* Juccy szemszöge *

Pár percig még néztem a képet és eszembe jutott valami. Valami, amivel talán még helyrehozhatom azt, ami elrontottam. Biztos voltam benne, hogy még nem ért haza, mivel a város másik végében lakik, én pedig teljesen kint a külvárosban. Gyorsan a kezembe vettem a telefonomat és elkezdtem pötyögni egy SMS-t.

Írtam, majd kitöröltem. Újra írtam és megint kitöröltem. Elbizonytalanodtam. Biztos írjak neki? Vagy talán hagyjam lenyugodni a dolgokat? Nem tudom. Inkább bánjam meg azt, amit megtettem, mintsem azt, amit meg kellett volna tennem és nem tettem. Bepötyögtem egy harmadik változatot és úgy döntöttem, hogy ez megfelelő.

"Harry! Hagy hozzam rendbe! Kérlek! Juccy xx"

Elküldtem és csak utána gondolkoztam. Azt mondta, majd hív. Így most úgy tűnhet, hogy tapadok, vagy hogy én futok utána. Na, mindegy... Megint ügyes voltam!

Hátradőltem az ágyon, leraktam a szemüvegemet az asztalra, és bár már nem sok idő volt reggelig, álomra hajtottam fejem.

Mikor felkeltem, lusta voltam kinyitni a szemem és meggyőztem magam, hogy nem árthat egy kis lustálkodás, ezért csak csukott szemmel feküdtem. Egy idő után kinyílt az ajtó és bejött rajta – hangokból ítélve – Adam és Niki. Szerintem menetközben és végig csak csókolóztak, majd már csak az ágyra huppanásukat hallottam és folytatták, amit abba se hagytak. Megint eszembe jutott a tetős jelenet. És nem bírtam tovább hallgatni, ahogy cuppognak. A párnát a fejemre húztam és egy kis hanggal is hozzájárultam, ahhoz, hogy észrevegyék, hogy fent vagyok.

-Juccy, hát te fent vagy? – kérdezte Adam kicsit zavartan. Szinte láttam magam előtt, ahogy lemászik Nikiről és elpirul.

-Nem, csak képzelődsz! – vágtam hozzá kicsit túl flegmán is, majd levettem a párnát a fejemről, felkaptam a szemüvegemet és lementem.

Lent Szimi épp' Caroline-al játszott és nevettek. Fogtam magam és bementem a konyhába, ahol csak Mrs. Kovach volt.

-Jó reggelt! – köszöntött vidáman.

-Jó reggelt! – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

-Látom, nem vagy a toppon. – simított végig a vállamon, miközben elment mögöttem.

-Hát, nem... - mondtam és elkezdtem csinálni magamnak egy cappuccino-t.

-Tényleg, tegnap volt a nagy nap. Milyen volt? – kérdezte és egyre kíváncsibban csengett kedves hangja. Elmosolyodtam, mert jó volt, mert életem legszebb délutánja volt, mert valóra vált az álmom, mert ennyire senkivel sem éreztem még jól magam és hálás vagyok azért, mert megismerhettem Őt. De hirtelen felváltotta a boldogságot a csalódottság és a félelem. Csalódott voltam, mert csalódtam magamban, pedig azt hittem, már túltettem magam azon a dolgon, azt hittem, képes vagyok túllépni rajta, de tévedtem. És féltem, mert meg van az esély rá, hogy ezzel a baklövéssel mindent elrontottam és talán már szóba se fog állni velem. Talán ez volt az első és egyben utolsó randevúnk. Talán ez volt az egyetlen esély, amit én elszalasztottam. – Hahó! – integetett szemem előtt Mrs. Kovach és csak ekkor vettem észre, hogy az egész bögrém tele van cukorral. Gyorsan abbahagytam az öntését és azonnal elkezdtem visszaönteni, de megfogta a kezem és kivette belőle a cukrot. – Hagyd csak! Majd én megcsinálom neked! Te csak ülj le! – mosolygott rám kedvesen és én követtem az utasításait.

Csak ültem és a fejem a tenyerembe hajtottam. Az agyam mindenfélén kattogott. Pár perc múlva Mrs. Kovach leült mellém és elém rakta a még gőzölgő csokis csodát.

-Köszönöm. – mondtam halkan és egy hálás tekintetet intéztem felé.

-Igazán nincs mit! De most már elmondhatnád, miért vagy ilyen rosszkedvű. – simított végig kezemen és bátorítóan a szemembe nézett. Nekem ez új volt. Tőlem otthon sose kérdezték meg mi a bajom, akkor sem mikor sírtam. Ezért sem alakult ki normálisan az anya lánya viszony. Sosem kérdezett, én pedig sosem meséltem. Nagyon jól esett, hogy itt mindenki olyan kedves és segítőkész. Szívesen maradnék itt egész életemre.

-Hát a tegnapi nap csodásan indult.... – kezdtem el mesélni és minden kis részletre kitértem, minden egyes pillanatot elmeséltem neki az estéből, minden egyes kis megmozdulását, minden egyes szót, amit kiejtett a száján. Mindenre emlékeztem, talán túl jól is. – ezzel elrontottam mindent. Plusz még az az SMS is. – kortyoltam nagyot a már elfogyóban lévő italomból.

-Szerintem semmi sincs veszve. – mosolygott rám őszintén –Abból, amiket mondtál, neki is nagyon tetszel és szerintem megérti. Bár az az SMS lehet nem kellett volna, de én sem értek annyira az ilyen dolgokhoz. John – Mr. Kovach – nekem a második férfi az életemben és úgy érzem, több nem is lesz. Szóval, én sem vagyok valami tapasztalt. – nevetett szórakozottan és a jókedve kezdett rám is átragadni.

-Köszönöm! Hálás vagy Mrs. Kovach! – öleltem meg.

-Nem kell megköszönnöd és nagyon örülnék, ha tegeznétek. Szólítsatok csak Marcy-nak. – mosolygott kedvesen és el is tűnt az emeleten.

Jól esett, hogy egy felnőttel is megbeszélhettem ezt a dolgot. Odaballagtam a mosogatóhoz és elöblítettem a bögrémet, majd a hűtőhöz léptem. Kinyitottam és már szerintem ki se látszódtam belőle. Kerestem valamit, valamit, ami most kedvemre volt. És találtam is! Nutella! Tökéletes! Fogtam és megkentem egy szelet kenyeret, és jóízűen megettem.

A tányért mosogattam, mikor meghallottam, hogy a nevemet ordítják, utána a lépcsőn robog le valaki villámgyorsasággal. És megjelent az ajtóban Niki a kezében a telefonommal.

-SMS érkezett. – lihegett az asztalnak támaszkodva –Harry-től. – fejezte be a mondatot. Szemeim kikerekedtek, szívem ezerrel vert. Kikaptam a kezéből a telefont és megnyitottam. – Hangosan olvasd! Mit ír? – kérdezte drága barátnőm.

-"Mire gondoltál? Hívj fel, ha megkaptad az üzenetet! Hazza xx" - olvastam fel és valamilyen szinten megkönnyebbültem, hogy nem küldött el a picsába.

Barátnőm csak sikítozva ugrált és forgott körbe-körbe, mint egy idióta.

-Na, hívd már fel! – parancsolt rám.

-Eddig nem tudtam tőled. – nevettem és közben már tárcsáztam is.

A negyedik csengés után végre felvette és beleszólt.

-Szia! – köszönt és láttam, vagyis hallottam, hogy mosolyog.

-Szia! – köszöntem én is. És itt csend lett. Nem tudtam, hogy mondjam-e vagy majd Ő kérdez.

-Figyelj...- szóltunk bele egyszerre, amin nevettünk is egyet.

- Kezd te! – mondta kedvesen.

-Oké. Én rettenetesen szégyellem magam a tetős dologért. Nagyon bánt a dolog és nem akartalak megbántani vagy valami. Gondoltam, ha ráérsz, és még van kedved, kezdhetnénk mindent tiszta lappal, előröl. - félve és lassan, szinte szavanként mondtam el.

-Hát...Nem is tudom. – mondta gondolkozva.

-Megértem, ha nem akarod. Akkor én...

-Hallgass már el! – mondta nevetve – Még nem fejeztem be. Szóval, nem tudom, hogy minek kéne mindent tiszta lappal kezdeni. Én megértem, és nem is akarlak siettetni, ezért nem csókoltalak meg, mikor mondtad, hogy bízol bennem. Majd, ha tényleg készen állsz rá, akkor. És én addig nem adom fel. Juccy, én nagyon megkedveltelek, egy ilyen piti dolog miatt nem kell félned. – mondta és a szememből már könnyek folytak. A boldogság könnyei. – És jövő hét után már szabad a banda, akkor megismételhetnénk. – mondta és megint mosolygott.

-Rendben! – hebegtem és szerintem hallotta, hogy sírtam. – Köszönöm!

-Oké. Akkor majd még beszélünk, most viszont mennem kell! Már így is mérgesek rám. – nevetett - Szia! És vigyázz magadra! – köszönt el és választ meg sem várva bontotta a vonalat.

Niki nem bírta tovább és elkezdett faggatni. Elmondtam neki és nagyon örültem, hogy Harry nem haragudott meg.

-Niki, szólnál a többieknek? Szeretnék valamit mondani. – kértem meg barátnőmet.

-Oké... - nézett sejtelmesen – Gyanús vagy te nekem. Nagyon gyanús. – hadonászott a mutatóujjával és a szemét is összeszorította, majd felment az emeletre és a többiekkel együtt tért vissza. Leültek a kanapéra, én pedig eléjük álltam.

-Szóval. Szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni, amiért olyan hülyén viselkedtem. – szegeztem a tekintetem a földre. Csend lett.

-Ugyan már. A helyedben én még durvábban viselkedtem volna. – próbált nyugtatni Szimi, majd felállt és megölelt. Őt követték a többiek, amiből a végére egy csoportos ölelés kerekedett. Utána az egész napunkat filmezéssel töltöttük...

Másnap a csajokkal egy kis sétálás keretében felfedeztük a környéket. Csodálatos hely. A közelben van egy kis kávézó, ahova be is mentünk. A hely kicsi volt, mégis tele hellyel. Bézs, barna és fehér színekben tündökölt.

Miután hazaértünk, nem tudtunk mit csinálni. Kifogytunk az ötletekből. Elterveztük, hogy még a héten elmegyünk vásárolni, de arra már ma nem volt idő. Leültünk a kanapéra és mind a hárman gondolkoztunk.

-Hé! Ha nincs mit csinálnotok, segíthetnétek nekem... - hallottuk Adam hangját a kertből.

Összenéztünk és kedvetlenül kikullogtunk a kertbe, megnézni, miben kell neki segíteni. Kiértünk és mindhármunkból egyszerre tört elő a röhögés. Adam éppen egy nagy kék valami alól kukucskált ki.

-Ha befejeztétek a nevetést, segítenétek? – nézett ránk és szinte már könyörgött.

-Segítek. – lépett oda Niki és mielőtt leszedte volna róla, adott neki egy csókot.

Mi Szimivel csak néztük, ahogy ketten szenvednek, de nem sikerült Adam-et kiszedni a lepel alól. Mi is odaballagtunk és együtt nagy nehezen megoldódni látszott a probléma.

-Köszi. – nézett ránk és mély levegőket vett.

-Igazán nincs mit, de mégis mi a fene ez? – kérdeztem és közben az említett kék valamire mutattam.

-Ez, kérlek szépen egy medence. – mosolygott rám, miközben ő is szemügyre vette.

-Aha...és ezt te fogod medencévé csinálni? Csak azért kérdezem, mert ez eddig sehogy sem hasonlít rá. – nevettem gúnyosan, de csak viccből.

-Nem én, hanem mi. – karolt át mindenkit jókedvűen, mi pedig egy hangos "óóó"- val fejeztük ki azt, hogy leszarjuk.

De mivel minket jól neveltek, segítettünk neki és olyan 3 óra múlva már készen is voltunk. Már sötét volt, így megtölteni nem akartuk. Adam letakarta, mi pedig felvonultunk a szobánkba és az esti teendők után lefeküdtünk aludni.

**

A napjaink nem voltak valami izgalmasak, de minden nap jól éreztük magunkat. Már 4 nap telt el, azóta mióta beszéltem Harry-vel. 4 napja hallottam utoljára és azóta semmi hír felőle. Kezdtem kicsit aggódni.

Voltunk a csajokkal vásárolgatni, várost nézni és csak úgy csavarogni is. Adam és Niki napról napra jobban egymásra találnak és kiélveznek minden egyes pillanatot, amit együtt tölthetnek.

Niki, Szimi, Adam és Caroline épp a medencében hülyéskednek. Én csak az emeletről figyelem őket, miközben az újonnan vásárolt ruháimat pakolom el.

Miután végeztem vele, lementem a konyhába és csináltam nekik egy limonádét, amit ki is vittem. Megköszönték, jóízűen megitták, én pedig visszahúzódtam a lakásba, elmosogattam és beszélgettem Marcy-val (Mrs. Kovach).

-El fogunk utazni holnap után egy kis vakációra. Adam itthon marad, hogy vigyázzon rátok és a házra. Ugye nem baj? – kérdezte mosolyogva. Én nagyon megdöbbentem. Három, szinte idegent itt mer hagyni Adam-el. Jó, mondjuk, annyira már nem vagyunk idegenek, meg nem tennénk semmi kárt a házban meg semmi ilyesmi, de akkor is. A szemem óriási lett és szerintem még a szám is tátva maradt.

-Persze, jó...nem baj. – ráztam meg a fejem.

-Biztos? – kérdezett vissza.

-Igen. Csak meglepődtem. – mosolyogtam – És hová utaztok? – kérdeztem rá.

-Görögországba. – húzta még nagyobb mosolyra a száját.

-Wáó! Az jó! És mennyi időre? – kérdeztem meg azt, ami a legjobban érdekelt.

-Hát, kér hétre gondoltunk, de ha az túl sok mehetünk kevesebb időre is... - hadarta el egy levegő vétellel.

-Nem, nekem nem baj. Szerintem mi nagyon jól megleszünk. Ti meg csak érezzétek jól magatokat! – mondtam ki, amit gondoltam.

-Rendben. Köszönjük! Akkor én fel is megyek pakolni. – lett izgatott a hangja és már el is tűnt. Tőle már kezdem megszokni, hogy mindig eltűnik.

Én is kiszaladtam és elújságoltam a többieknek, akik azzal ünnepelték meg, hogy engem is berántottak a medencébe ruhástól és már el is kezdték tervezgetni, mit fognak csinálni, amíg szabad a pálya...