Egy szőke hajú, kék szemű, tipikus meglátod és beleszeretsz típusú srác jött le az emeletről. (Vagy a mennyből?)Felálltunk és köszöntöttük őt egy-egy öleléssel.

- Szia! Szimi vagyok. – mutatkozott be először Szimi, mivel ő volt hozzá a legközelebb.
- Szia! Adam. Ez a rendes neved? Kimondanád még egyszer lassabban? - mosolyodott el. Az a mosoly.
- Nem, Szimóna a teljes nevem, de Szi-mi-nek szólítanak. - tagolta becenevét.
- Értem, Szimi. – mosolygott rá, miután kiejtette a nevét meglepően közel járva a helyes kiejtéshez. Szimi után én következtem.
- Szia! Judit vagyok, de szólíts csak Jucinak! – hadartam el egy levegővétellel, alig rá nézve. Próbálgatta emészteni a nevemet, párszor ki is ejtette, de elég nagy fejtörést okoztam neki, így abban állapodtunk meg, hogy maradhat a nevem angol verziójánál, ami nem más, mint a Judy.

Hamar Niki előtt találta magát, aki félénken ám, de mégis határozottan mutatkozott be.

- Szia! Niki vagyok. A teljes nevem Nikoletta. – mondta barátnőm végig a szemébe nézve.
- Hello, Niki! Adam. – mondta mosolyogva.

Annyira meglepődtem! Nem így képzeltem el, hiszen Mr. és Mrs. Kovachnak is barna haja és szeme van. Adamnek pedig szőke haja és kék szeme. Valahogy nem illett a képbe. 

Leült - mit beszélek - bevágódott az üres fotelba, lábát a karfára dobva és várta a témát. Beállt az a szokásos kínos csend. Már kezdett elég kellemetlen lenni, de szerencsére Mr. Kovach megmentette a helyzetet és körbevezetett a házban.

Végignéztük az egész alsó szintet, majd jött az emelet, ahol a mi szobánk is volt. Felszenvedtük a bőröndünket is, és a mutatott ajtóhoz érve bementünk. Két kis ágy fogadott minket egy nagyobb szekrénnyel és még sok kis aprósággal.
Az egész ház olyan otthonos volt. Aki csak belép, egyből azt a melegséget érzi, ami csak egy igazi, szerető családi házban található meg. 

Azonnal el is kezdtünk berendezkedni. Utána pedig ki akartunk menni a kertbe, ezért lementünk Mrs. Kovachoz.

- Lehetne egy kérésünk? – kérdeztem tőle.
- Hát, az attól függ, micsoda. – válaszolta kedvesen.
- Szeretnénk megnézni a kertet. Szabad? - kérdeztem félénken.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Hát persze, gyertek utánam! - válaszolta hatalmas mosollyal az arcán.

Követtük, ő pedig kivezetett minket a kertjükbe. Először egy kis teraszon találtuk magunkat, ami gyönyörűen be volt rendezve csodás kerti bútorokkal, és ha tovább mentünk találtunk egy "kiserdőt", amihez gyönyörű zöld pázsit vezetett.

- Nyugodtan maradjatok kint, én addig megcsinálom a vacsorát. – mondta Mrs. Kovach és magunkra hagyott. Mi pedig egy bólintással jeleztük, hogy tudomásul vettük, amit mondott.

Először leültünk és beszélgettünk, aztán elkezdtünk sétálni az erdő felé. Megcsíptem Niki oldalát, tudván, hogy utálja, és elfutottam előlük.

Egyre mélyebbre haladtam az erdőben, amikor megláttam valakit. Hallottam magam mögül Niki és Szimi hangját, de nem tudtam rájuk figyelni. Ismertem azt a valakit, aki ott volt. 
Nikiék hamar mellettem termettek.

- Hát itt va... - kezdte, de belefojtottam a szót.
- Pszt! Nézzétek! – suttogtam nekik és abba az irányba mutattam, amerről az ott lévő hangja jött.

Majd' kiesett a szemük. Nem tudtak vagy csak nem akartak hinni annak, amit látnak. És én sem.