A hasam már fájt a nevetéstől.

-Hogy te mekkora paraszt vagy! – mérgelődött Niki.

-Most miért? – nevettem még mindig.

-Én lehet, hogy agyrázkódást kapok, te meg csak nevetsz. – majd leült az ágy szélére háttal nekem, és kezét összefonta mellkasa előtt.

-Jajj, ne csináld már! Veled mindig ilyesmi történik, már megszokhattad volna, hogy kinevetlek. – mondtam és közben mögé settenkedtem és a nyakába borultam.

-Jó, tudom, és én is csak kinevettelek volna a helyedbe, de ezt még visszakapod. – és el is kezdett csikizni.

Mire abbahagyta, már könnyeztem a röhögéstől. Ez egy jó "bosszú" volt.

-Na, ha így befejezted, megoszthatnád velem az ötletedet. – töröltem le a könnyeimet.

-Na, akkor figyelj! – mondta, törökülésbe helyezkedett, még jobban felém fordult és elmondta az ötletét.

-Hát ez tényleg jó! De hol csináljuk meg? És ugye nem csukhatnak le emiatt? – kérdeztem meg, hiszen én nem akarok börtönbe kerülni.

-Jajj dehogyis...- legyintett a kezével – És bármelyik nagyobb üzletházban meg lehet valósítani. És amúgy is, ha nyerni akarsz, márpedig te azt akarsz, akkor valami tényleg nagy dolgot kell csinálnod. És ez az lesz! Szóval nekem be ne rezelj! Én még akarok velük találkozni és ehhez te kellesz! – mondta mutatóujját felemelve.

-Aha, szóval csak ezért vagy velem... - mondtam és most én játszottam a sértődöttet.

-Hát persze. – mondta drága barátnőm egy kacsintással.

-Kösz! – és eddig bírtam. Mindketten nevettünk.

-Na, holnap akkor megcsináljuk suli után?

-Igen, de ha lecsuknak...- mondtam egy kicsit fenyegető hangnemben.

-Nyugi van! Amúgy megnézhetem a leveleket, amiket írtak? – és bevetette a kóbor kiskutya nézést.

-Meg hát, a nézés nélkül is megnézhetted volna...- mondtam nevetve és már fel is álltam, hogy lemenjünk, mivel a számítógépem nem a szobámban van és laptoppal nem rendelkezem.

Lementünk. Bekapcsoltam a gépet, felléptem Twitterre és megint volt egy bejövőm. És mily' nagy meglepetés, megint Louis írt. Még el sem olvastam és máris mosolyogtam. Komolyan, ha csak eszembe jutnak jobb kedvem lesz. És így, hogy még beszélek is velük... Még most is nehezen hiszem el.

Megnyitottam és hangosan felolvastam, hogy barátnőm is hallja.

"Majd meglátjuk, ki nevet a végén!;) Nehéz dolgom van, de ha én nyerek meghajolsz előttem és azt mondod: "Te vagy a legviccesebb a Földön. Én vesztettem. Egy nagy vesztes vagyok.";DD"

-Hát ez mekkora...- röhögött rajta barátnőm.

-De figyelj, ha nyerek, ha vesztek, így is úgy is nyerek, hiszen csak úgy tudom megcsinálni azt, amit kért, ha találkozom velük. – mosolyogtam és még fel sem fogtam.

-És tényleg. – rám nézett tátott szájjal, ahogy én is ültem és egyszerre tört ki belőlünk egy hatalmas sikoly.

-Komolyan gondolta szerinted? – kérdeztem és féltem a választól.

-Hát, nagyon remélem...- mondta és láttam, hogy ő is elbizonytalanodott.

-Na, mindegy. Majd meglátjuk...- mondtam és megmutattam neki a többi levelet is.

Végigolvasta és a végén annyira örült hogy megölelt, de túl nagy lendülettel és mindketten a földön végeztük. De még ott is csak nevettünk.

-Alig hiszem el. – mondtam még mindig a földön fekve.

-Én is. Annyira hihetetlen, hogy ez veled, velünk megtörtént. Azt az egy hetet sose felejtem el, amit Londonban töltöttünk.

-Hidd el, én se! És még nincs vége. Innentől kezdve az egész életünk megváltozhat, és minden, amiről eddig csak álmodtunk valóra válhat.

-Igen. Csak ne éld bele magad, mert ha mégsem, akkor, ahogy ismerlek, elég nehezen fogod túltenni magad a dolgokon.

-Igen, tudom. De most ne rágódjunk ezen! Élvezzük ki minden pillanatát, és majd ha megtörténik, amit egyikünk se akart, majd akkor kaparj össze!

-Haha..oké. – állt fel mellőlem és nyújtotta kezét utánam. – Na gyere.. válaszolj neki!

-Rendicsek! – fogtam meg a kezét, ő pedig felsegített. – Mit írjak?

-Hát, kérdezd meg hogy komolyan gondolja-e!

-Rendben. – és elkezdtem gépelni.

"Komolyan? Oké, benne vagyok!;DD Jaa és amúgy ki dönti el, hogy ki nyert?"

Elküldtem és vártuk a választ. Csak vártunk és vártunk, de semmi.

-Már biztos nincs fent. – mondta Niki.

-Igaz. Amúgy is már késő van. – néztem közben az órára, ami már elég sokat mutatott.

Mivel barátnőmmel innen megyünk holnap suliba és nem szeretnénk úgy járni, ahogy ma reggel én, hogy lekéssük a buszt, így elmentünk fürdeni, először ő, utána én és befeküdtünk az ágyba, de még nem aludtunk. Nem is tudtunk volna. Legalábbis én nem. Egész sokáig kattogott az agyam, hogy Louis ezt komolyan gondolja-e. Mert ha igen, akkor tényleg találkozni fogok velük. Ha nem, akkor meg miért írta volna? Ajj, nem tudtam eldönteni...

Bealudhattam, mert "reggel" a telefonom ébresztésére keltünk, ami most 10 perccel hamarabb szólalt meg. Min. 5 perc volt még zombi üzemmódból átváltottunk élőbe és csak utána kezdtünk el készülődni. Nem nagyon beszélgettünk, mert még egyikünk se ébredt fel teljesen.

Beraktam a kontaktlencsém, választottam egy tűrhető cuccot és a hajammal bajlódtam a legtöbbet, mint mindig. Mivel barátnőmnek megvolt, mit vesz fel, mert elhozta magával, neki csak a haját kellett belőnie, ami annyiból állt, hogy megfésülködött.

Neki jó, mert egyenes a haja, és tökmindegy hogy hordja, jól áll neki, ellentétben velem, akinek "göndör" haja van és tökmindegy hogy hordja, szarul néz ki. Annyira felbosszantott a hajam, hogy végül hagytam kiengedve. Mindketten egy egyszerűbb szettet vettünk fel, majd gyorsan a táskánk után kaptunk, és már otthon sem voltunk.

Szerencsére, elértük a buszt, és olyan 20 perc múlva a végállomáson is voltunk. Onnan még olyan 10 perc, és beértünk a suliba.

Ez a nap is hamar elment, ahhoz képest, hogy 7 óránk volt. Szimivel is rengeteget nevettünk, és megbeszéltük, hogy ő is eljön velünk a feladat helyszínére, amihez a Tesco-t választottuk.

Suli után felszálltunk egy buszra. Én már nagyon izgultam. "Mi lesz, ha lecsuknak? De nem, hát nem lopni megyek." – gondolkodtam.

-Juccy, nyugi! Nem lesz semmi baj. – nyugtatott Niki.

-Honnan tudtad, hogy éppen ezen rágódok? – tettem fel neki kérdésem.

-Gondolatolvasó vagyok. – adta a választ úgy, mintha ez egyértelmű lenne.

Szimi csak nevetett, majd mi is csatlakoztunk hozzá. Megérkeztünk a Tesco-hoz, ezért leszálltunk a buszról. Szinte remegtem, annyira féltem. Vettünk egy nagy kosarat és bementünk. A gyerek osztályig meg sem álltunk és, szerencsénkre még ott volt az óriási plüss Füles a Micimackóból.

-Készen vagy? – kérdezte Niki és bekapcsolta a telefonján a kamerát.

Beszívtam és kifújtam a levegőt. Ezt megismételtem párszor majd bólintottam egyet. Szimi végig Niki mellett állt. Niki benyomta a felvétel gombot és kiáltott egyet.

-Mehet!