Ahogy bementem, óvatosan megböktem Szimit, hogy kapjon észhez, ezért nem vált kínossá a szituáció. Beinvitálta, és amíg ők a kanapén ülve beszélgettek, én elmentem átöltözni valami kényelmesebbe.

Ahogy felértem a lépcső tetejére, Niki épp akkor jött ki Adam szobájából. Egy lenéző pillantással elintézte a köszönést és majdnem felborított, úgy ment el mellettem. Utána akartam szólni, de inkább ráhagytam a dolgot. Bementem a szobába, kerestem valami jó meleg, itthoni cuccot, majd átvedlettem.

Kettesével kapkodtam a lépcsőfokokat, hogy mihamarabb leérjek és még én is csatlakozni tudjak a többiekhez. Niki nem volt a nappaliban, csak Szimi és Ashton beszélgettek.

-Khm... - köszörültem meg a torkom. – Zavarok? – néztem rájuk felváltva és lassan elkezdtem megindulni feléjük.

-Dehogyis. – szólalt meg azonnal Ashton. – Épp rólad beszéltünk.

-Rólam? – döbbenten álltam meg, majd indultam el újra. – És mit?

-Hát, hogy nem ezt érdemled. Harrynek meg fog jönni az esze, hidd el! – ölelt át félig Szimi. Jólesett, de megint eszembe juttatták, pedig most per pillanat pont nem gondoltam rá.

-Megérdemelted... - jött ki a konyhából Niki és már ment is fel. Csak ezt az egy szót hagyta ott. Megállt a levegő a szobában. A mellettem ülők még levegőt sem mertek venni, én pedig most az egyszer összeszedtem magam.

-Gyere csak vissza! – szóltam utána nyugodtan. Megállt megfordult és visszasétált.

-Van valami probléma? – állt meg az első lépcsőfokon, így magasabb volt.

-Igen, van. Mégpedig te. Mi a fasz lett veled? Miért jó az neked, ha nekem fáj? Kibaszottul nem ismerlek már és lehet jobb is. Nem kellene a mostani éned, mert egy kiállhatatlan kis senki, aki úgyszintén elhanyagolta a másikat, de csak az én listámra rovod fel. Néha magadba is nézhetnél és nem egy hibát találnál, csak annyi a különbség közted és köztem, hogy én próbálkoztam helyrehozni őket. Nem hanyagoltalak el, 2 kibaszott hónap, utána ott a suli, végig együtt... de nem számít, haragudj meg, sértegess csak, de tudd, innentől kezdve rám ne számíts, mert úgy gondolom, hogy aki örül a másik bajának az nem barát... szóval ennyi. Én befejeztem! – üvöltöttem teli torokból. Láttam az arckifejezésén, hogy erre nem számított. Ledermedt, majd felszaladt, gondolom Adamhez. Ashton egy szót sem értett, ugyanis magyarul adtam ki magamból, de hallottam, hogy Szimi próbálja neki elmagyarázni a dolgokat, miután kimentem a konyhába.

Nem tudtam sírni, de a szemem égett. Nem tudtam, mire vélni a dolgokat, nem értettem, miért teszi ezt. Egy hét alatt nem romolhat el minden, nem vehetik el tőlem egyszerre a legjobb barátomat és a pasimat. Kizárt, hogy ez velem történjen meg. Nem. Ez biztosan csak egy rossz álom és mindjárt felébredek.

Kezemet ökölbe szorítottam és egy nagyot csaptam az asztalra. Szemem és szám összeszorítottam és leginkább ordítottam volna, mégis magamban tartottam. Nem akartam még több figyelmet és sajnálkozó pillantást kapni a körülöttem lévőktől. A többiektől max ribancozást vagy valami hasonlót kapnék, de nincs hozzá elég erőm, hogy még ezeket is olvasgassam, meg őszintén, nem is akarom. Nem hiányzik, hogy mindenki egy rohadt cikk miatt utáljon meg vagy ítéljen el. Könyörgöm, én is emberből vagyok, nekem is vannak érzéseim, de úgy látszik, ez még a legjobb barátnőmet sem érdekli, akkor másokat vajon miért érdekelné?!

Lerogytam a földre. Az összes erőm elment és nem tudtam mozdulni sem. Rázkódtam, de egy könnycsepp sem jött már ki. Pár perc után erőt vettem magamon és felálltam. Támasztottam magam egy darabig, majd ittam egy pohár vizet. Ezt követően visszamentem a nappaliba, ahol két jókedvűen nevetgélő emberkét láttam. A szívem megint facsarodott egyet. Mi van velem? Miért zavar, ha más boldog? Nem értettem már lassan magamat sem.

Lassan és halkan leültem a lehető legtávolabb tőlük, véletlenül sem akartam megzavarni a jókedvű beszélgetésüket, de mivel nem vagyok láthatatlan, feltűnt nekik és tekintetüket mindketten rám szegezték, de egyikük sem mondott semmit, én pedig csak ültem tovább. Pár perc nézés után folytatták a beszélgetést. Kínos volt, legalábbis nekem. Ültem és hallgattam őket, de néha mosolyogni támadt kedvem, olyan jóízűen beszélgettek bármiről. Szerettem Ashton hangját hallgatni. Olyan kis aranyos, de ez nem csak a hangjára értetendő. Maga a külleme, a kisugárzása. Ránéz az ember és egyből megenyhül a szíve. Ő az a fajta srác, akire soha, semmilyen körülmények között nem lehetne megharagudni hosszútávon, ugyanis elég bevetnie a boci szemeket és máris elszáll minden dühöd, hát ha még meg is szólal...

Lassan kielemeztem Asht, miközben végig őt bámultam. Néha ő is rám nézett és egy aprót mosolygott rajta, majd egyre gyakrabban pillantott felém és a végére mindketten mosolyogtunk és csak néztük egymást, miközben ő Szimivel beszélgetett. Szimi is rám nézett, de amint látta, hogy mosolygok, az ő arcán is egy hatalmas vigyor terült szét.

-Lassan mennem kéne... - törte meg a mosolygós perceket Ashton.

-Máris? – pattant fel Szimi.

-Már lassan délután, és vissza is kell érnem.

-Áhh... értem. Máskor is szívesen látunk! – fonta köre karjait drága barátnőm, amit Ashton szívélyesen fogadott és viszonzott is.

-Így igaz. – indultam az ajtó felé, hogy kikísérjem, ő pedig követett. Elsétáltam vele teljesen az autóig. – Még egyszer nagyon szépen köszönöm, amit értem tettél, tettetek. Nagyon hálás vagyok, és nagyon törni fogom a fejemet, mivel hálálhatnám meg. – mosolyogtam karba tett kezekkel állva.

-Ugyan már. Nem most mondom el először, nincs mit. Ez a minimum. – viszonozta mosolyom.

-De nem egy "idegennek". – macska körmöztem a levegőbe.

-De már nem vagy az. Remélem, minél többször és hamarabb látunk téged. A srácok is megkedveltek, ahogy láttam. – kacagott egyet, amitől nekem is mosolyogni támadt kedvem.

-Én is remélem, őket is üdvözlöm, és add át köszönetem! – pásztáztam a földet, de valami, esetemben valaki, megemelte az állam és mélyen a szemembe fúrta az övéit.

-Ígérd meg, hogy nem szomorkodsz! – mondta komolyan. Szemei csillogtak és valami meleg érzés járt át, ahogy szemeibe néztem. Torkomban egy gombóc keletkezett, hasamban megmozdult valami, mintha ki akarna törni onnan. Lábam szinte megremegett és nem is tudom, elfogott valami bizsergető érzés, olyan, mint amikor Harryvel vagyok. Nem! Ahhoz fogható nincs! Vagy mégis?

-Igyekszem! – válaszoltam, aprót bólintva. Elengedte fejem és szorosan magához vont. Erős karjai tartottak volna akkor is, ha ott helyben esem össze.

-Na, jó. Tényleg megyek. Örülök, hogy megismerhettelek és mondom, mihamarabb szeretnélek viszont látni. – mosolygott már a volán mögül.

Bólintottam, bezárta az ajtót, beindította a motort és a gázra taposott. Én csak álltam ott, és nem tudtam mire vélni az előbbieket.

Lassan sarkon fordultam és bementem. Bent Szimi a kanapén feküdt és mintha el lett varázsolva.

-Ez a pasi egy álom. – mondta rám sem nézve, de gondoltam, hogy nekem üzeni.

-Az. Egy álom. – ismételtem meg egykedvűen.

-Most mi a bajod? – ült fel és a kanapé háttámlája fölött nézett rám.

-Semmi, az égvilágon semmi bajom sincs. Minden a legnagyobb rendben. A barátom nem hisz egy cikknek, amit egész Anglia lát, és a legjobb barátnőm nem vág minden szarságot a fejemhez. Szóval, igen, minden rendben. – mondtam el pókerarccal.

-Gyere ide! – lágyult el hangja és kitárta felém karjait.

Szó nélkül sétáltam oda és öleltem meg. Simogatta a hátam, suttogta, hogy minden rendben lesz, én pedig csak voltam. Sírni nem tudtam, nem is akartam. Már semmilyen érzelem sem volt látható rajtam, olyan közömbös voltam.

**

Egy hét telt el. Semmi sem változott. Minden nap, minden másodpercében azon agyaltam, hogy én hívjam vagy várjam ki, amíg Ő keres. De mi van, ha nem fog? Ha Ő ezzel lezártnak tekinti a dolgot?

Sziminek már elege volt belőlem. Minden nap neki nyavalyogtam vagy 10 percet, hogy most mi van, de senki se mondott semmit. Niki azóta átnéz rajtam, de úgy érzem jobb is, mert ha megszólal, akkor is csak sérteget.

Hiába, legyőzött a hiánya. Beszélnem kell Vele! Fel kell hívnom!

Addig, amíg nem gondolom meg magam, gyorsan elkértem Szimi telefonját, az enyém ugyanis még mindig nem volt feltöltve, és tárcsáztam. Csak csengett, csengett és...