Fel is vettem.

-Szia! - szóltam bele.

-Szia, Juci! Milyen kint? - kérdezte régen látott barátom, Sziki.

-Álmomban is rosszabb! - válaszoltam egyszerűen, mégis mindennél többet mondóan.

-Mesélj csak! Hogy vagytok? Harryvel még együtt vagy? Mit csináltok? - halmozott el a kérdéseivel.

-Harryvel minden a legnagyobb rendben. És ha netán kicsit utánunk keresel, találhatsz is dolgokat.

-Máris? Nem vesztegetitek az időt.

-Nem szándékosan csináltuk. - halkultam el - De szerintem már minden részlet fent van és még több pletyka. Szóval, nyugodtan nézd meg. Én még nem merem. - szinte suttogtam.

-Nem lesz semmi baj! Kedves vagy, szeretni való és ezt ők is tudják. - próbált nyugtatni.

-De ők nem ismernek!

-Majd fognak.

-Nem is akarnak. De mindegy. Inkább te mesélj valamit! - tereltem a témát.

-Hollandiában vagyok apával. Lehet, átlátogatunk Londonba. - poénkodott és jobbat nevetett a viccén, mint én.

-Várlak! És amúgy a többiek hogy vannak? Az otthoniak? Martin?

-Martin egyre jobban összemelegszik a munkatársnőjével, aki mellesleg észbontóan néz ki. De hiányzol neki. Mindenkinek. - mondta és hallottam, hogy nem nevet, ami azt jelenti, komolyan mondja.

-Ti is nekem! Már csak 1 hónap van. Addig kibírjátok. Én viszont nem szívesen megyek haza. Nem akarom itt hagyni Harryt. Inkább gyertek ti is ide. - nevettem, még mielőtt elsírtam volna magam.

-Ha az olyan könnyen menne. Tudod, hogy én szívesen követnélek bárhová. - hallottam, hogy mosolyog.

-Tudom Sziki, tudom. - kinyílt az ajtó és kiözönlöttek a srácok - Most viszont mennem kéne. Itt van Harry.

-Add át, hogy vigyázzon rád, és hogy üdvözlöm! - nevetett majd lerakta.

-Végeztetek is? - álltam fel és léptem Harry elé. Kicsit morcosnak tűnt.

-Igen. És te kivel beszéltél? - érdeklődött a telefonomra nézve.

-Egyik barátommal. Üdvözöl. - mondtam és mélyen a szemébe fúrtam tekintetem.

-Értem. - állt tovább egy helyben.

-Fura vagy. Van valami baj? - tettem kezeim nyaka köré és kicsit ágaskodtam, hátha vele egy magas leszek, de ehhez még nőnöm kellett volna.

-Semmi. Menjünk inkább! - fogta meg csuklómat és elindult az ajtó felé.

Gyorsan még odaintettem a többieknek, akik szintén annyira meg voltak lepődve, mint én. Louison látszódott még ez a komorság, de nem értettem.
Fotósok hada várt kint még mindig. Harry hatalmasakat lépett, én majdnem elestem. Nem bírtam követni. A térdemet és bevertem valamibe, amitől rettenetesen fájt, de nem mutathattam ki. Gyorsan beszálltunk a kocsiba. Harry hátra döntötte a  fejét. A fotósok még itt sem hagytak békén. Harry gyorsan gázt adott és egy kisebb táv után leparkolt valahol. Nyugis helynek tűnt. Tudtam, hogy nincs minden rendben, különben nem így viselkedne.

Feje megint hátradöntve pihent, szemét lehunyta és a levegőt is szaggatottan vette. Hosszú idő után, de rá mertem kérdezni.

-Mi a baj? - simítottam végig karján, amitől összerezzent.

-A menedzsment. - mondta anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. Hiába vártam nem folytatta.

-Mi van vele? - kérdeztem félénken.

-El... eltiltottak Louistól. - szűrte ki fogai közt. Köpni, nyelni nem tudtam.

-Hogy mit csináltak? - állam verdeste a földet.

-Hallottad. - hangja most olyan szinten ürességet és dühöt sugallt, hogy az ijesztő volt. Semmi élet nem volt benne. Semmi.

-De mégis miért?

-Ne most, kérlek. Hazaviszlek. Most az lesz a legjobb. - hajolt vissza előre, a kormányt szorosan megmarkolta és lassan kihajtottunk a főútra.

Nem beszélgettünk. Síri csend volt. Az út baromi hosszúnak tűnt emiatt.

Mikor megérkeztünk Harry áthajolt az oldalamra kinyitotta az ajtót. Nem így szokta. Nem várom el, hogy kinyissa az ajtót, mert nem vagyok úri hölgy, de nem így szokta. Meg akartam csókolni, de elfordította a fejét. Kínosnak éreztem és nem tudtam kezelni a helyzetet.

-Szia. Majd beszélünk. - nyögött oda ennyit.

-Szia. Szeretlek. - válaszoltam és bezártam a kocsi ajtaját.

Ilyennek még sosem láttam. Minden életkedve elment és hiába akartam tenni valamit, nem tudtam.

Csalódottan zártam be magam mögött az ajtót és a kis ablakocskán még néztem, ahogy elhajt a kocsijával, aztán felmentem és kényelmesebb ruhába öltöztem volna, ha nem kellett volna megint elmennem a boltba. Szóval magamhoz vettem egy kis pénzt és elmentem.

Napszemüvegemet felvettem, arcomat próbáltam a hajammal takarni, de mivel fel volt fogatva ez nem ment. Gyorsan lépkedtem, a térdembe néha belenyilallt a fájdalom, de nem törődtem vele. Ha, akkor, mikor még nem voltak tényleges fotók rólunk felismertek, akkor most is fel fognak. Ebben a tudatban siettem haza, amennyire csak tudtam.

Két szatyorral már nehezebb volt „rohannom", ráadásul baromi nehezek is voltak.

Ahogy hazaértem, szinte ledobtam a szatyrokat a pultra. Felszaladtam átöltözni valami kényelmesbe, addig a többiek kipakoltak.

Miután átöltöztem és a kontaktlencsémet is átváltottam szemüvegre, lementem én is és magamhoz vettem a hatalmas Nutellát. Befészkeltem magam a kanapéra és elkértem Szimi laptopját. Twitterre nem mertem felnézni, Facebookra is csak félve. Viki írt nekem.

Viki az osztálytársam. Vannak problémái, de van, aki segítsen neki, ezért még kitart. És most már a barátja is mellette áll. Nagyon kedves és megértő csajszi. Van, amikor csak ő van nekem.

Beszéltünk egy darabig, közben tömtem magamba a Nutellát és meséltem neki Harryről. A mait nem említettem senkinek és úgy érzem, nem is fogom.

Addig gépeztem, amíg lassan besötétedett és bealudtam a laptop fölött Nutellával az ölembe.

Reggel arra ébredtem, hogy Harry puszilgat. Aztán kinyitottam a szememet....