Szimi a csók után mosolyogva nézett Ashtonra, majd egy szájra puszi után elindult az ajtó felé. Gyors léptekkel rohantam a kanapéhoz és levágódtam, mintha mindvégig ott lettem volna.

-Hiába! Láttalak! - kiáltott Szimi az ajtóból.

-A francba! – nevettem, ezzel is elrejtve a bajom – Na, és milyen volt? – sétáltam oda, és most én húztam számat perverz vigyorra.

-Ashton annyira romantikus, vicces, aranyos, kedves, megértő. Szinte már tökéletes. – áradozott és szeme csillogott. Komolyan gondolta.

-Nem erre értettem, hanem a csókra. – böktem oldalba, mire felkuncogott.

-Az maga volt a tökély. Emlékszel a Zaynes randimra, ugye? – nézett rám.

-Hogy is felejthetném el?! – kérdeztem volna, de inkább felkiáltónak hatott.

-Ott nem éreztem semmi különlegeset. Andrew is megcsókolt, de semmi hatása. Ashtonnal viszont minden olyan...jó. Még a gyomrom is beleremeg, ha csak rá gondolok. Ha előttem áll, a térdem remeg. Hihetetlen, mit ki nem tud hozni belőlem. – sétált lassan a konyha felé, miközben beszélt hozzám. Szavai hallatára kicsit talán megkönnyebbültem. Tudtam, hogy Szimi nem fogja megbántani. De mit is törődök én ezzel? Azt csinál, amit akar. Nem hozzátartozóm. Senkim. Segítek, ha szüksége van rá, de ez nem az én dolgom. – Figyelsz te rám egyáltalán? – mozgatta Szimi kezét szemeim előtt.

-Jajj, persze! Ne haragudj! Csak egy kicsit elgondolkoztam. – mondtam és halványan elmosolyodtam.

-Min? – kérdezte, miközben már félig a hűtőben volt.

-Nem lényeges. Na, de mesélj csak! Mit csináltatok? – ültem fel az egyik bárszékre és könyökömön támaszkodva figyeltem, ahogy előveszi a nagyüveges Nutellát.

-Semmi extrát. Tudod, amit a randevúkon szoktak. – nézett rám egy másodpercre.

-Vagyis? – faggattam tovább.

-Séta, beszélgetés.

-Ennyi? Kézfogás? Puszik? "Titkos" érintések? Semmi? – néztem rá értetlenül.

-Ami azt illeti...

-Nyögd már ki!

-Végig össze voltak kulcsolva az ujjaink. Közel hajolt hozzám. Átkarolt. Kaptam nem egy puszit, de csókot csak most, amit te is láttál. Többször megemlítette, hogy csinos vagyok. Érdeklődött irántam, kérdezgetett. Figyelt rám minden egyes pillanatban. Még a szemembe lógó tincsemet is a fülem mögé rakta. Tudod, mint a filmekben. Csak nem csókolt meg.

-Akkor mit csinált? – kérdeztem, de a szívemet a torkomban éreztem dobogni.

-Megdicsérte a szemem. Azt mondta, ezek a legszebb szemek, amiket valaha is látott.

-Tényleg kedves. – ennyit tudtam mondani. Se többet, se kevesebbet.

-Az. És az illata. Eszméletlen. – szívta be a levegőt, mintha még most is érezhetné – Ja, és a lényeget nem is mondtam! – kapta rám tekintetét. – Megkérdezte, leszek-e a barátnője. Érted? – vigyorgott drága barátnőm. Őszinte volt. Letagadni sem tudná, hogy odáig van érte.

-Gratulálok! – öleltem meg, de belül nem éreztem őszintének a gratulációmat. Valami zavart.

-Köszönöm. – mosolygott rám, majd újra az étele felé fordult.

Nem maradtam tovább vele. Kimentem a konyhából egyenesen Marcyhoz és Johnhoz. A hálószobájuk ajtaján való kopogtatás és a rá jövő válasz után, benyitottam és akkor láttam, hogy Caroline is velük van. Ők már délután hazaértek a nagy bevásárlásból, de még nem volt alkalmunk elköszönni. A mi bőröndjeink is be voltak már pakolva és indulásra készen álltunk, de ez még hiányzott.

-Nem szeretnék zavarni, csak... - nem tudtam folytatni. Az előbb megjelenő gombóc a torkomban csak növekedett. – Hiányozni fogtok! – nyögtem ki. Egy könnycsepp lefolyt arcomon, de sikerült visszafojtanom.

-Ne sírj! – jött oda Marcy és szorosan megölelt. Csak ennyi kellett. Minden, ami eddig bennem volt, előtört. Zokogni kezdtem, a héten már nem is tudom hanyadszorra. – Shhhhh! – suttogta.

-Ne haragudjatok! Tényleg mindent köszönünk! Ez itt a második otthonommá vált és fáj itt hagyni. Minden hiányozni fog innen. – mondtam el nagy nehezen.

-Pontosan. Ez itt a második otthonod, tehát bármikor szívesen látunk, akár bejelentés nélkül is. A szobátok megmarad, mi is itt maradunk és szívesen fogadunk! – simogatta meg fejemet, mint egy gondoskodó anya. Caroline lépett közelebb és a nadrágom alját kezdte húzogatni. Leguggoltam hozzá.

-Hová fogsz menni? – kérdezte.

-Tudod, én nem itt lakom. Az én otthonom innen több ezer kilométerre van, és most vissza kell mennem. – mondtam neki a szemébe nézve.

-Muszáj? – kezdett fátyolos lenni a tekintete.

-Sajnos igen, de emlékszel a karkötőre? – kérdeztem mosolyogva.

-Ühhüm. – bólogatott és felemelte karját. Rajta volt.

-Ez az ígéretem neked. Ameddig ezt te hordod, vissza fogok ide járni. Így rendben van?

-Igen. – tartotta fel kisujját. Én is feltartottam és összeakasztottam az övével.

Johntól is elköszöntem és megígérte, hogy holnap kivisz a reptérre. Én viszont nem oda megyek, szóval taxival kell mennem.

Szimi is lefutotta ugyanezeket a köröket, amíg én Adammel beszéltem. Adam megígérte, hogy ő elkísér engem Harryhez - persze kint megvár – és a reptéren is szeretne búcsúzkodni. Beleegyeztem, majd mindketten eltettük magunkat másnapra. Az utolsó napomra, amit itt tölthetek.

Reggel korábban keltem, mint Szimi, hogy még be tudjak menni Harryhez. Átsétáltam Adamhez és kopogás nélkül, csendben bementem teljesen az ágyáig.

-Adam, ideje kelni! – suttogtam és megsimítottam karját. Csak megfordult, de semmi más reakció. – Adam! Ébresztő! – mondtam kicsit hangosabban, megfogva a vállát, de semmi. – Adam! Kelj fel! – vetettem magam rá, amire persze felébredt.

-Mit művelsz te nő? – kérdezte kócos hajjal, félig kinyílt szemekkel és a lehető legálmosabb hangján.

-Költelek. Valami gond van vele? – kezdtem el nevetni arckifejezésén.

-Áhh... Nincs! – mondta és lerázott magáról.

-Na, most hogy felkeltél, közlöm, hogy még aludhatsz egy teljes órát! – nevettem és magára hagytam.

Tudtam, hogy vissza fogja adni, és azt is, hogy egy kicsit talán haragszik is rám, de ha jobban felkel, poénnak veszi az egészet és megbékél.

A maradék cuccomat még elraktam, szétnéztem mindenhol, nem hagyok-e itt valamit, utána pedig lementem reggelizni.

Nem tudom miért, de egyáltalán nem voltam szomorú. Nem aggódtam, mi lesz, ha elmegyek. Eszembe se jutott semmilyen negatív gondolat, csak mosolyogtam és olyan könnyedén vettem mindent. Talán még nem tudatosult bennem, hogy visszamegyek a szürke hétköznapjaimba, ahonnan egy nyár idejére kiszakadhattam.

Reggelizés közben, csatlakozott hozzám Szimi, de ő még csak pizsamában.

-De csinos valaki! – dicsért meg.

-Köszönöm. – válaszoltam.

-A reptéren találkozunk majd, táblát is fogok a kezemben tartani, csakhogy el ne veszítsük egymást. Oké? – ült le mellém.

-Rendben. Sietek, ahogy csak tudok.

-Nem kell! Élvezd ki, amíg tudod. Te legalább el tudsz köszönni a barátodtól. – mosolygott kedvesen és elkezdte ő is megkenni a szendvicsét a lekvárral. Megint témánál vagyunk. Megint szóba jött ő és Ash.

-Miért? Ti már nem találkoztok? – kérdeztem illendőségből, de bevallom, nem akartam tudni a választ.

-Nem. Ma nem ér rá. – görbült lefelé szája.

-Értem. Vagyis egy napja vagytok együtt, de máris külön lesztek. Húha, kicsit meredek ez, nem? – kérdeztem és akaratlanul is, de volt egy kis gúny a hangomban.

-Hát, végülis igen. Így még nem is gondolkoztam el rajta. Igazad van. – mondta és láttam, hogy elkeseríti a dolog.

-Ne haragudj! Nem akartalak lelombozni.

-Nyugi! Nincs semmi gáz! Ha távol is leszünk egymástól, mi akkor is együtt leszünk. A szívem itt marad nála. – mondta ezt a nem kicsit csöpögős szöveget. Mintha csak betanulta volna vagy papírról olvasná fel. Ez nem az ő stílusa.

-Ahha. Ha nem haragszol meg, én most felmennék az emeletre megnézni, Adam hol jár. – mondtam és már ki is mentem.

Felnéztem, Adam már majdnem kész volt. Hívtam egy taxit, és amíg azt vártuk, ő is megreggelizett, majd segített lecipelni a cuccaimat. Marcyt és Johnt még nem költöttük fel, a reptéren úgyis látom még őket, majd akkor elköszönök. Larryhez léptem és jó szorosan magamhoz öleltem.

-Légy jó kutyus! – súgtam a fülébe, mintha megértené. Mancsát a combomra rakta és azokkal a hatalmas szemeivel nézett. Majd megszakadt a szívem. Még egyszer magamhoz húztam és jól beletúrtam a bundájába. Komolyan mondom, hiányozni fog.

Megérkezett a taxi, így Adam kivitte a nehezebb bőröndjeimet, majd beszálltunk. Igen ám, de a címet nem tudtam. Nem mondta meg. Fel kellett hívnom és Ő elmondta a sofőrnek, majd egy olyan órán belül ott is voltunk.

-Megvárlak itt. Vigyázz magadra! – mondta Adam kiszállva a taxiból, ami fizetés után el is ment.

-Rendben. Köszönöm. – öleltem meg, de az utolsó mondatától rossz előérzetem lett.

Remegő lábakkal és majd kiugró szívvel mentem be. Mindenhol nyitott ajtók vártak. Úgy látszik, várt rám.

A bejárati ajtón kopogtattam, majd egy mosolygó Harryvel találtam szembe magam.

-Szia! – köszöntem előre, Ő pedig megölelt.

-Gyere beljebb! – mondta sürgetve – Kérsz valamit enni, esetleg inni? – kérdezte már a nappaliban ülve.

-Nem, köszönöm. – mosolyogtam rá.

-Rendben. Én hozok magamnak valamit. – mutogatott zavartan a konyha felé, majd felállt és kiment. Nem bírtam ki, utána mentem. Harry a hűtőjének csukott ajtajának volt dűlve úgy, hogy a homloka és az ökölbe szorított keze hozzáért az említett berendezéshez. Halkan odasétáltam hozzá.

-Valami baj van? – kérdeztem a karján óvatosan végigsimítva. Ijedten fordult meg.

-Megijesztettél. – kapkodta a levegőt.

-Ne haragudj! – mondtam egy aprót mosolyogva – Tehát, van valami baj? – kérdeztem ismét, de halkabban és jobban tartva a választól, mint az előbb.

-Úgy is fogalmazhatunk. – mondta és szemei az aggodalomtól csillogtak. Szó nélkül megfogta a csuklóm, közelebb húzott magához és megcsókolt. Szenvedélyes, tüzes, mégis keserű csók volt. Utána még mindig a csuklómat fogva visszavezetett a nappaliba és leültetett. Ő beült mellém és megköszörülte a torkát. – Beszélnünk kéne. – mondta. Ezeket a szavakat hallva már tudtam, valami rossz jön. Valami nagyon rossz.

-Miről? – sürgettem, mert nem folytatta.

-Rólunk. Kettőnkről. – hagyták el ajkait lassan a szavak, amik szinte fájtak, pedig még semmi konkrétat nem jelentettek.

-Harry! Harry, ugye nem? – tettem rá kezem az összekulcsolt kezeire, amik az ölében feküdtek.

-Arra kérlek, hogy hallgass végig! Ne szólj közbe, kérlek! – mondta közben pedig végig a kezemet nézte és összekulcsolta ujjainkat. Amikor a mondatával végzett felnézett rám, én pedig egy bólintással jeleztem, hogy megértettem. Szemem már most majdnem könnyes volt. A torkomban, a hetekben már túl sokszor érzett gombóc egyre csak növekedett. – Tudod, hogy szeretlek. Tudod, hogy bízok benned. Tudod, hogy bármit megtennék érted, de... – nyelt egy nagyot. Éreztem, hogy az a rohadt "de" ott lesz. Tudtam. – De te elmész. Lassan nekem is indul a turné. Alig látnánk egymást és nem vagyok az a fajta személy, aki sokáig bírja a szerettei nélkül. – már majdnem közbeszóltam, de azonnal be is csuktam a szám – Nem azt mondom, hogy szakítanunk kéne, de szerintem egy kis szünet jót tenne mindkettőnknek. – megsemmisülve hallgattam minden egyes szavát. A szívem helyén már csak egy tátongó lyuk volt. Űr. Üresség, nyílt seb. Fájt, minden egyes dobbanással jobban. Mintha a vér helyett a fájdalmat pumpálta volna. Úgy éreztem magam, mintha egy műtőben lennék és érzéstelenítő nélkül láttak volna hozzá a műtéthez. Végig a szemembe nézett. Látta, ahogy megjelennek a kitörni készülő könnycseppek, majd annak is szemtanúja volt, ahogy összetörök, ahogy megsemmisülök. A könnyek úgy folytak volna a szememből, mint egy felduzzadt folyó, a medréből is kitört volna, ha hagyom. Egy-két könnycsepp végigszaladt arcomon és Ő próbálta hatalmas hüvelykujjaival letörölni, de arcomat tenyerembe temettem, majd a térdemre borítottam fejemet és néma zokogásban törtem ki. – Nem kérlek, hogy megérts, csak fogadd el és tartsd tiszteletben, kérlek! Nem akarom veled az összes kapcsolatot megszakítani, csak egy kis időre lenne szükségem, hogy mindent átgondoljak. – suttogta. Éreztem hangsúlyán, hogy őt is megviseli valamennyire. – Nem kérem azt sem, hogy megbocsájtsd, hogy írj, hívj vagy keress, csak ne felejtsd el ezt a nyarat! Megértem, ha most gyűlölsz, de ez így lesz a legjobb. – mondta és letérdelt velem szembe, majd arcomat hatalmas tenyerei közé fogta. Próbáltam kerülni a szemkontaktust, de lehetetlen volt, s végül belenéztem zöld szemeibe, amik vörösen izzottak, de még így is gyönyörűek voltak. – Szeretlek Juci, de így lesz a lehető legjobb neked is, és nekem is. – suttogta arcomba, majd ajkait óvatosan helyezte enyéimre. Amilyen óvatossággal kezdte, annyira vált felejthetetlenné.

–Jobb lesz, ha én megyek. – mutogattam az ajtó felé, megzavarva ezzel Őt a maga elé bámulásban. Harry nem mondott semmit. Aprót bólintott fejével, majd lassan felállt és kikísért az ajtóig. Megfogta a kilincset, de nem nyitotta ki.

-Most látom, nagyon csinos vagy. – mondta egy apró mosollyal, ami nem igazán volt őszinte. Nem válaszoltam, csak az ajtó felé fordultam teljes testemmel, de előtte még jól megnéztem. Hihetetlenül fog hiányozni, de ami még ettől is hihetetlenebb, hogy nem haragudtam, pedig a sírástól csak egy hajszál választott el. Összetört, mégis ugyanúgy szerettem, mint előtte. Lassan lenyomta a kilincset, én pedig átléptem a küszöböt, de a csuklóm után nyúlt. – Kérlek, ne ha... - nem hagytam, hogy befejezze.

-Viszlát, Harry! – fordultam felé utoljára, majd kiszabadítottam a kezem szorításából és elsétáltam.