen álltam meg, ő pedig felkészületlen volt.

-Mi az? – kérdezte a fülembe suttogva.

-Semmi. – mondtam kicsit felé fordulva, de szememet nem tudtam levenni Ashről.

-Akkor miért nem mész? – lökött kicsit meg.

-Megyek már! – néztem rá és elindultam. Odaérve egyből Szimihez léptem és megöleltem. – Nem úgy volt, hogy nem ér rá? – kérdeztem ölelés közben.

-De, de meg akart lepni. – mosolygott és elengedett.

-Vagy úgy. – mosolyogtam, de nem volt túl őszinte.

-Na, és Harryvel mi volt? Jó gyorsan végeztetek... - bökött oldalba, majd perverzen vigyorgott.

-Szakított. – mondtam érzelemmenetesen, majd Marcyhoz fordultam.

-Szia! – köszöntem oda.

-Hello! – ölelt meg – Hiányozni fogtok, de ígérjétek meg, hogy tartjuk a kapcsolatot! – mutogatott mutatóujjával mondatai nyomatékosítása érdekében.

-Persze! – válaszoltuk egyszerre Szimivel, majd egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Itt és most nem faggatott tovább, de tudtam, hogy nem úszom meg.

Johnnal és Carolineal is lefutottuk a köröket, majd elintéztük a reptéri teendőket, ők pedig hazamentek. Hárman maradtunk.

-Én elmegyek, veszek valamit inni. – mondta Szimi, felállt mellőlünk és elment. Az ölembe rakott kezeimet kezdtem nézni és piszkálgattam, közben pedig a lábamat lóbáltam.

-Hogy vagy? – szólalt meg Ashton és a szemem sarkából láttam, hogy felém fordult.

-Megvagyok, köszi. – válaszoltam, természetesen nem az igazat.

-Sajnálom, ami történt. – mondta, mire egyből felé emeltem tekintetem – Mármint sajnálom, hogy elmész. – vakarta a tarkóját és elég fura fejet vágott.

-Mire akarsz ezzel utalni? – kezdtem gyanakodni.

-Mivel? – kapkodta tekintetét össze-vissza, de a szemembe nem nézett.

-Mit sajnálsz? Ashton, tudom, hogy nem az utazásról beszéltél. Elárultad magad. Tudni szeretném, kérlek! – simítottam végig karján. Óvatosan emelte fel lehajtott fejét és tekintetét belefúrta az enyémbe. Mély levegőt vett és arca elkomorult.

-Sajnálom, hogy szakítottatok Harryvel. – mondta, hangjában pedig őszinte együttérzést véltem felfedezni. Szememben egy apró könnycsepp jelent meg, de nem engedtem, hogy kiszabaduljon onnan, bár Ash így is észrevette. – Jaj! Mekkora egy barom vagyok! Sajnálom, nem akartam felhozni. Én csak...

-Ne! Ne kérj elnézést! Köszönöm. – intéztem felé egy apró mosolyt.

-Tényleg ne haragudj!

-Ha még egyszer elnézést kérsz, megöllek! – néztem rá összeszűkített szemekkel, csakhogy még fenyegetődzőbbnek hasson.

-Rendben! – mosolygott.

-Amúgy én úgy hallottam, hogy nem érsz rá ma... - tereltem a témát.

-Úgy volt, de... mindegy, inkább hagyjuk! – legyintett.

-Figyelj, te tudod. Ha akarod, meghallgatlak, ezt is tudod! – mosolyogtam, ami most kicsit őszintébb volt, mint az előző.

Nem szólalt meg, amit egy nemnek vettem. Fejemet visszafordítottam és újból a kezeimet fürkésztem. A körmeimet vizsgáltam sorba, és már most kopni kezdett a lakk. "Nem baj! Otthon úgyis lesz időm festegetni." – nyugtattam magam. Percek teltek el némán. Érdekelt, honnan tudja, hogy mi történt közöttünk, de féltem rákérdezni. Nem is a kérdéstől féltem, inkább a választól.

-Igazából nem is érek rá. – mondta maga elé bámulva.

-Akkor? Hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem, de még mielőtt válaszolni hagytam volna újból megszólaltam. – Ne is mondj semmit! Lehet, hogy még csak egy napja vagytok egy pár, de nem bírtad ki Szimi nélkül és muszáj voltál eljönni, hogy el tudj tőle köszönni. – mosolyogtam – Olyan aranyos tőled!

-Miattad jöttem. – bámult újból maga elé, hangja bizonytalan volt, mintha azon pillanatban vissza akarná vonni azt, amit nem tud. Szinte tátott szájjal bámultam rá.

-Miattam? Ezt hogy érted? – kérdeztem lassan, olyan bizonytalansággal, mint ahogy ő ejtette ki száján a szavakat.

-Amint megtudtam, hogy mi történt, siettem ide, reménykedve abban, hogy még nem késő.

-Miért lenne késő? Ashton, ne beszélj rébuszokban! – tűnt inkább kérésnek, mintsem felszólításnak.

-Csak... szerettem volna mondani valamit, vagyis szeretnék. – nézett rám. Hatalmas szemei félelmet és nyugtalanságot sugárzott, ami rám is hatással volt.

-Ahj! Nyögd már ki! – suttogtam, mert a torkomban a gombóc egyre csak növekedett. Mi van, ha Harryről vagy Harrytől tud olyasmit, amit én nem? Mi van, ha azt a valamit mindenki tudja engem kivéve? És ha ez nem pozitívum? Aggódtam. Remegett a kezem, a szívem majd' kiugrott a helyéről, de csak nem szólalt meg. – Ashton! Ha Harryről van szó, tudnom kell! – tettem kezeimet a vállára.

-Miért hiszed, hogy róla van szó? Miért hiszi mindig mindenki, hogy róla van szó? – vetette oda hanyagul, ami tőle egyáltalán nem megszokott. Arcomon a meglepődöttség tisztán látható volt. – Itt most rólam és ról...

-Megjöttem! – állt elénk Szimi olyan mosollyal, ami hatszor körbeért a fején. Gyorsan levettem Ash vállairól a kezem és felnéztem Szimire. – Nektek is hoztam ám! – nyomott a kezünkbe egy-egy flakon innivalót.

-Köszönöm. – mondtam.

Ash csak maga felé fordította Szimi arcát és megcsókolta. Nem mondott semmit, csak tette a dolgát. Én tudok örülni mások boldogságának, de ez most valahogy nem ment. Képtelen voltam.

-Ne haragudjatok! – mondtam és felálltam.

A kis táskám a hátamnak ütközött minden egyes lépésemnél. Egyre gyorsabban szedtem a lábaimat, a végére pedig azon kaptam magam, hogy futok. Nem tudtam merre, csak törtem magam előtt az utat.

Kiértem az épületből és a padkán megálltam. Nem sokáig voltam egyedül, ugyanis Szimi utánam jött. Megkérdezte, mi a baj, én pedig elmondtam a lényeget és elnézést kértem tőle. Lassan Ashton is megérkezett és szólt, hogy bemondták a gépünket, szóval mehetünk felszállni. Amíg ők elköszöntek egymástól, én járkáltam föl és alá. Nem bírtam megállni egy helyben. Ideges, szomorú és csalódott voltam egyszerre, ráadásul Ashton sem mondta el, amit akart. Teljesen kicsúszott a lábam alól a talaj.

-Akkor itt az ideje elköszönnünk. – állított meg Ash.

-Várj! Mit akartál mondani? – néztem hatalmas szemeibe.

-Lényegtelen. Csak valami hülyeség. - hadarta – Figyelj, a számom megvan, bármikor kereshetsz! Twitteren is visszajelöltelek, tehát ott is írhatsz! Ha te nem teszed, én foglak keresni, szóval nem szabadulsz meg tőlem. – mosolygott féloldalasan. Gödröcskéi kirajzolódtak, akárcsak Harrynek szokott.

-Nagyon szépen köszönöm! – öleltem magamhoz.

-Tudod, hogy bármikor! – puszilta meg fejem búbját, amitől egy őszinte mosoly jelent meg az arcomon.

-Szeretlek! – szorítottam jobban magamhoz, majd szépen lassan elengedtem.

-Szeretlek. – mondta, majd Szimihez lépve még egy búcsú puszit nyomott szájára, aztán mi felszálltunk.

Az út közben részletesen elmeséltem, mi is történt, Szimi pedig végighallgatott. Néha meg-megálltam, elővettem egy zsebkendőt, de lényegében már nem volt könnyem. Az utóbbi hét alatt felemésztettem minden tartalékomat. Elveszítettem a legjobb barátnőmet és a barátomat is, ráadásul a második családomtól is búcsút vettem. Rossz volt belegondolni, hogy véget ért egy nyár. Egy olyan nyár, amilyet már soha többé nem kaphatok vissza. Ezt megismételni nem lehet, de felülmúlni sem. Életem legszebb nyara, amely sajnos nem "happy end"-el végződött, de mégis minden egyes pillanatot megért, és semmit sem bánok. Ha tehetném, semmit sem tennék másképp! Így volt tökéletes, csak az a kár, hogy múlt időről beszélünk.
Már most hiányzott Anglia, a kultúra, az emberek, a napi rutin, a pihenés, a csodálatos táj, a srácok, de legfőképp Harry.

A gép landolása után, hosszú vonatút várt ránk, aztán még egy buszos menet és végre mindketten otthon lehettünk, ami persze csak a fáradság miatt volt "végre".

Hazaérve anyám egyből faggatni kezdett, de letudtam egy "Fáradt vagyok, majd holnap mesélek." mondattal.
Lezuhanyoztam és bedőltem az ágyba.

Másnap volt az utolsó nap a nyári szünetből. Tartottam az iskolától, vagyis inkább az emberektől. Nem tudom, hányan hallottak a dologról. És Niki miatt is aggódtam.

Otthon elmeséltem mindent, mire csak egy "Én megmondtam." lett a válasz. Végülis, számíthattam volna rá, de több együttérzésben reménykedtem, úgy látszik mindhiába.

Csalódottan és szomorúan fogtam neki egy kapucsínó készítéséhez, aztán felmentem a szobámba, magamra zártam az ajtót és bekapcsoltam a tv-t, majd a már rég nem látott laptopomat húztam magam elé.

Első dolgom volt felnézni Facebookra. Egy oldal szerkesztője vagyok már elég régóta, talán több mint egy éve, és most nagyon fura volt felnézni rá. A többi kezelőt és persze az oldal kedvelőit is foglalkoztatta Harry kapcsolata, ezzel együtt én is. Tudták, hogy én vagyok az, és a régi ismertségemnek hála, nem nagyon voltak utálók. Itt legalábbis. Sok olyat olvastam, hogy alig várják, hogy visszajöjjek és meséljek. Itt az ideje ennek is. Fogtam magam és elkezdtem írni.

"Sziasztok! Ne haragudjatok rám, amiért a nyáron nem voltam aktív, de látom, hozzátok is eljutott a hír. Életem legszebb nyara volt!! Nem szeretnék olyanok előtt is beszámolót tartani, akit nem érdekel, de ha van olyan, aki érdeklődik a történetem iránt, annak szívesen elmesélem, persze csak a fontosabb dolgokat. Egyébként London hihetetlenül gyönyörű város, bár gondolom ezt eddig is tudtátok. A srácok is hihetetlenül kedvesek, de ez is tudvalevő volt. Nem hiszem, hogy tudnék bármi újjal is szolgálni, de megpróbálhatom.:)) Innentől kezdve próbálok megint aktív lenni az oldalon, de ne haragudjatok meg rám, ha ez nem mindig fog sikerülni, ugyanis holnap kezdődik az iskola!
Nektek hogy telt a nyaratok?:))
~Hope"

Küldtem el. Hamar jöttek rá a like-ok és a hozzászólások is, de közben rám írt Viki. Érdeklődött, én pedig meséltem. Eleinte nem akartam neki elmondani, nem akartam, hogy mindenki tudja, de hiába a smile és a monitor, valahogy kiszúrta, hogy nincs minden rendben és felhívott. Ugye a mesélés közben előtörtek belőlem az emlékek és a könnyek is, tehát mikor felvettem a telefont, már nem tudtam hazudni.

-Hogy tehette ezt? – dühöngött a telefonba.

-Nem is értem, miért húzod fel magad ennyire. Teljesen érthető volt a döntése. Jó lesz ez így. Csak nem mindkettőnknek.– csuklott el a hangom.

-Ez akkor sem így megy! És mi az hogy Niki is csak úgy lelép, ott hagy a szarban? Mi lett vele? Komolyan mondom, mindenki meg van őrülve!

-Ezt mire érted?

-Dominik, a barátom is. Mintha menstruálna. Többet nyavalyog, mint én.

-Wow! Az már nagy szó. – nevettem fel.

-Köszönöm. – tettette a sértődöttet.

-De te is mesélhetnél. Kérlek, tereld el a gondolataimat!

-Ne haragudj, mennem kell! Holnap beszélünk! Tényleg ne haragudj! Szia! – rakta le válaszadási idő nélkül.

-Persze, menj csak! Szia! – mondtam a bontott vonalnak.

Letettem a telefont az asztalomra, majd miután megittam a kapucsínót, nekiláttam a pakolásnak. Unottan húztam ki a bőröndöm zipzárját, unottan dobáltam félre a koszos ruhákat, unottan szedtem ki és raktam a helyére a hordható darabokat, de mikor megláttam Harry egyik pólóját a bőröndömben, mosolyra görbült a szám. Óvatosan vettem ki, mint egy porcelánt, majd szorosan magamhoz öleltem mélyen beszippantva illatát, ami még érezhető volt rajta. Nem tudom, hogy került az én ruháim közé, de örültem, hogy itt van. Gyorsan felvettem és így folytattam a pakolást.

Egész végig éreztem az illatát, ami megnyugtatott, annak ellenére, hogy tudtam, mindennek vége köztünk. Olyan volt, mintha átölelne, mintha velem lenne. Eszembe jutottak az apró érintései, a csókjai, az ölelései... azok voltak a kedvenceim!

Teljesen biztos voltam benne, hogy nem fog keresni és abban is, hogy hamarosan bejelenti ezt nyilvánosságnak is. Egy kicsit aggódtam, de elhessegettem a negatív gondolataimat, különben összeroppanok, azt pedig nem szeretnék. Most nem.

Kipakolásom után, kikészítettem másnapra a ruhámat, letussoltam és eltettem magam a holnapi koránkelésre.

Reggel, miket beszélek, hajnalok hajnalán megszólalt a telefonom ébresztője. Kómásan állítottam le és ültem fel az ágyban. Szememet dörzsöltem, de ez sem segített. Tudtam én, hogy ez nem nekem való. Szenvedve léptem a tükör elé és hátráltam pár lépést, mikor megláttam magam benne. Arcom sápadt, eléggé megviselt volt, szemeim vörösek és alattuk karikák. Ajkaim ki voltak száradva, hajam pedig kócosan állt.

Nekiláttam a már régen csinált rutinhoz. Átöltöztem, kontaktlencséztem, utána sminkeltem, majd a hajammal bajlódtam. Miután mindennel kész voltam, ránéztem az órára.

-Jesszusom! Elkések! – mondtam magamnak.

De jó így indítani az évet. Táskámat felkapva rohantam a buszmegállóba. Az eredeti buszomat lekéstem, de ilyenkor a diákok miatt több buszt is indítanak, szóval a következővel el tudtam menni. Az út alatt zenét hallgattam, nem nagyon figyelve a külvilágra.

A végállomáson leszálltam, mint ahogy azt kell és olyan 10 perces séta után átléptem az iskolám küszöbét. Az ismerős portás álldogált a beléptető mellett.

-Jó reggelt! – mondtam az egyik fülhallgatómat kihúzva a fülemből, de választ nem kaptam, bár ritkán köszönt vissza.

Kártyámat lehúztam, kinyílt az ajtó, én pedig gyors léptekkel indultam meg az első emeleti tantermünk felé. Beérve csak Viki volt még bent.

-Szia! – mentem oda megölelni.

-Jó reggelt! – ölelt vissza – De csinos ma valaki! – nézett rajtam végig.

-Ki? – fordultam meg, mire csak oldalba ütött.

Leültem a mögötte lévő padba, ugyanis ott ültünk Nikivel. Viki hátrafordult és beszélgettünk, közben pedig egyre nőtt a létszám. Mögöttem is ültek már, de Niki még sehol sem volt.

-Még nem jött. – nézett körbe Viki.

-Emlegetett szamár. – biccentettem alig észrevehetően az ajtó felé.

Niki lépett ba rajta. Felém nézett és mosolyogva indult el. Én is rá mosolyogtam és helyezkedtem, hogy elférjen, de nem állt meg. A mögöttem ülőhöz sétált, három puszival köszöntek egymásnak és lepakolt mellé, engem teljesen semmibe nézve. Arcomról a mosoly lefagyott, Viki pedig tehetetlenül figyelte a történteket.

-Nem ülsz mellém? – kérdezte közelebb hajolva – Úgysem ül ide senki. – mosolyodott el.

-Biztos nem baj? – kérdeztem lehangolva.

-Dehogyis! Sőt, kiülök a te kedvedért, nyugodtan ülhetsz a falnál. – kacsintott rám és arrébb pakolta a cuccait.

-Nagyon szépen köszönöm! – húztam magamhoz.

-Igazán nincs mit. – mosolyodott el.

Megszólalt a rég hallott csengő is és pár percen belül az osztályfőnökünk megjelent az ajtóban egy széles mosollyal arcán, és megkezdte az év első tanóráját.