Megállt bennem az ütő egy pillanatra. Mit beszélek? Egy pillanatra?! Azt hittem, ott fogok meghalni. Szó szerint az állam a földet verte. Én tényleg elterveztem magamban nem is egyszer, hogy milyen lehet egy találkozás vele/velük, de nem gondoltam volna, hogy tényleg meg fog történni, hogy valaha is láthatom. E több, mint csoda!!

Szépen lassan elkezdtem sétálni felé, közben összeszedtem a gondolataimat és a már eltervezett szövegemet játszottam le a fejemben újra és újra. Csak akkor vettem észre a mellette álló, körülbelül akkora őrt, mint egy kétajtós szekrény. "Kicsit" megijedtem.
Mi van ha nem enged oda hozzá? - kérdeztem magamtól. Amikor úgy igazán gondolkozom, elég hülye fejet vágok. Csakhogy én már előtte álltam és Ő meg engem fürkészett, hogy vajon most mi zajlódik le bennem. Kicsit sem nézhetett hülyének. Na mindegy. Tűrhető külsőt varázsoltam magamnak, ami egy kis fejrázásból állt, hogy elűzzem a gondolataimat, és végre megszólaltam.

- Hi! Are you Harry from White Eskimo? (Szia! Te vagy Harry a White Eskimo-ból?) – kérdeztem a már otthon ezerszer elismételt kérdésem.
- Hi. Yes, I am. (Szia! Igen, én vagyok.) – "kicsit" csodálkozott csak, hogy nem a One Direction-ról kérdeztem, de épp ez volt a célom.
- Can I have an autograph and take a picture? (Kaphatnék egy autogramot és egy képet?) – kérdeztem annyira normálisan, amennyire csak tudtam. Azt hittem, ha majd élesbe megy, nem fog sikerülni higgadtnak maradnom, de tévedtem. Hál' Istennek! Csak belül sikítoztam és toporzékoltam, mint egy óvodás kislány, aki megkapta az első barbie babáját, de az izgalmam ezen részét sikerült lepleznem.
- Of course. (Persze.) - Válaszolta egy mosoly kíséretében. Gyorsan megcsináltattam a képet Nikivel, aki eddig a hátam mögött álldogált és figyelte az eseményeket ugyanolyan sokkban, mint én. – What did you sing, anyway? (Egyébként mit énekeltél?) – kérdezte, amíg én papír és a kis ajándékaim után kutattam a táskámban, de amikor meghallottam a kérdést, teljesen lefagytam. Komolyan hallotta? Ez nem lehet igaz! Hogy lehetek ennyire szerencsétlen?!
- That was just a hungarian song. I sang it because I lost a bet. (Csak egy magyar szám volt. Azért énekeltem, mert elvesztettem egy fogadást.) – mondtam még mindig elmerülve a keresgélésben. Legalábbis úgy tettem, mint aki nagyon keresi. 

Végül meg is lett. Odanyújtottam neki a képet és az öt kis karkötőt, amiket én csináltam. Magyar színekben tündököltek és mindegyiken azt állt, hogy: The Hungarian Directioners Love One Direction! Így nem csak magamra gondoltam és kicsit jobban érzem magam, hogy felhívhatom a figyelmüket Magyarországra és az ottani rajongóikra.
Megnézte és azonnal fel is vette a sajátját. Onnan tudta, melyik az övé, hogy mindegyikre volt akasztva egy kis cetli, amire az ő neve, az én nevem és a Twitter nevem szerepelt.

- Thank you very much. (Nagyon szépen köszönöm!) – mondta még mindig a karkötőjét nézve.
- Thank you! Can I ask you to give them to the boys? (Én köszönöm, és ugye megkérhetlek, hogy add át a fiúknak is?) - kérdeztem reménykedő hangon.
- Naturally, I will. (Hát persze.)
- And... Will you follow me on Twitter, please? (És vissza fogsz követni Twitteren, kérlek?)
- Yes, I will. (Igen.) – mosolygott féloldalasan, amitől kihagyott egy dobbanást a szívem. – By the way, that song sound funny and I am corious, what is it about? (Mellesleg, a dal viccesnek hangzik, kíváncsi vagyok, miről szól.) – mondta röhögve.
- If you think I can send you it with a translation or an lyric. (Ha gondolod, elküldhetem a fordítását.) – mondtam szintén nevetve és egyre vörösebben.
- Okay! I can't wait! (Rendben. Alig várom!) - hangja élőben még szexibb, mint ahogyan a felvételeken hangzik.
- And before you go, let me introduce my best friend. She's Niki. Can you take a picture with her, too? (Mielőtt elmennél, had mutassam be az én legeslegjobb barátnőmet, Nikit. Vele is csinálnál egy képet?)
- Nice to meet you! I take one with both of you if you want! (Örülök a találkozásnak! Csinálok én kettőtökkel is, ha szeretnétek.) – kacsintott egyet és megjelent az arcán az a féloldalas mosoly, ami lányok halálát is okozhatná. Be kellene tiltani!
- Ahh thank you! (Köszönjük!) – először Niki állt mellé, aztán a fényképező a biztonsági ember kezébe került, hogy mind a ketten mellé állhassunk. Hihetetlen ez az egész!
- Now I have to go. I just looked for a gift to my mate. Have a nice day girls! (Mennem kell! Csak ajándékot néztem az egyik haveromnak. Szép napot lányok!) - intett és a biztonsági kíséretével odébb is állt.
- Bye! (Szia!) – mondtuk kórusban.
- Huu...ez most tényleg megtörtént vagy csak álmodtam? – kérdeztem Nikitől pár perc elteltével.
- Nem álmodtál. Tényleg Harry Styles-al beszéltünk. – nem hittem el, amit mond, ezért megnéztem a fényképezőmben a képeket, hogy ott vannak-e. És ott voltak. MEGTÖRTÉNT, amiről már lassan több, mint 2 éve álmodom! Felfoghatatlan!

Miután újra magunkhoz tértünk, elkezdtünk vásárolni. Első nap elszórtunk egy csomó pénzt, de megérte. Megfogadtam, hogy bevásárlok mindenféle angliás cuccot, hát meg is tettem. 
A vásárlás még mindig Harry hatása alatt zajlott. Többször is rákérdeztem, hogy igaz-e, de a válasz mindig ugyanaz volt: IGEN. 
Hiába, végig úgy mosolyogtam, mint akinek most kérték meg a kezét, pedig "csak"  találkoztam "valakivel". Nem tudom felfogni, elhinni, hogy tényleg igaz. Ez annyira hihetetlen. 

Gondolom, azt meg sem kell említenem, hogy milyen nehezen szenvedtük magunkat vissza a találkozási helyre annyi cuccal, mint amennyit mi beszereztünk pár óra alatt. Bár a vásárlással elment a további szabadidőnk, egyáltalán nem bántuk. 
Ez a mai nap volt életem egyik legszebb és legfelejthetetlenebb napja!

- Mindenki itt van? – kérdezte a tanárunk, mire mindenki csak bólogatott. – Akkor mehettek a szüleitekhez.- mondta és ő is beszállt egy kocsiba.
- Hát ti felvásároltátok az egész utcát? – kérdezte Mrs. Kovach mosolyogva, majdhogynem röhögve.
- Nem. Csak a felét. – adtuk a választ. A kocsiban Sziminek elújságoltuk, mi történt és hogy ne haragudjon, amiért nem kértünk neki aláírást. Megígértem neki, hogy megkérem majd Harryt hogy követtesse vissza Zaynnel. Természetesen csak akkor, ha engem is visszakövet valamelyikük.
- Ti olyan mázlisták vagytok. – mondta Szimi, hangjában némi féltékenység, irigység bujkált. 
- Ma igen! Pedig a szerencse ritkán áll mellénk. – válaszolta Niki nevetve.

Közben hazaértünk, és Caroline már az ajtóban ácsorogva várta haza édesanyját. Természetesen, amit az autóban beszéltünk, hallotta ő is, mármint Mrs. Kovach.

- Szia kicsikém. – mondta Caroline-nak felemelve őt – Nem fogod elhinni, mi történt ma a lányokkal. - puszilta arcon lányát, majd letette. Neki is elmeséltük a napunkat, és hol tátott szájjal nézett ránk, hol pedig a könnyeit törölte arcáról.
- Csak vicceltek! Ez nem lehet igaz!- mondta hitetlenkedve. 
- De igaz! Még mi is alig hisszük el. - néztünk egymásra mosolyogva. 

Még beszélgettünk egy darabig, aztán megvacsoráztunk. Elvégeztük az esti teendőinket. És az ágyban ülve még felnéztem Twitterre, de semmi nem történt. Ekkor hirtelen megrezdült a telefonom és megszólalt a már ismerős csengőhangom. Ismeretlen hívó.

-Igen? – szóltam bele magyarul, majd a választ hallva, alig hittem a fülemnek...