Előkaptam a telefonomat és tárcsáztam Szikit. A harmadik csörgés után fel is vette, szerencsére.

-Szia! Lehetne egy óriási kérésem? – tértem egyből a tárgyra.

-Szia! Hát persze. – habozott a válasszal, biztos hirtelen érte a "letámadásom".

-Ha anyám felhívna, mondd azt, hogy nálatok alszom, rendben?

-Huhh...hát, oké, de hova mész? – nyögte ki nagy nehezen a kérdését.

-Majd még hívlak, ha lesz időm, csak ígérd meg, hogy ezt mondod!

-Jó-jó ígérem.

-Köszi, szia! – majd a választ meg sem várva tettem le a telefont.

Előkerestem a perselyemet, amibe a telefonomra gyűjtöttem. Kiborítottam és összeszámoltam. "A francnak kell új telefon, amíg ez működik!!" – gondoltam magamban. Elegendő volt egy vonatjegyre.

Lekiabáltam anyámnak, hogy megkérdezzem átmehetek-e Szikiékhez vagy már ez is meg van tiltva. Szerencsére ezt megengedte, így gyorsan elkezdtem bepakolni a táskámba néhány cuccot. Gyorsan beraktam a kontaktlencsém, átöltöztem - a még tegnap kiválasztott ruhámba - és megcsináltam a hajam. Miután villámgyorsan kész lettem, már mentem is le. Odaszóltam még anyámnak, hogy elmentem, és hogy majd holnap jövök. Erre kaptam egy választ, de már nem értettem, mert szaladtam ki.

Szerencsére jött egy busz, mire kiértem a buszmegállóba. Felszálltam rá és csak ültem, és vártam, hogy beérjünk Miskolcra. 20 percig nem tudtam magammal mit kezdeni. A lábammal végig "doboltam", elkezdtem rágni a körmöm. Annyira ideges voltam. Én egyedül Budapesten, aki még Miskolcon is képes eltévedni. Érdekes út lesz ez!

Végre beértünk Miskolcra azonnal felszálltam egy helyi járatra és elmentem a vonatállomásra. Odaszaladtam a jegypénztárhoz. Előttem egy öregebb nénike álldogált. Szerencsére csak ő volt előttem. Vagy mégsem?! Mire kikérte a megfelelő jegyet, mert ugye nem tudja milyen kell, elkezdte keresni a táskájában a pénztárcáját. Persze, hogy a táska legalján volt. Nagy nehezen előszedte, közben pedig az időről beszélt a pénztárosnak, aki szívesen beszélgetett vele. "Hát ez király!" – mérgelődtem magamban és már azon voltam, hogy közbe szóljak, de végre elköszöntek egymástól és én következtem.

-Egy diákjegyet kérnék Budapestre. – mondtam kicsit hadarva.

-Elkérhetem a diákját? – kérdezte meg.

-Hát persze. – és odaadtam neki a már előre kikészített iratot.

-Köszönöm. – mondta és elvette – 3750 Ft.-ot kérek. – mondta kedvesen mosolyogva.

-Parancsoljon! – adtam át neki a kért összeget – Mikor indul ez a vonat és melyik vágányról? – kérdeztem meg.

-Fél óra múlva a kettesről. – mondta és közben kiadta a visszajárót, a diákomat és a jegyet is.

-Fél óra múlva?! – ismételtem el, amit mondott. Persze értettem, hogy mit jelent, de most mégis mit csináljak fél órán át? – Hamarabbi nincs?

-Sajnálom, nincs.

-Rendben, akkor köszönöm. Viszlát! – mondtam és elmentem a kettes vágányhoz.

Nagy nehezen beállt a vonat, én szinte felrepültem rá. Már csak az indulást hiányoltam. Végre megmozdult és ez az, elindultam!

Innen felhívtam Szikit és mindent elmagyaráztam neki. Elmondtam, hogy éppen próbálok egy nagy hülyeséget jóvá tenni egy még nagyobb hülyeséggel. Miután megbeszéltük a dolgokat letettem és ránéztem az órára. 15:15-kor indultunk el most pedig kereken négy óra van. "Nem fogok odaérni időben. Basszus, megint elcsesztem! És ha ez otthon kiderül..." - nem tudtam másra gondolni csak erre, és hogy ha mégis összejön, akkor már csak az otthoniakkal kell számolnom. De ha szerencsém van nem derül ki. Na jó, én meg a szerencse!

Hogy eltereljem a gondolataimat, előkotortam a fülesemet a táskámból és zenét hallgattam. De valahogy ez sem hatott. Egyszerre féltem, voltam ideges és izgatott és mérhetetlenül boldog. Féltem, hogy ha ez kiderül, mit fogok kapni, ideges voltam, hogy mi lesz ha potyára megyek be, mert már lekéstem mindent és elcsesztem megint egy kihagyhatatlan dolgot, izgatott és boldog pedig amiatt, hogy ha sikerül, akkor én tényleg találkozni fogok velük! Én a One Direction-el!!

Végre beértem a fővárosba. "Na, most merre? Áhh, muszáj vagyok igénybe venni egy taxit." – gondolkoztam és így is tettem.

Kirohantam a pályaudvarról és szerencsémre rengeteg szabad taxis volt. Mindig is féltem a taxitól, de most muszáj voltam ezt választani. Beszálltam gyorsan az egyikbe, majd bemondtam a címet. Alig bírtam kivárni hogy odaérjünk. Egy évnek tűnt a taxiban eltöltött idő. Végig nagyon ideges voltam. Az órámra szándékosan nem néztem rá, mert akkor csak még lassabbnak tűnt volna az út, így nem tudom megmondani, mennyi idő alatt értünk oda, de odaértünk. Kifizettem – megjegyezném, kész vagyont kért el – és gyorsan kipattantam a taxiból. Most már muszáj voltam a telefonomra nézni. 19:27-re értem oda. Hát ez remek. 20:00-kor kezdődik és 18:00-kor már kinyitották a kapukat. Tehát már mindenki bent van és esélytelen, hogy nekem még juthasson jegy, de azért bepróbálkoztam.

Igazam volt. Minden egyes jegy elfogyott. Már bentről hallottam a zajongást, amit a rajongók okoztak. Volt fél órám kitalálni, hogy jussak be. Itt a lehetőség, hogy kipróbáljam jó számot adott-e meg Harry. Megpróbáltam, de a szám nem volt elérhető. Gondoltam, megpróbálok csak úgy besétálni, de az őrök visszafogtak és kérték a jegyemet, amivel én ugye nem rendelkeztem. Ráadásul az angollal sem voltam túl megbékélve ebben a helyzetben.

-Kérem a jegyét vagy távozzon! – szólalt meg az egyik őr, persze angolul. Nem értettem mit mondd csak a jegyet, de a modorából kitaláltam. Gondolkoztam, mit is mondjak és ha lehet, akkor az értelmes legyen. És ekkor beugrott, mit is "mondott" Harry.

-Paullal szeretnék beszélni! – mondtam határozottan, viszont borzalmas kiejtéssel.

A két őr csak egymásra nézett, majd vissza rám. Újra egymásra és megint rám. Megismételtem magam, hátha nem értették mit akarok.

Vagy 10 percig mondtam a magamét, mire kihívták Pault. Ők már tuti megutáltak, bár én sem szimpatizáltam velük. Harry azt mondta, hogy küldeni is fogják és ő majd beenged hozzájuk. Mondjuk azt is mondta hogy a bent lévő őrök és hogy a koncert után. "A francba! Hát ezért nem "engedelmeskedtek"! Hogy én mekkora hülye vagyok!" – esett le a dolog, de már nem volt több időm szidnom magam, mert a bejáratnál megjelent Paul és intett a kezével, hogy én fáradjak oda hozzá és ne ő ide ki.

Az őrök most már szépen félreálltak, én pedig megköszöntem. Míg sétáltam Paul felé, összeszedtem a gondolataimat, rendeztem a külsőmet és próbáltam megnyugodni. 19:50-et mutatott a telefonom. Odaértem elé és úgy gondoltam, nekem kell először megszólalnom, ezért próbáltam minél szebben beszélni angolul, bár nekem ez mindig is nehezen ment. A kiejtésem sosem volt jó.

-Jó napot! – nyújtottam felé a kezem, amit el is fogadott.

-Szia! Miben segíthetek? Ha lehet gyorsan mondd, mert mindjárt kezdés és nekem még sok a dolgom. – hadarta el, amiből csak foszlányokat értettem, de össze tudtam rakni.

-Huh..igen..szóval.. – kezdtem makogni mint egy idióta – Én ismerem Harryt és mondta, hogy ha szólok Önnek, beenged hozzájuk. – erre a mondatomra felkapta a fejét és elkezdett röhögni. Most mi van?! - Valamit rosszul mondtam? – kérdeztem meg elég idétlenül.

-Figyelj, az a lány azt mondta nem tud eljönni. Harry szólt és igen, tudtam róla. – nevetett továbbra is – Látom ő sem volt más. Ugyanúgy pletykált, ha mások is megtudták, hogy jön, csak arról feledkezett el szólni, hogy mégsem fog.

-De én vagyok Judit Kiss! Kérem engedjen be! – szinte már könyörögtem neki. A szavai bántóak voltak, hiszen nem is ismer. Nem tud rólam semmit és mégis elítél. Jól indítok!

-Még mit nem?! – váltott át komolyra.

-De...de én tényleg én vagyok. Igen, úgy volt, hogy nem tudok eljönni, de mégis sikerült! Kérem, akkor szóljon Harrynek, ő megmondja. – folytattam és már szinte sírtam neki.

-Várj itt! – mondta és intett a fejével az egyik őrnek. Gondolom azért hogy figyeljen rám, nehogy belógjak. Ránéztem az órámra és már 20:09 volt. 5 perc múlva visszatért és egy "nyakláncot" tartott a kezében. Megállt előttem és várt. Kérdőn néztem rá, nem értettem, most mi van. Ekkor megláttam mögötte jönni valakit. Ismerős volt az alak...és ez Ő! Harry!