Nem agyaltam, hogy hová tűnhettek. Biztos valami fontosabb dolguk volt annál, hogy segítsenek nekem. Dühös voltam rájuk, ugyanis a múltkor is rám bízták a takarítós részét és ők akkor sem szálltak be. Mérgemben már el is mosogattam, felporszívóztam, felmostam és a port is letörölgettem.

Fáradtan dőltem le a kanapéra egy hangos levegő kifújással együtt. Pár perce rá Larry is mellém szegődött és fejét combomra rakta. Meglepett, hogy takarítás közben nem is figyeltem a térdemre és nem is éreztem. Nem fájt.

Simogattam egy darabig Larry fejét, de aztán bealudtam.

-Felköltsük vagy várjunk? - hallottam, de a szemem még nem nyitottam ki.

-Szerintem várjunk. Később is oda lehet neki adni. - jött a válasz. Lassan kinyitottam a szemem, kíváncsi voltam, mit lehet odaadni később is.

-Ébren van. - szólt a csajoknak Adam.

Nyújtózkodtam egy hatalmasat majd büszkén közöltem velük, hogy csillog az egész ház. Hátha így észreveszik, hogy néha nem ártana besegíteniük.

-De ti hol voltatok? - tértem a lényegre.

-Csak...a boltban. - nézett zavartan Niki Szimire és mosolyogtak.

-Tudjuk, hogy nem túl sok hasznunkat veszed itthon, sőt inkább csak a baj van velünk. Most te vagy a mi anyukánk, főzöl, mosol, takarítasz és alig van időd kikapcsolódásra. Nem szeretnénk, ha úgy éreznéd, ez mind a te kötelességed, mert nem az.

-Igen. Nem szeretnénk. - vágta félbe Nikit Szimi.

-Ezért úgy gondoltuk, hogy hozunk neked valamit, amiről tudjuk, hogy sosem tudnál leszokni. - fejezte be Adam.

-Csokiiiiit! - mosolygott Niki és úgy látszott, ő jobban örül neki.

-Köszönöm szépen! És én szívesen teszem, bár néha elkélne a segítség. - vetettem oda félvállról, mert már javában a csokit bontottam.

Hamar elfogyott, nálam nem igazán bírja egy csoki sem sokáig. Adam felhívta Marcyt. Beszélgettek, hiszen már elég rég találkoztak. Apropó, jut eszembe, 3 nap és jönnek haza.

-Adam! - kiáltottam el magam, mire megjelent a konyha ajtajában. - Kéne csinálni valamit, mire hazajönnek a szüleid és Caroline. - mosolyogtam és a fejemben már minden meg volt szervezve.

-Mire gondoltál? - ült le mellém és érdeklően figyelt.

-Csak egy olyan izére, amire a boldog szülinap is felszokott lenni írva, és még egy kis sütire is. - mosolyogtam.

-Benne vagyok. - válaszolt és tartotta a tenyerét egy pacsira.

Este mindenki fáradt volt, de nem tudom, miért. Ők semmit sem csináltak.

Reggel Niki költött, hogy ideje lenne felkelnem, ugyanis elmúlt dél. Hát igen, kimerültem tegnap.

Reggeli már lent várt. Kómásan leballagtam és elfogyasztottam.

El is kezdtem készülődni, mert ma is orvos van. Nem tudtam, mikor jön értem Harry, de nem akartam megváratni, így úgy gondoltam, jobb hamarabb elkészülni.

Kivételesen kezdtem valamit a hajammal, kicsit csinosabbra vettem a figurát. Vagyis megkértem Szimit, hogy csináljon valami jó kis hajat. Megint remekelt. Baromira tetszett. Elől kivasalta a frufrumat és két tincset mellette, a maradékból pedig, font és csinált egy kontyot a fejem tetejére. Kicsit csinosabb ruhát is vettem fel, jobb cipővel és táskával. Szememet kihúztam tussal és vastagon spiráloztam. Szeretem kiemelni a szememet, mert az az egy dolog, ami tetszik magamon. Felvettem hozzá a „gőtés" fülbevalómat és a Harrytől kapott nyakláncomat. A kontaktlencsém valamiért nem volt jó. Éreztem, hogy ott van és fura volt. Nem tudtam, mi van vele, de egy második tisztítás után már kényelmes volt.

Lementem és csak úgy kaptam a bókokat, amik jól estek. Olyan egy óra elteltével jöhetett Harry, de nem néztem az időt.

-Szia! - mosolyogtam és megcsókoltam az ajtóban.

-Szia! De csinos valaki! - válaszolt.

-Kicsoda? - néztem magam mögé mosolyogva.

-Itt áll előttem. - az államnál fogva fordított magával szembe és újra megcsókolt. Szeretem. Mindenét.

-Köszönöm! Aranyos vagy. - pirultam el.

-Csak aranyos? - húzta fel szemöldökét.

-Meg irtóra szexi. - vigyorogtam, mire egy önelégült mosoly ült ki arcára. - Na, menjünk be! - fogtam meg inge gallérját és annál fogva húztam be.

Bent köszöntötte a többieket és pár szó után elindultunk az orvoshoz. Dr. Johnson már várt minket.

Leszedte a kötést és elég sokáig nézte a sebet úgy, hogy én nem láthattam.

-Kezdek megijedni... - suttogtam Harrynek, aki mellettem állt és a kezemet szorongatta.

-A seb, minden számításomat felülmúlta. - adta a választ a doktor.

-De akkor most mi van? - kérdeztem.

-Megmondaná milyen értelemben? - tette fel ugyanazt a kérdést Harry sokkal udvariasabban.

-Nézze csak meg! - hívta közelebb, de én még mindig nem láthattam. Harry odament és szintén lefagyott.

-Mondjon már valaki valamit!