Mikor megláttam őket, mérhetetlenül örültem. Egy fiatal házaspár állt előttünk, pont amilyet szerettünk volna. A csajokkal összenéztünk és mindegyikünk tudta, mire gondol a másik. A férfi a nő derekát karolta át hátulról, de mikor látták, hogy megindulunk feléjük, elengedték egymást és máris ölelésre nyitották karjukat. Komolyan, én annyira szeretem az ennyire közvetlen embereket. Olyan volt, mintha már ismertük volna egymást, de ezer éve nem láttuk volna egymást.  

- Jó napot! – mondtuk szinte egyszerre.
- Sziasztok! – mondta Mrs. Kovach.

Bemutatkoztunk, mindenki szépen lassan, a megfelelő nyelvi tudással. Ezután a kocsijukhoz sétáltunk, beültünk és teljesen "hazáig" mentünk. Közben persze beszélgettünk, és kiderült, hogy van gyerekük is, akik otthon várnak minket. Van egy fiuk, Adam, aki a cambridge-i egyetemre jár. És van egy kisebb lányuk, Caroline, aki még csak most fog iskolába menni.

Nekem annyira szimpatikus ez a család és így, hogy vannak gyerekeik még jobb. Kíváncsi vagyok, ők hogyan fognak hozzánk viszonyulni. Remélem, ők is olyan kedvesek és közvetlenek, mint a szüleik.

Elmélkedésem közben megérkeztünk. Elég hosszú volt az út, körülbelül 45 perc.

Mindhármunknak tátva maradt a szája, mikor megláttuk a "kis" ideiglenes otthonunkat. Egy gyönyörű ház fogadott minket. El sem hiszem, hogy itt fogok lakni, ha csak egy kis ideig is, de az otthonomnak mondhatom. Mindig ilyenről álmodtam.
Az a tipikus angol stílus. Már kívülről látni, hogy minden apró kis részletre odafigyelnek a gazdái.

Miután magunkhoz tértünk, kivettük a bőröndöket a kocsiból és elindultunk a bejárat felé. Ahogy kinyitottuk az ajtót egy hatalmas kutya szaladt felénk. Még egy kutya is, komolyan, ez a család szuper!!! A "kutyatámadás" után röhögve mentünk Mr. Kovach után a nappaliba. Leültetett minket, majd kiabált egyet.

- Gyerekek! Itt vannak, gyertek le!

Dübörgés hallatszott a lépcső felől és megjelent az ajtóban a kis Caroline. Barna, majdhogynem derékig érő, szög egyenes haja csak úgy lobogott futás közben. A hozzá legközelebb eső – per pillanatban Szimi - ölébe vetette magát, mire Mrs. Kovach rászólt.

- Semmi baj, maradjon nyugodtan. Imádom a gyerekeket. – válaszolta Szimi, egy akkora mosollyal az arcán, ami már majdnem körbeért a fején. Mi, Nikivel csak nevettünk.

Vártuk Adamat, de sehol senki. Mr. Kovach megint felkiabált. Ezúttal már kaptunk válaszul egy halk "mindjárt"-ot. Amíg vártunk rá, kérdezősködtem.

- Hogy hívják ezt a nagy vadállatot? – kérdeztem és közben megsimogattam a kutya fejét. - Larry-nek. – válaszolta a kis Caroline. Ahogy meghallottuk a nevét enyhe röhögés tört ránk. Meg is kérdezték, hogy mi olyan vicces. Mi csak annyit mondtunk "One Direction". Caroline egyből felkapta a fejét. - Tudjátok, a lányunk nagy rajongó, és nem véletlenül ez a neve. – mondta Mrs. Kovach nevetve. - Jó az ízlésed, csajszi! - kacsintottam a kislányra és tartottam a tenyerem egy pacsira, amit meg is kaptam.

Úgy érzem ki fogok jönni a családdal és nem csak én, hanem Niki és Szimi is. Ekkor zajt hallottunk a lépcső felől, majd megjelent a nappali ajtajában Adam. Mindenki odanézett, és kijelenthetem, hogy elállt a lélegzetünk.