Rémülten néztem a földet. Nem mertem ránézni, de végül is csak meg kellett tennem.

-Mire gondolsz? – kérdeztem tőle minél nagyobb higgadtsággal.

-Tudod te azt nagyon jól. – szűrte ki fogai között. Szinte nem is mozgott a szája és az orra érintette az enyémet. Valami oknál fogva, most nem esett jól a közelsége.

-Figyelj, ha tudnám, válaszolnék, de ha nem mondod el, nem tudok mit csinálni. – léptem egy lépcsőfokkal fentebb.

-Ne tereld a szót! – követett.

-Jó, én elmegyek átöltözni és rendbe szedem magam, addig te nyugodj le,  és mihelyt visszaértem, megbeszélünk mindent. Így jó lesz? – engedtem meg egy apró mosolyt.

Nem válaszolt csak letrappolt a lépcsőről és szinte hozzávágta magát a kanapéhoz. Nem tudom, mi lelte. Egyik napról a másikra szinte megőrült. Valami oka van, de ha nem beszél érthetően, nem tudom, miért lett ennyire dühös.

Amíg kattogott az agyam, próbáltam valami dögösebb ruhát felvenni, bár nem volt túl nagy a választási lehetőségem, ugyanis nem sok mindent hoztam magammal. Ennek ellenére, mégis sikerült kiválasztani egy egészen jó szettet. Mivel esőre állt, így nem mertem semmiféle rövid darabot felvenni. Ékszernek a Harrytől kapott nyakláncot és még azt a karkötőt, amit 15. születésnapomra kaptam Vikitől. Fülbevalónak nem hoztam semmit, így azt nem vettem fel. Hajamat kivasaltam és a vasalóval raktam bele néhány hullámosabb loknit. Szememet kihúztam elég feltűnően alul és felül is. A szempillaspirállal sem spóroltam. Késznek kiáltottam ki magam, miután a kontaktlencse is a helyére került.

Lassan lebaktattam a lépcsőn, a lábam minden egyes lépéssel jobban remegett. Nem tudtam, mit várjak ettől a beszélgetéstől, nem tudtam, mi lesz, és hogy mi váltotta ki Harryből ezt a viselkedést.

-Harry, hol vagy? – kiáltottam el magam, miután az utolsó lépcsőfokról is leemeltem a lábam.

-Konyha... - jött a komor válasz. Hangulata semmit sem változott. Remegő térdekkel indultam meg a konyha felé, de mielőtt beértem volna megtorpantam. – Ne állj meg, gyere! – parancsolt rám, pedig nem láthatott, hiszen háttal ült nekem.

-Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdeztem és próbáltam pozitív lenni, így nem sajnáltam a mosolyt. Nem reagált rá semmit. – Hát oké. Miről szeretnél beszélgetni? – ültem le szembe vele. Szeme a földet fürkészte és a keze nagyon szorosan fogott valamit.

-Beszélgetni? – emelte fel fejét és a düh elárasztotta gyönyörű zöld szemeit. Most nem a boldogságtól vagy a vágytól csillogott. – Beszélgetni? – ordított és elém dobta azt, ami a kezében volt. Ekkor láttam meg.

-Ez micsoda? – kérdeztem, pedig tisztában voltam vele. Tudtam mire gondol.

-Még te kérdezed? – állt fel és idegesen túrt a hajába, ami mostanra rendezetlenül állt. Lassan a kezembe vettem az odadobott dolgot és gyorsan végigszaladtam rajta. Közben Harry kiabált valamit, de csak az olvasottakra tudtam figyelni. Bezártam és mosolyogva figyeltem minden egyes mozdulatát. Elmondom őszintén, élveztem, hogy ennyire ki van akadva, mert ez azt jelenti, hogy szeret. Hogy nem akar elveszíteni. A gondolataim már teljesen máson jártak, így nem igazán figyeltem, miket vág a fejemhez, azt sem tudom, hány percet ordított végig mire meghallottam azt, amit sosem akartam tőle hallani. – Te is csak egy vagy a sok kibaszott lány közül. – mondata megrekedt a fejemben. Újra és újra ismétlődött, mint valami rossz sláger. Szemembe könnyek szöktek.

-Mondd ki még egyszer! – néztem a semmibe és próbáltam tartani magam.

-Te is csak egy kibaszott lány vagy a sok közül. – ismételte meg még hangosabban, mint az előbb. Olyan volt, mintha az első mondatával beleszúrta volna a tőrt a szívembe és most ezzel meg is forgatta, ki is facsarta. Éreztem, arcomon végigfolyt egy könnycsepp, amit gyorsan le is töröltem, de nem mentem vele semmire, megannyi követte, amit lehetetlen lett volna eltüntetni.

-Akkor ez a kibaszott lány a sok közül most szépen feláll és itt hagy. – sziszegtem és a táskám után nyúltam. Azzal a lendülettel csaptam be maga mögött a bejárati ajtót. Hallottam még egy "Bassza meg!"-et, plusz valami hangos törést, mintha egy szék lett volna, de próbáltam nem törődni vele, viszont a lábam nem vitt sehová. Legyökerezett. Elöntöttek az érzelmek és lassan lecsúsztam az ajtó aljába. Lábam felhúztam és a fejem beletemettem. Nem tartott sokáig, erőt vettem magamon és egy tükröt vettem ki a táskából, igazítottam a sminkemen és odébbálltam. Telefonomat megpróbáltam bekapcsolni, és mint kiderült, nem merült le csak kikapcsolt, Isten tudja miért. Hat nem fogadott hívás ebből öt Harryé, a másik egy pedig Szikié. Gondolom, azt akarta mondani, hogy szerencsésen megérkezett. Próbáltam rajta hívni egy taxit, de még mindig nem volt rajta pénz.

Kénytelen voltam keresni egy buszmegállót. Semmi kedvem nem volt gyalogolni, főleg nem ilyen állapotban. Újra és újra elözönlöttek a szavai amik rettenetesen fájdalmat okoztak. Menet közben felvettem a napszemüvegemet, hátha így nem feltűnő, hogy sírok. A felhők egyre jobban gyűltek és csak remélni tudtam, hogy pont most esni fog. Akkor végképp senki sem tudná, hogy bőgve közlekedek.

Egy rohadt buszmegálló sem akadt az utamba, de a lábam már nem bírta sokáig. Több, mint egy órát gyalogoltam és még a környék sem volt ismerős. Hiába voltak kint a táblák, nem igazán mondtak semmit. Kezdtem kétségbeesni. Mi van, ha eltévedtem?!

Úgyis mindegy volt, így mentem előre, amerre csak lehetett. Egy idő múlva csak elkezd valaki keresni.

Szeltem tovább az utakat, utcákat, kereszteződéseket, de semmi. Nem volt ismerős bolt, tábla vagy környék sem. Egyre jobban sírtam, egyre rosszabbul estek a szavai, egyre jobban fájt, hogy így gondolja.

Ismerős dallamokat hallottam meg, ami a csengőhangom volt. Egy pillanatra megörültem, hogy hátha Ő keres, de nem. Ashton hívott és ennek normális esetben örülnék, most viszont csak csalódott lettem. Kinyomtam. Nem akarok beszélni senkivel sem, de nem adta fel. Harmadszorra már felvettem, de nem szóltam semmit sem.

-Haló! – jött aranyosan csengő hangja.

-Igen? – válaszoltam.

-Miért nem vetted fel? Talán zavarlak? – kérdezte sorba.

-Igen, zavarsz! – támadtam rá.

-Visszahív... - nem fejezte be, meghallotta, hogy szipogok. – Te sírsz?

-Nem. Csak megfáztam. – mondtam, de ekkor előtört újra a sírás. – Igen, sírok, most örülsz? – zokogtam neki.

-Hé-hé. Nyugi. Hol vagy?

-Franc tudja... - néztem körbe, de pont nem volt egy tábla sem a láthatáron.

-Hogy-hogy nem tudod? Eltévedtél?

-Nem vagyok idevalósi.

-Mindjárt más. Semmi tábla, butik, áruház?

-Nincs... bassza meg! – lettem hangosabb.

-Nézd jobban! Biztos van valami. Bármi. – kérlelt tovább. Csodáltam a türelmét.

-Kurvára nincs itt semmi! – de ekkor megpillantottam egy kis táblácskát a talajon – De van. Larkhall Park.

-Várj... tudom, hol van. Érted megyek, csak maradj ott és ne menj sehova! – nem válaszoltam, csak letettem a telefont.

Leültem az egyik padkára és folyamatosan visszajátszotta az agyam a történteket. Miért nem hallgatott meg? Miért kell elhinnie pont neki? Tudhatná már nagyon jól, hogy nem minden úgy van, ahogy mondják. Sőt, többségében hazudnak és csak a szart kavarják.

Nem telt bele fél órába és a várva várt eső is ömleni kezdett. Komolyan, lehetne ennél rosszabb? Igen, lehet. Ashton ugyanis elég későn ért ide. Megállt egy kocsi, vagyis nem egy, de ebből szállt ki ő.

-Ne haragudj, rossz irányba indultam el. – jött oda egy esernyővel a kezében, amit át akart adni, de csak végignéztem magamon és értette a célzást... már úgyis mindegy. – Akkor jössz? – nyújtotta karját.

-Összevizezem a kocsid. Elég lenne, ha hívnál egy taxit. – dünnyögtem az orom alatt.

-Ugyan már. Gyere nyugodtan, útközben legalább elmeséled, mi történt, ami ennyire megviselt. – karolt belém, így muszáj voltam követni. Kinyitotta az ajtót, én pedig a lehető legóvatosabban szálltam be. Ő is beült és beindította a motort.

-Hová viszel? – kérdeztem, de nem néztem rá.

-Haza... vagyis a bérelt házba... remélem nem baj, hogy a többiek is ott vannak.

-Mindegy. – döntöttem a fejem az ablaknak.

-Na? Szeretnél róla mesélni? – nézett rám egy fél pillanatra.

-Állj meg egy újságosnál! – suttogtam.

-Miért?

-Csak állj meg! – és a legközelebbinél meg is állt. Kiszálltam és megvettem a Daily Express nevű napilapot. Visszaszálltam és az ölébe dobtam. Először furán nézett rám. – Ne engem nézz. Olvass! – fordultam az ablak felé.

-Hát... - ennyit nyögött ki pár perc múlva.

-Ja...

-Ugye nem igaz? – kérdezte félénken.

-Hogy a francba lenne már igaz?! – fordultam ki önmagamból – Szeretem! Ki az a barom, aki megcsalná? Ráadásul nyílt utcán? Én sem vagyok ennyire hülye az Isten verje meg! Ha meg akarnám is csalni, amit persze nem tervezek, se most se a közeljövőben, már ha együtt vagyunk még, akkor se lenne kivel vagy éppen nem a nyilvánosság előtt csinálnám, bassza meg! – ordítottam szinte teli torokból. Arcán a meglepődöttség szín tisztán tükröződött.

-Oké-oké. Csak nyugodj meg! – szólalt meg, de még mindig a sokk alatt volt.

-Hogy nyugodnék már meg? – lettem halkabb és most inkább elcsukló hangon kérdeztem. Nem válaszolt csak megölelt. Szorosan. És nem engedett el. Hátamat simogatta.

-Minden rendben lesz. Higgy nekem! – suttogta fülembe. És ekkor valami furcsát éreztem. Valamit, amire nagyon szükségem volt.