Csak jött felém, de mikor meglátott, megtorpant és mintha hezitált volna. Vagy én nem is tudom, mihez hasonlítsam. Arcáról tisztán kiolvasható volt a csalódottság, a meglepődöttség, a fáradtság és egyben a boldogság is. Nem tudom, melyiket váltottam ki belőle én, de a csalódottságban biztos vagyok. Vissza akartam pörgetni az időt a hazugságom elé, elmondani neki, hogy nem tudok jönni, és mindent másképp csinálni. Most biztosan nagyot csalódott bennem és én ezt meg is értem, hiszen hazudtam neki.

Gyorsan megigazítottam a hajam – már amennyire lehetett -  a ruhámat is a helyére "raktam" és vártam, hogy most mi fog történni. Harry még mindig csak állt és nézett, majd egy hirtelen mozdulattal hátra arcot vágott és már indult volna vissza. Nem értettem, miért csinálja ezt.

-Harry, kérlek várj! – szóltam utána elcsukló, de mégis határozott hangon.

Nem válaszolt semmit, csak megállt, visszafordult és Paul fülébe súgott valamit. Ezek után sietősen visszament. Én csak néztem utána és mintha a valami eltűnt volna belőlem. És az a valami a remény volt. Egyszer és mindenkorra ellőttem magam nála és a fiúknál is. Sírni szerettem volna és ordítani, utána szaladni és elmondani, hogy nem szándékosan hazudtam, vagyis de, de nem akartam megbántani. De nem ment. Megmozdulni sem bírtam, csak néztem a semmibe. Paul a kezét lengette szemem előtt, mire rá tudtam koncentrálni.

-Ezt tedd a nyakadba és gyere utánam! – szólalt meg kedvesen és már mosolygott is. Ezt most nem értem. Beenged, de Ő elmegy?

-Köszönöm. – nyögtem ki végre, majd elindultam utána.

Végigmentünk egy végtelennek tűnő folyosón, majd még egyen és egy olyan "szobába" találtam magam, ahol csak úgy nyüzsögtek az emberek. Magyarázott valamit Paul és közben mutogatott, de a zaj miatt nem hallottam, mit mond, és ha hallom se biztos, hogy megértem. Így csak bólogattam. Majd otthagyott. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Fogtam magam és elindultam előre. Egyszer csak meghallottam egy ismerős hangot, igaz mikrofonból szólt és messze tőlem, de hallottam! Elindultam a hang irányába. Mentem és mentem, közben rengetegen megnéztek, volt, aki megkérdezte, hogy ki vagyok és mit csinálok itt. Válaszoltam a kérdésükre majd továbbálltak. Én is így tettem. Mentem tovább a hang irányába rengeteg folyosón keresztül, mire megláttam a fényeket. És a színpad közepén öt, igencsak helyes fiatalembert. Pont az egyik kedvenc dalomat énekelték. Megálltam a színpad mögötti kis kijárónál és figyeltem őket.

Harryről teljesen eltűnt minden negatív dolog. Igazán boldognak tűnt. Úgy látszik, őt ez boldoggá teszi, de ezt eddig is tudtuk. Annyira imádják ezt csinálni és ez annyira meglátszik rajtuk. Végignéztem a nézőtéren és a szám is tátva maradt, mennyi magyar rajongó van itt. Tudtam én, hogy sokan vagyunk, de így egyszerre látni "mindenkit", eszméletlen.

Végighallgattam a koncertet és annyira nagyon jók voltak! Még elköszöntek és mivel Magyarország volt az utolsó turnéhelyszín, könnyes búcsút vettek a rajongóktól és megköszönték a háttérmunkások kemény munkáját majd elindultak a backstage-be. Elkezdtem hátrálni megfordulás nélkül. Látni akartam őket, de féltem. "Szerencsémre" neki is mentem valakinek.

-Jajj! Annyira sajnálom. Nem lett baja? – kérdeztem és közben megfordultam. Kezem a szám elé raktam és csak akkor jutott el a tudatomig, hogy magyarul beszéltem. Így megismételtem angolul Paulnak, mert ő állt mögöttem.

-Nem gond! Hol voltál? Mondtam, hogy maradj ott, ahol hagytalak! – mondta kicsit komorabban.

-Hát...sajnálom, de nem bírtam ki, hogy ne nézzem meg a fiúkat. – sütöttem le a szemem.

-Megértem. – fogta meg a vállam. Kezdem megkedvelni. Kedves mégis határozott. – De gyere csak velem! – mondta és már el is indult.

Én csak némán követtem, majd megállt egy ajtó előtt.

-Menj be nyugodtan! – mosolygott rám és kicsit megszorongatta a vállam, majd el is tűnt.

"One Direction's dressing room" olvastam el az ajtón szereplő szöveget. Most komolyan?! Hát ezt nem hiszem el.

Agyaltam, hogy be menjek-e vagy sem. Más, a helyemben már rájuk törte volna az ajtót, de nekem ehhez nem volt bátorságom. Féltem. Szinte már reszkettem. Mély levegő beszív majd kifúj. Ezt párszor megismételve lenyugodtam, már amennyire ilyen helyzetben le lehet, és kopogtattam az ajtón.

-Gyere! – hallottam meg Harry enyhén érces hangját. Kirázott a hideg. Élőben még jobb hallgatni.

Csak résnyire nyitottam ki az ajtót és bekukucskáltam. Teljesen nem mertem bemenni. Megvártam, amíg felém néztek.

-Bejöhetek? – kérdeztem halkan. Felém fordultak és mindannyian mosolyra húzták szájukat, kivéve Harryt és Zaynt. Én csak álltam az ajtóban és vártam a választ.

-Gyere! – mondta Louis vigyorogva. Így is tettem. Bementem és bezártam magam után az ajtót és ott meg is álltam. Lehetett érezni a köztem és Harry között lévő feszültséget, és mivel ezt ők is megérezték, mondták, hogy menniük kell és kislisszoltak gyorsan. Én még mindig az ajtó előtt álltam a fejemet lehajtva. Vártam valamire, pedig tudtam, hogy nekem kéne megszólalnom először.

-Ülj le nyugodtan! – biccentett a fejével a kanapé felé.

-Köszi. – mosolyogtam rá és helyet foglaltam. Na, most már itt az ideje, hogy beszéljek! Összeszedtem a gondolataimat és próbáltam helyes kiejtéssel beszélni, dadogás nélkül. – Figyelj! Én sajnálom, hogy hazudnom kellett, de nem volt szívem azt mondani, hogy egy rohadt német 3-as miatt nem engednek el. – fordultam teljesen felé, közben ő is leült a kanapéra.

-Értem. De akkor miért írtad meg később? – kérdezte közömbösen.

-Lelkiismeret furdalásom volt. Nem bírtam elviselni, hogy hazudtam neked. Muszáj voltam tisztázni a dolgokat. – magyaráztam az igazságot.

-És hogy kerülsz ide? – kérdezte a szemembe nézve. Ennél a pontnál éreztem valamit. Szinte minden megváltozott. A hasamban a pillangók elkezdtek repkedni és minden olyan gyönyörűvé vált. Elvesztem a szemében.

-Hát...elszöktem. Nem tudják, hogy itt vagyok. Azt mondtam, hogy az egyik barátomnál alszom. – szólaltam meg nagy nehezen és lesütöttem a szemem.

-Képes voltál elszökni? – kérdezte csodálkozva.

-Igen. Nekem ez nagyon sokat jelent és semmi pénzért sem hagytam volna ki. Főleg így, hogy nem csak a nézőtérről élvezhettem a koncertet. – mosolyodtam el.

-És milyen volt? – kérdezte már Ő is mosolyogva.

-Hihetetlen! Annyira jók vagytok! Nem csoda, hogy ennyi rajongótok van! – nevettem el magam. Éppen válaszolt volna, mikor kopogtattak az ajtón. Mindketten a zaj irányába fordítottuk a fejünket és egy "Gyere be!" után kinyílt az ajtó.