Úgy nézett ki az asztal, mintha egy bombát robbantottak volna ott. Az én drága barátnőim pedig úgy, mint a rajzfilmekben a jól lakott kis figurák, fogták a kétszer akkora pocijukat és levegőt alig bírtak venni.

Kitört belőlem a röhögés. Nem erre a látványra számítottam. És elgondolkoztam rajta, hogy ha vendégségben így esznek, vajon otthon milyenek lehetnek? Az én drága fantáziámnak hála, ez a kép is kivetült előttem és már fuldokoltam a nevetéstől. Hang nem jött ki a nevetéssel, így egy fuldokló fókához hasonlítottam.

- Mi...olyan...vicces? – nyögte ki nagy nehezen Niki. Ők valahogy nem tudtak nevetni. Vajon miért nem csodálkozom?! Szerintem ha megmozdultak volna, visszaraknak mindent az asztalra. Már, ha értitek mire gondolok...
- Áhh, semmi, semmi! Csak látnotok kéne magatokat! Tényleg! Maradjatok így, hozom a fényképezőt!! – és már szaladtam is fel az emeletre, a szobánkba. Kiborítottam a táskám, de sehol sem találtam azt a nyavalyás gépet. Átkutattam még a bőröndömet is, de semmi. Már vagy 10 perce kerestem, mikor egy hang megszólalt mögöttem.
- Ezt keresed? – és a kezében tartotta a gépet egy önelégült vigyorral a képén.
- Igen, de hol volt? És te hogy kerülsz ide fel? Az előbb még megmozdulni se bírtál!
- Itt volt a kis asztalon, majd' kiverte a szemed. – vigyora ég nagyobb lett – És inkább felvánszorogtam, minthogy lefényképezz. - adta a számomra fájdalmas választ Niki.
- De ne már! Annyira jól néztetek ki...- biggyesztettem le az ajkamat.
- Aha főleg én! – kacsintott barátnőm – De gyere le, mert te még nem ettél! - karolta át a vállamat és együtt indultunk el.
- Hagytatok nekem is valami morzsát vagy mind megettétek? - kérdeztem már a lépcsőn menve.
- Haha, nagyon vicces. - nézett rám szúrós pillantással.
- Nem viccnek szántam. - kuncogtam fel.

Szépen lassan visszamentünk az ebédlőbe, megettem a vacsorám, elvégeztük az esti teendőinket és már ágyban is voltunk. Mivel csak két ágy van három főre, megegyeztünk, hogy váltogatni fogjuk a párokat. Vagyis mindenki fog mindenkivel aludni. 
Első este én és Niki osztoztunk egy ágyon. Elég sokáig fent voltunk és beszélgettünk. Reggel viszont "korán" kellett kelnünk, ezért nagy nehezen elaludtunk.

Reggel a telefonom hangjára keltem. Kómás fejjel kikászálódtam érte és ki akartam kapcsolni az ébresztőt, mikor észrevettem, hogy ez egy hívás. Édesanyám hívott.

-Szia! – szóltam bele még álmos hangon.
-Szia! Nem hívtál tegnap este! Nem megmondtam, hogy minden este csörgess meg? Halálra aggódtam magam érted! - hangja mérges és aggódó is volt. Bár az aggodalom jobban hallatszódott. 
- Jól vagyok. Csak elfelejtettem. És tudod te hány óra van? Hajnali fél hat! Még lett volna fél óránk aludni, de hála neked már nincs! - vágtam vissza, ami így utólag elég bunkó dolog volt. Hiszen ő csak aggódott.
- Jól van na, csak tudni akartam, hogy rendben vagy-e! De akkor nem is zavarok. Este mindenképp hívj fel!! Szeretlek! – mondta és ezzel le is tette a telefont. Mindenki olyan szemekkel nézett rám, mint akit meg akarnak ölni.
- Jó-jó, bocsi! Az én hibám. Nem hívtam fel este. - kértem bocsánatot a fél órával hamarabbi ébresztésért.

De ha már felkeltünk, elkezdtünk készülődni. Mivel szemüveges lennék, de nem szeretem, ezért kontaktlencsém van, amit, mint szokásomhoz híven, ma reggel is szépen beraktam. Mindig ez az első lépés, ha megyek valahova. Nagyon ritka dolog, ha rajtam marad a szemüveg. Akkor vagy nagyon fáradt vagyok, vagy nagyon borzalmas hangulatom van.
A hajammal megint gondjaim akadtak. Egyszerűen sehogy se jó. Negyed óra szenvedés után hagytam a francba, és úgy kiengedve maradt. Fújtam rá hajlakkot, hogy olyan "göndör" maradjon, mint amilyen most. Kihúztam a szemem, egy kis szempillaspirál és jöhetett a ruhaválasztás. Ezzel is mindig gondom van. 
Az én alakomra – már ha ezt alaknak lehet nevezni – nehéz olyan ruhát találni, ami jól állna. Fél óra alatt megtaláltam a "tökéletes" darabokat egy londoni tavaszi naphoz megfelelően. Mint mindig, én készültem el utoljára, a többiek már csak rám vártak.

Indulásra készen álltunk. Lementünk, - gondolom nem csak én érzékeltem a lassan már tapintható feszültséget a levegőben - és megint terített asztal várt minket, de most már nem egyedül ettünk, csatlakoztak a többiek is, azaz a család is. Kivéve egy valakit. Adamet. Adam nem volt jelen, de a helye megvolt. Kikészített tányér és evőeszközök jelölték a neki szánt helyet.

- Adam hol van? Már elment az egyetemre? – kérdeztem bele sem gondolva, hogy nem azt a választ kapom, amire számítok.
- Nem. Kerestük, de nincs a szobájában, megpróbáltuk felhívni, de itt van a telefonja. Egyszerűen eltűnt. – aggodalmaskodott Mrs. Kovach. Most így jobban belegondolva már értem, neki miért van szőke haja és kék szeme. A vér szerinti édesanyjának is az lehetett. – Ti sem láttátok? - kérdezte váltogatva tekintetét rajtunk.
- Nem. – válaszolták Nikiék teljesen egyszerre.
- És te? - minden szempár rám szegeződött.
- Öhm...nekem van egy tippem, hol lehet. - A szemük olyan kerek lett mint egy dinnye. Azt hittem legalább az apja tud a "titkos" helyéről, de úgy látszik nem. Lehet, nem kellett volna megszólalnom?!