- Szóval, te tudod hol van, mi pedig nem. Ez így elsőre elég érdekes, de másodszorra is! – emelte fel hangját nagyon picit Mr. Kovach.
- Hát, úgy látszik. – válaszoltam lehajtott fejjel, nagyon halkan. – Egy perc és visszajövök vele együtt. – mondtam buzgón, majd felálltam az asztaltól.

Ahogy szaladtam ki a kert hátsó részéhez, elgondolkodtam, hogy miért nem mondta el az apjának ezt az egészet, és hogy vajon mennyire lesz kibukva rám, amiért így bekavartam neki.

Már a kiserdőben jártam, mikor hátrafordultam és láttam, hogy mindenki követ.

- Kérem, senki se kövessen! – kiabáltam vissza, amit úgy látszik meg is értettek, hiszen mindenki megállt.

Egyre beljebb értem és végre megpillantottam. Ott volt, ahová tegnap leült. Aludt. Egész este, kint. Hogy nem kelt fel?

Lassan és halkan leguggoltam mellé, és a vállát óvatosan megsimítva próbáltam felkelteni.

- Héé, ébredj fel! A szüleid már mindenhol kerestek. – mondtam, mire ő csak morgott egyet, majd kinyitotta gyönyörű kék szemeit, amiken még mindig látszódtak a tegnapi események nyomai.
- Mi? Miért? – körülnézett és mikor felfogta, hogy hol is van, azonnal kipattantak a szemei. – Őőő...itt aludtam el? - kérdezte zavartan.
- Nagyon úgy látszik.
- Ajajj, ezt hogy fogom kimagyarázni? - vakarta a tarkóját.
- Apukádnak miért nem mondtad el? - kérdeztem olyannyira hirtelen, hogy magamat is megleptem.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Ő biztos elmondaná az "újdonsült anyámnak" is és abból megint csak a vita lenne. - válaszolt. Valamilyen szinten megértem, de ez így nincs jól. Beszélnie kéne velük.
- Értem. - válaszoltam röviden, majd pár másodperc után újból megszólaltam - Mennünk kellene!
- Rendben. És köszönöm, hogy nem mondtad el, hol vagyok.
- Ki mondta, hogy nem mondtam el? – kérdeztem egyik szemöldökömet felhúzva.
- Ugye nem? – szaladt be elém, ezzel megállítva.
- Dehogyis. – nevettem – Ez a te dolgod, annak és akkor mondod el, akinek és amikor akarod.
- Köszönöm. - ölelt meg.
- Semmiség. - öleltem vissza - De most már tényleg menjünk! – szaladt egy mosoly a számra. Ő csak bólintott és egyik karját átdobva a vállamon mentünk vissza.

Mikor visszaértünk, Niki olyan "mindenről be kell számolnod" nézéssel nézett rám. Odamentem hozzájuk, mármint barátnőimhez, így a családot magukra hagytam. Van miről beszélgetniük, azt hiszem.

Hallottam, hogy megkérdezik, hol volt és mit csinált, de többet már nem, mert figyelmeztetett Mrs. Kovach, hogy alig maradt 10 percünk elindulni, hogy időben el tudjanak vinni Londonba. Gyorsan beszaladtunk és ettünk pár falatot, hogy mégse üres gyomorral induljunk útnak álmaink városában. A gyors reggeli után beszálltunk az autóba és elindultunk. Olyan 45 perc után megérkeztünk a megbeszélt helyre, a Westminsterhez. A mai napon egy városnézés volt betervezve, ami keretei között ellátogattunk a Buckingham Palotához, a Parlamenthez, a Big Ben-hez, a Trafalgar térre, megnéztük a Piccadilly Circus-t, voltunk a 10 Downing Street-en, a Covent Garden-ben és végezetül maradt egy kis szabadidőnk az Oxford Street-en.

Örültünk a szabadidőnek, mivel elég sűrű nap volt. A meglátogatott helyeken maximum tíz percet tölthettünk, ami valljuk be nem túl sok. Épp egy kép fért bele, aztán mentünk is tovább. Ezzel ellentétben a szabad időnket azzal töltjük, amivel akarjuk. Az pedig nem más, mint a vásárlás. Előtte azonban a megbeszélt kis játékunkkal indítottunk.

Az első Niki volt. Az ő feladata volt, hogy menjen oda valakihez és kezdjen el teljesen értelmetlen dolgokról beszélni, addig, amíg le nem állítja. Sajnáltam a kiszemelt urat, de egész sokáig bírta. 
A következő én voltam, és azt kaptam feladatnak, hogy kérjek egy fényképet valakitől, úgy mintha egy sztár lenne.

- Csak ennyi? – kérdeztem már most egy győztesi mosollyal.
- Nem elég? – nevetett barátnőm.
- Ez gyerekjáték! – mondtam és kiszemeltem magamnak egy aránylag helyes srácot, majd odamentem hozzá. – Hi! Oh my God! Are you Józsi? I can't believe it! Niki take a picture with him, please! (Szia! Édes Istenem! Te vagy Józsi? El sem tudom hinni! Niki, csinálj vele egy képet, kérlek!) – hadartam el, hogy fel se foghassa, mi történik körülötte, majd beálltam mellé és elég viccesen pózoltam. 

Barátnőm kattintott egyet, és kész is volt a kép. Szegény srác azt se tudta hol van. Miután elvégeztem a feladatom továbbálltunk. Kicsit nézelődtünk, de hamar újra a játékunknak szenteltük az időnket. Mivel Niki lusta volt, én vállaltam el a következő kihívást, ami következtében megkaptam a szerintem egyik legrosszabb feladatot: menjek oda egy tényleg helyes sráchoz, majd kezdjem el énekelni a (!!) zenét, és miután elénekeltem, vegyem rá, hogy énekelje velem. Ameddig ezt nem teszi meg, énekelnem kell neki.

- Bárki is lesz a szerencsés, akinek megmutathatom az énektudásomat, előre rettegjen! – mondtam szinte röhögve, hiszen az én hangommal üveget lehet repeszteni, és ez még enyhe kifejezés.
- Mondjuk... énekeld neki! – mutatott egy barna, felállított hajú fiúra.

Hmm...tényleg jól néz ki, és nekem előtte kell beégetnem magam. - Gondolkodtam magamban. – De legyen, úgysem látom többet.

Lassan elkezdtem sétálni felé, odaértem és köszöntem neki. Megkérdeztem, hogy van-e egy kis ideje. Azt mondta, van. Na, hát akkor gyerünk! Niki kicsit távolabbról végig kamerázott. Nem feltűnő, hol már?! És rákezdtem...alig bírtam ki röhögés nélkül. Olyan fejet vágott, mint aki egy őrültet lát. És milyen igaza van! Én, önszántamból égetem le magam, míg más csak véletlenül. De, hát nem hiába, HÜLYÉKÉ A VILÁG!!
Eljutottam a dal végére. Ő csak kerek szemekkel bámult, és kínjában forgolódott. Persze, mindenki minket bámult. Még az a szerencse, hogy a szövegét nem értik, hiszen magyar "dal" volt. Azok közül is az egyik legrosszabb, de vicces. 
És most jött az igazán nehéz feladat. Rá kellett vennem, hogy énekelje velem.

- Please, sing with me! (Kérlek, énekelj velem!) – mondtam neki, amire csak egy "No, I'm sorry, I've to go."-t (Nem, ne haragudj, mennem kell.) kaptam válaszul.

De én nem adtam fel, hisz' ha nem sikerül, Niki megszívathat bármivel, és azt nem szerettem volna. Követtem és közben énekeltem és már szinte könyörögtem, hogy énekeljen, de ő csak "menekült" előlem. "kergetés közben ránéztem az egyik kirakatra és onnantól kezdve már annyira nem is érdekelt a feladat. Amit akkor és ott láttam, esküszöm, még ma is alig hiszem el...