*Juccy szemszöge*

Ahogy ránéztem a kijelzőre és megláttam, ki keres, megijedtem. Nem értettem, mit akar ilyen későn, és hogy egyáltalán miért van még fent. Igen, anyám hívott. Annyira féltem, hogy lebukom és rájön, hogy valójában hol is vagyok, hogy a kezem már szinte remegett.

-Ki az? Jól vagy? Jesszusom, ülj le még mielőtt összeesel! – aggodalmaskodott Niki. Én csak lassan ráemeltem a tekintetem, majd akadozva megszólaltam.

-Anyám...az... - néztem vissza a kijelzőre. Síri csend uralkodott a szobában. Még a fiúk is csöndben voltak, pedig ők egy szót sem értettek abból, amit én Nikinek mondtam.

Végül nem vettem fel a telefont, és szerintem jól is tettem. Nem is értettem, miért van ő még fent ilyenkor. Amikor a telefonom abbahagyta a csengést, felsóhajtottam. Látszott rajtam a megkönnyebbülés és szinte hallani lehetett az óriási puffanást, amit a szívemről leeső kő földre érkezése okozott. Tudtam, hogy még mindig megvan az esélye a lebukásnak, de én mégis könnyebbnek éreztem magam. Ránéztem a csajokra és ők is látták, hogy "elmúlt a vész". Szimi elkezdett elköszönni a fiúktól.

-Ki volt az? – kérdezte meg Harry, addig amíg Szimi nem ért el hozzá.

-Anyám. – válaszoltam röviden.

Abból, ahogy rám nézett, láttam, hogy kicsit aggódik. Gondolom, elég érdekesen néztem rá, mert megint megszólalt.

-Le ne bukj! Akkor biztos nem jöhetsz Londonba. – az elejét még elég komolyan mondta, de a végére már Ő is nevetett velem együtt. Még ilyen helyzetekben is képes mosolyt csalni az arcomra.

Szimi is elköszönt az összes "kiscsillagtól" és elindultunk – immár nélkülük – a folyosón, el a liftig. A liftből kiszállva a szálloda elé igyekeztünk, ahol már várt ránk egy taxi. Beszálltunk, bemondtuk a címet és egy végtelennek tűnő utazás után a pályaudvaron voltunk. Kifizettük a taxit és mentünk is felszállni a vonatra, de még nekem gyorsan meg kellett vennem a jegyemet. Ezután már gondtalanul felszálltunk.

A vonaton elmeséltem Szimiéknek azt, hogyan kerültem oda és mialatt ott voltam, mi történt. Végig odafigyelve hallgattak végig és ők is meglepődtek Zayn viselkedésén, ugyanis velük már nem viselkedett úgy, ahogy velem. Megnyugtattak, hogy nem viselkedtem túl hülyén, mert ők a helyemben ott kaptak volna sírógörcsöt előttük, és idejük sem lett volna "kimenekülni" a folyosóra. És mikor Harry "vallomásához" értem, mindketten fülig érő mosollyal hallgatták meg. Majd szinte már gratuláltak is, ahhoz, hogy én meg Ő...pedig erről még szó sincs. Úgy érzem, ez nem rajtam fog múlni.

Gyorsan elrepült az idő és már Miskolcon voltunk. Mindenkin látszott, hogy nagyon fáradt, de nekem otthon ezt nem szabadott kimutatnom, végül is, azért nem vettem fel a telefont, mert már aludtam. Ezt a magyarázatot még a vonaton találtam ki, és nagyon remélem, hogy el is fogják hinni. A végállomáson elköszöntem a csajoktól és felszálltam a buszomra. A buszon ülve felhívtam Szikit, hogy lassan otthon leszek, szóval már nem kell falaznia, és hogy majd minden elmesélek. Húsz perc múlva már otthon is voltam. Még mielőtt beléptem volna a kapun, vettem egy mély levegőt és elindultam. Kinyitottam az ajtót és átléptem a küszöböt.

-Megjöttem! – kiáltottam el magam és bezártam magam mögött az ajtót.

-Hogy-hogy ilyen korán? Még csak tíz óra. – jött elő anyum a konyhából éppen a kezét törölgetve.

-Hamar felkeltünk és hazajöttem. – adtam az egyszerű és már jól betanult választ.

-Oké, ettetek ott vagy kérsz valamit? – kérdezte mosolyogva.

-Ami azt illeti... - raktam a kezem a korgó hasamra – Mit lehet enni? – kérdeztem és már mentem is be a konyhába.

Gyorsan megreggeliztem majd megtelt hassal elmentem lezuhanyozni, ugyanis tegnap ezt nem tehettem meg. Igaz, indulás előtt letusoltam, de akkor is zavart, hogy este nem fürödtem. Miután ezzel is megvoltam, bekapcsoltam a számítógépet és felléptem Facebook-ra és Twitter-re.

Beszéltem Szikivel, a csajokkal és Harry-vel is. Mire észbe kaptam már este tíz óra lett. Ennyit egyhuzamban még sosem ültem a gép előtt. Meg is lepődtem, hogy meddig bírom. Gyorsan letusoltam, újból, elvégeztem az esti teendőimet és eltettem magam másnapra.

*1 hét múlva*

Elérkezett a már várva várt utazás. Ma megyünk ki a csajokkal Londonba egész nyárra. Már annyira vártuk ezt a napot, és végre elérkezett.

Itt állunk a repülőtéren és mindenki búcsúzkodik. Én végeztem a leghamarabb, hiszen engem csak anyum kísért ki. Elhoztak minket Nikiék kocsival, hogy ne kelljen még a vonatot is fizetni, ugyanis apum dolgozott és nem tudott behozni, és ha ráért volna se hozott volna be, de ez egy másik történet. Elég annyit tudni apámról, hogy sosem jöttünk ki túlzottan jól, és akkor most még szépen is fogalmaztam. Semmilyen előadásomra, fellépésemre vagy bármilyen kis szereplésemre se jött el. Az első ilyen alkalom az volt, amikor ballagtam nyolcadikból. Akkor volt ott és játszotta a jó apukát. Amúgy meg semmi sem felel meg neki, amit én csinálok. Na, de ennyit róla.

Niki és Szimi is elköszönt a szüleitől és felszálltunk a gépre. Ez volt az első, hogy repülővel utaztam és baromira élveztem. Ablak mellett ültem és csináltam is egy képet.

Gyönyörű volt a kilátás. Körülbelül két és fél óra alatt megérkeztünk. Landolt a repülőgép. Gyorsan elvettük a csomagjainkat és mentünk is ki az épület elé. És mit látnak szemeink? Vártak ránk!!