Meglepettem néztem fel rá.

-Mit? – kérdeztem halkan.

-Ha bármire szükséged lenne, itt vagyok a melletted lévő szobában. – mosolygott és lassan hátrálni kezdett.

-Ashton! – szóltam utána – Köszönöm! – tartottam kezem ölelésre, amiért még szépen visszasétált, aztán elhagyta a szobát.

Lefeküdtem, de aludni képtelen voltam. Kintről hallottam, hogy még ébren vannak és jókat röhögnek. Néha én is mosolyogtam azon, amikről beszéltek, de többnyire gondolkoztam. Gondolkoztam a semmin. Nem nekem kell elnézést kérnem, mert nem tettem semmit. Hiába agyaltam, mindig ez jött ki végeredményként.

Eszembe jutott Niki is, akit úgyszintén nem tudtam hová tenni. Miért lett ilyen? Ő is Adammel tölti napjai többségét, és én szóltam érte egy szót is? Nem. Nem, mert tudom, hogy lassan úgyis vége a nyárnak és minden időnket a suli fogja elvenni. Ott együtt vagyunk sülve-főve, tehát ez a 2 hónap, még akkor sem lenne a világ vége, ha én otthon lennék ő pedig Londonban. De úgy látszik, nem elég erős a barátságunk.

Forgolódtam, a kinti hangokat felváltotta a csend és az egész ház feketébe borult. Mindenki elment aludni és nekik talán sikerült is. Úgy döntöttem, hogy előveszem a "fülesemet" és zenét hallgatok. Az mindig segít. A telefonom alig volt 50%-on, de nem érdekelt. Ordíttattam a fülembe, de most még ettől sem lett jobb.

Rápillantottam az órára és nagyon meglepődtem, amikor hajnali egyet mutatott. Feladtam. Szinte kiszaggattam a fülemből a headsetet és bedobtam a táskámba. Idegesített, hogy nem tudok aludni, pedig tényleg rám fért volna. Hiányzott valami...

Gondoltam egyet és szépen lassan, lábujjhegyen átmentem a mellettem lévő szobába Ashtonhoz.

-Ne haragudj! Alszol? – suttogtam megállva az ajtóban.

-Nem. Gyere csak! – ült fel az ágyán és felkapcsolta a lávalámpáját.

-Biztos? – kérdeztem még mindig egy helyben állva.

-Igen. – bólintott és halványan elmosolyodott. Odasétáltam és leültem az ágya szélére. – Mi járatban? – fordult felém teljes testével, ekkor láttam, hogy nincs rajta felső.

-Nem tudok aludni és reménykedtem benne, hogy más is így van vele. – piszkáltam a takarót.

-Reményed beteljesült. Már zenével is próbálkoztam, de nem ment... - nevetett aprót.

-Én is. – csatlakoztam hozzá. Már akkor is szerettem a nevetését, mikor még csak felvételről hallottam, de élőben viccesebb.

Kínos csend következett, amit én szakítottam félbe.

-Tényleg! Miért hívtál fel? – néztem csillogó szemeibe.

-Hát, mikor találkoztunk megbeszéltük, hogy beszélünk majd, nem? És én ráértem, gondoltam egy próbát megér. – mosolygott és a halvány fényben a gödröcskéi még jobban hasonlítottak Harry gödröcskéihez.

-Nem így értem... Gondolom oka is volt. Valamit meg szeretnél beszélni? Esetleg valami más? – próbáltam elmagyarázni, mire is gondolok.

-Ja, hát már nem fontos. – dőlt az ágy hátuljának.

-Na, mondd csak! – biztattam és én is mellé dőltem. Mindketten az ajtót néztük.

-Van egy lány, akivel nem tudom, hogy hol is állunk. Egyszer minden jó, beszélget, nevet velem együtt, majd van, mikor még köszönésre sem méltat. – hangja komoly lett.

-Értem. És megkérdezted már tőle, mi ennek az oka?

-Nem. Nem vagyok az a bátor típus. Cuki, göndör hajam van, mosolyom gödröcskés, a hangom akárcsak egy nyolcéves kisfiúé és ez a belső énemet is tükrözi. Én tényleg ilyen vagyok. – mosolygott kínjában.

-De rendelkezel önbizalommal, nem?

-Valamennyivel igen, de na...

-Figyelj, átérzem a helyzeted, de segíteni nem igazán tudok. Csak azt mondhatom, hogy szedd össze magad és beszélj vele! – simítottam meg karját, ami hatására rám nézett. Szemei még a sötétben is tisztán látszódtak. Nézett, majd hirtelen elkapta tekintetét. Én is így tettem.

-De nem igazán fontos. Rájöttem, hogy már annyi éve csinálja ezt, hogy felesleges törnöm magam...

-Hány éve? – néztem nagyot. Azt hittem csak hetekről, max. hónapokról van szó.

-Kicsit több, mint két teljes éve.

-És te azóta nem kérdeztél rá?

-Nem. Mondom, nem tartozom a bátrak társaságához.

-De ennyire? Én azt hittem, hogy nem kevés önbizalommal rendelkezel.

-Miből gondoltad?

-Hát, szinte minden keek-ben szerepelsz, színpadon vagy, dobolsz több ezer ember előtt. Ehhez azért kell...

-A színpad az teljesen más. Ott felszabadulok, merek önmagam lenni, mint ahogy a srácokkal is, de amikor a lánnyal vagyok, minden más. Ott csak én vagyok.

-Épp ez a lényeg. Ha nem tudod valaki mellett önmagad adni, akkor kár a gőzért, nincs értelme az egésznek. Akkor nem azt fogja szeretni, aki vagy, hanem aki talán nem is létezik.

-Van benne valami. – nézte takaróját. Körbenéztem a szobába és ennek is kórházhangulata volt.

-Miért nem dobjátok fel egy kicsit ezt a szürkeséget? – utaltam a ház hangulatára.

-Nem a miénk. Csak bérbe van, amíg Londonban vagyunk. – mosolygott.

-Meddig lesztek? – érdeklődtem tovább.

-Úgy néz ki december elejéig.

-Az szuper.

-Az. – lett pár másodperces csend. – És te meddig maradsz itt?

-Ha minden jól megy, csak szeptemberbe megyünk haza.

-Mire a királyi többes?

-Két barátnőmmel vagyok itt. – mosolyogtam.

-Értem.

-Vagyis, lehet, hogy már csak egy...

-Hogy érted ezt?

-Hát, Niki a legjobb barátnőm, de mielőtt Harryhez mentem volna, kiakadt, hogy velük már nem is foglalkozom stb...

-Csak hiszti, majd elmúlik.

-Úgy legyen. – mosolyogtam rá hálásan. Pont ezt akartam hallani.

Órákon át beszélgettünk, de már alig bírtuk. Lassan mindketten elaludtunk.

Reggel visszafojtott nevetésre keltem. Lassan kinyitottam a szemem és ekkor éreztem, hogy Ashton karjai körbefonnak. Feje a párnáján, én pedig a mellkasán hevertem. Gyorsan, szinte villámgyorsasággal törtem ki gyengéden tartó karjaiból. A halk nevetések teljesen megszűntek, helyette a feszültség némasága lett úrrá a szobán, ám Calum nem bírta tovább és hangos nevetésben tört ki, mire Ashton is feleszmélt és kikelt az ágyból.

-Mi olyan vicces? – kérdezte, én pedig aggodalmasan kapkodtam tekintetem közte és a többiek között.

-Calum! Szerintem törölnöd kéne... - suttogta Luke az említett személynek.

-Mit? – kérdezte Ashton. Senki sem válaszolt. – Mit kéne törölni? – ismételte meg kicsit erélyesebben, ami meglepő volt tőle.

-Calum lefényképezett titeket alvás közben és feltöltötte Instagram-ra. – nyilatkozott Luke.

-Mit csinált? – kérdeztem én is.

-Jól van, törlöm. – adta be derekát Cal, mielőtt elmérgesedett volna a helyzet. Nem lenne ezzel bajom, csak pont most nem jó az időzítés.

-Köszönöm. – mondtam és elhagytam a szobát.

Átmentem az "enyémbe", összeszedtem a cuccaimat, visszaöltöztem a tegnap elázott cuccokba, de mikor visszaértem a fürdőből Ash ült az ágyon.

-Sajnálom. Nem tudtam, hogy...

-Ne sajnáld! Nem tudtad. – hajtogattam össze a tegnap kapott pulcsit és melegítőt.

-És most haza mész? – kérdezte.

-Azt hiszem, így a legjobb. Ja, és köszönöm a ruhákat, ha szükséges hazaviszem és kimosom. – mosolyogtam rá, de nem volt őszinte.

-Hagyd csak! Megoldjuk. – viszonozta mosolyom, de az övé is keserű volt. – Hazavigyelek? – pattant fel.

-Nem kell, hívok egy taxit. – dobáltam be pár dolgot a táskámba, amit tegnap még elővettem.

-De haza szeretnélek vinni. – lépett közelebb.

-Nem tartalak fel... - fordultam hátra egy pillanat erejéig, aztán a kontyot kibontottam, megráztam a hajam, és beálltam a tükör elé. A konty hatására, göndör lett a hajam.

-Nem tartasz. Tényleg szívesen hazaviszlek. Kérlek! – jött még közelebb.

-Jó, oké. Köszönöm. Hajvasalót nem tartotok?

-De. Várj! Mike! – kiáltotta el magát.

-Igen? – lépett be.

-Juci elkérhetné a hajvasalódat?

-Persze, egy perc. – ment ki, de vissza is tért. Megköszöntem neki, majd használni is kezdtem.

A frufrumat szög egyenesre vasaltam és kicsit igazítottam a többi kósza tincsen is. Ash végig a szobában volt és nézte munkásságomat. Kicsit zavart, nem szokásom mások előtt – főleg, ha fiúról van szó – készülődni, de ez most így jött ki.

-Ide tudnád adni a táskám? – néztem rá szépen.

-Persze. – és már adta is.

-Köszönöm.

Szemfestéket kerestem, de az alapozó sem ártott, olyan karikák voltak a szemem körül, amit még ez sem tüntetett el. Vastagon kihúztam a szemem feketével, ez hátha enyhíti a karikás látványt. Hamar kész lettem, pedig nem szokásom.

-Te gyors készülő vagy. Kész csoda. – nevetett Ashton.

-Kivételes alkalom. – mosolyogtam kedvesen.

Lassan elköszöntem a többiektől, megköszöntem, hogy el bírtak viselni és vagy fél órán át taglaltam, hogy mennyire örülök, hogy megismerhettem őket. Aztán Ashtonnal egyetemben hazafelé vettem az utat.

Az autóban is beszélgettünk, mesélt még a lányról, de megint elmondta, hogy inkább nem foglalkozik vele. Mesélt a kistestvéréről, akit nem mellesleg Harrynek hívnak, mesélt a családjáról, hobbijáról, szinte az egész életét, legalábbis a fontosabb állomásokat megtudtam. A viccesebb részeken jókat nevettem, néha ő is... Teljesen megfeledkeztem a „problémáimról", élveztem a társaságát. Az út nem volt rövid, így jutott idő szinte mindenre. Én is meséltem pár dolgot magamról, de én inkább csak figyeltem rá és arra, amit mond. Szinte ittam minden egyes szavát.

Hiába volt hosszú az út, utólag csak pár percnek tűnt.

-Nem jössz be egy kicsit? – kérdeztem visszahajolva a kocsiba.

-Szívesen. – mosolygott és kiszállt az autóból, majd bezárta azt és követett.

Nem hoztam magammal kulcsot, így csengettem. 5 perc után Szimi lihegve nyitott ajtót, értetlen nézésére csak egy "majd mindent elmesélek" nézés volt a válasz, de mikor megpillantotta a mögöttem ácsorgó Ashtont, szinte megfagyott a levegő...