Adam volt a kis erdőben és egy fém dobozka ásása közben kaptuk "lencsevégre". Ásás közben néha-néha szünetet tartott és - mint ahogyan a magyar munkások szokták - megtámaszkodott az ásóján és a szeméből hulló könnyeket törölgette. Próbáltunk halkan hátrálni, nehogy észrevegyen, de nem jártunk sikerrel.

- Ti mi a fenét kerestek itt? – ordított ránk. Mi csak egymásra néztünk és vártuk, hogy a másik szólaljon meg előbb. – Ne kérdezzem meg még egyszer! - emelte még feljebb hangját.
- Hát...öhhöm...szóval mi csak sétáltunk. – adta a tömör, de igaz választ Szimi.
- De már itt sem vagyunk... - mondta Niki. – nem akarunk mi zavarni. - mondta, és elkezdtünk hátrálni.

Ahogy haladtunk ki a kiserdőből még hallottam egy keserves sóhajt és félig egy mondatot is.

"Nem zavartok..." Ennyi volt, amennyit értettem belőle, majd hátranéztem és láttam, hogy egy fának dőlve sír. Dehogy sír, szinte már zokog. Nekem ez annyira furcsa, hiszen ahol én nőttem fel, ott ha egy fiú sír, az majdhogynem szégyen. Ezen merengve már majdnem a házban voltunk, amikor megszólalt bennem a lelkiismeret.
Tudtam, éreztem, hogy vissza kell mennem.

- Figyeljetek, én vissza megyek! Mondjátok meg, ha kérdezik, hogy mindjárt jövök! – mondatom vége előtt útra keltem, így csak remélhettem, hogy értették, mit is mondtam. 

Mikor visszaértem még mindig a fánál volt, de már nem ült. A földön egy kis "gombóc" alakban feküdt. Térdét felhúzva próbálta leplezni, hogy sír, de ezt még a vak is látná, de legalábbis hallaná. Leguggoltam elé, és egy szót sem szólva próbáltam megölelni. Tudtam, hogy ez nem egy film és nem biztos, hogy jól fogja fogadni, de azért azt nem gondoltam volna, hogy képes fellökni.

- Minek jöttél vissza? – emelte fel a hangját, de nem kiabált.
- Igazából nem tudom. Nem tudom, ilyenkor mi a helyes, de segíteni szeretnék... - adtam a válaszomat a lehető legbizonytalanabb hangsúllyal. 
-Minek akarsz te segíteni? Azt sem tudod ki vagyok! Alig ismersz 2 órája. - förmedt rám. Igaza volt, de hiába. Ilyen a természetem.
-Tudom, de látom, hogy valami baj van. Gondoltam, ha valakinek elmondod, jobb lesz. - próbáltam jól kijönni a helyzetből, de legbelül éreztem, hogy reménytelen.
- És miért pont neked mondanám el? - ezúttal hangja lágyabb volt. Megtörni hallatszott.
- Nem tudom. – suttogtam halkan – Nem is értem, miért jöttem vissza... - ahogy ezt kimondtam, elég bátorságot gyűjtöttem és végre felálltam a földről. - Bennem megbízhatsz, és ha szeretnéd, bármikor meghallgatlak. – mondtam neki, majd - mivel választ nem kaptam- elindultam visszafelé a házba.
- Ne! Ne menj el! Sajnálom. - szólt utánam elhaló hangon. Bármennyire is szar volt a szituáció egy mosoly szaladt az arcomra, de mielőtt megfordultam volna, eltüntettem.
- Semmi baj. Szeretnél róla beszélni? - guggoltam le elé újból.

- Hát nem tudom...vagyis igen...jó lenne. - kerülte a szemkontaktust, de a mondandója végén a szemeimbe nézett. Meggyötört és mérhetetlenül fájdalmas tekintete volt. Szinte szöges ellentéte a bent látott Adamnek.
- Akkor hallgatlak! - mosolyodtam el és a guggolást ülésre váltottam. Vett egy mély levegőt, és elkezdte.

*Niki szemszöge*

Ahogy beléptünk a házba, Mrs. Kovach-al találtuk szembe magunkat.

- Ti hol jártatok ennyi ideig? Egy ideje kereslek titeket. Kész a vacsora. – hadarta el, és én csak szavakat értettem, amiket próbáltam összerakni - Hárman kéne lennetek. Hol van... - nem tudta befejezni a mondatot, mert még nem volt tisztában a nevekkel.
- Juci? Kint maradt még egy kicsit. Beszélget Adammel. – adta a választ Szimi.

- Áhh..értem. Azért, ha egy hamar nem jönne, szóljatok neki, kérlek!
- Rendben. - heves bólogatásba kezdtünk mind a ketten.

- Ott van az asztalon a vacsora. Abból esztek, amiből akartok és annyit, amennyi jól esik. – mondta mosolyogva, majd elindult az emeletre, egyedül hagyva minket.
- Nem esznek velünk? – kérdeztem Mrs. Kovach-ra nézve.
- Nem. Mi már ettünk. – kiabálta vissza a lépcső tetejéről.

Szimivel egymásra néztünk és egyszerre mosolyodtunk el. Tudtuk, hogy mind a ketten ugyanarra gondolunk: MIÉNK AZ ÖSSZES KAJA!

*Juccy szemszöge*

- Épp a kishúgom egyik előadására mentünk. Én, apám, édesanyám és a kishúgom. Apám ült a volánnál, mellette az anyósülésen én, édesanyám és a kishúgom ült hátul. Emily, a kishúgom, arról beszélt édesanyámnak, hogy mennyire jó érzés neki, hogy benne lehet ebben a színjátszó körben. Mindig is egy kis díva volt. Az volt az álma, hogy színésznő lehessen. És meg is volt benne a tehetség. – egy kis szünetet tartott, gondolom, hogy összeszedje magát, aztán folytatta – A Piroska és a farkast adták elő és megkapta a főszerepet. Annyira boldog volt. A szeme csak úgy csillogott. Már lassan fél éve próbáltak a nagy előadásra. Nekem is ezerszer elmondta a szövegét, sőt volt hogy nekem kellett lennem a farkasnak. Annyira élvezte, ami nekem is örömöt okozott, hiszen ő és édesanyám voltak a mindenem. Rá bármikor számíthattam és mindig tudott segíteni. És a kishúgom is pont olyan volt, csak még kicsibe. – itt elmosolyodott, de nem az a tipikus boldog mosoly jelent meg az arcán. Ez a keserves, fájdalmas fajta mosoly volt. – Visszatérve, ültünk az autóban, Emily áradozott és le nem lehetett törölni a mosolyt az arcáról. Éppen én is hátra fordultam, hogy láthassam őket, mikor egy hatalmas fék csikorgást hallottam és onnantól kezdve minden elsötétült. – elcsuklott a hangja. Már én is kezdtem fátyolosan látni, hiszen sejtettem, mi lesz a történet vége. – Csak a kórházban tértem magamhoz. Még mai napig nem tudom, ki és hogyan okozta a balesetet. Apám egy hónapig kómában volt. Én úsztam meg a legszerencsésebben, csak a bal lában és pár bordám tört el. De édesanyám és a kishúgom... meghalt. – megint sírni kezdett. Könnyei hatalmasak voltak, és szinte mindegyik segítségért kiáltott. Felejteni akartak, és nem érezni a fájdalmat, de ez lehetetlen volt. Megint megpróbáltam megölelni és ezúttal hagyta is. Éreztem, ahogy a felsőm beszívja könnyeit. Próbáltam nyugtatni, simogattam a hátát is, de nem csillapodott könnyzápora. – És tudod mi a legrosszabb? - kérdezte hirtelen.
- Nem. Mi az? - kérdeztem együtt érzően, egy kósza könnycseppet letörölve saját arcomról.
- Nekem kellett volna meghalnom és nem a kishúgomnak. Előtte még ott volt az élet. Annyi álma volt, de egyet sem tudott megvalósítani. Mind csak álom maradt számára.
- Már jó helyen van, és biztos vagyok benne, hogy minden nap megéli az álmait. - válaszoltam mélyen a szemeibe nézve és egy biztató mosolyt küldtem felé. Ő csak bólintott, jelezve, hogy igazam lehet. - Nem tudom, mennyire lesz intim a kérdésem, de abban a kis dobozkában, amit elástál, mi van? - kérdeztem halkan, lassan tagolva, hogy közbe tudjon vágni, ha zavaró a kérdésem, de nem tette.
- Hát, tudod éppen ma van 5 éve a balesetnek. Minden évben kijövök ide, és rakok valamit a dobozba. Valami személyeset. Nekem ez sokat jelent. Olyan érzés, mintha azokat a dolgokat Ők is láthatnák és remélem, nem okozok nekik csalódást. - válaszolta egyre nyugodtabb hangsúllyal.
- Biztos vagyok benne, hogy nagyon büszkék rád! - simítottam meg felkarját.
- Köszönöm! - nézett rám hálásan, amitől újabb könny szaladt a szemembe.
- Semmiség. Bármikor szívesen megteszem ugyanezt, csak szólj! - néztem rá - Nem jössz be? - kérdeztem lassan felállva.
- Nem. Én még maradok, de te menj csak nyugodtan!
- Biztos? – hangomban némi aggodalom rejtőzött.
- Igen. Menj csak! - intett a fejével is. Én bólintottam és elindultam befelé.

Már sötétedett, de kivételesen tiszta volt az ég, és a csillagok is tökéletesen látszódtak. Megálltam egy kicsit nézni őket. Álmélkodásomban a gyomrom korgása zavart meg, ezért gyorsan szedtem a lábaimat.
Amikor beértem a házba, értelemszerűen a konyhában vettem az irányt.
Reméltem, hogy Szimiék is ott lesznek, és megérzéseim nem csaptak be. Amint megláttam őket, egyből kitört belőlem a röhögés. Tudtam én, hogy nem normálisak, de hogy ennyire... Büszke vagyok rájuk, hogy ilyen barátaim vannak!