Számomra mindig a buszozás a legjobb a kirándulásokban. Ezúttal emeletes busszal mentünk és sikerült elfoglalnunk Nikivel a fenti részen lévő első üléseket. Annyira jó volt látni így az utat, csak bámészkodni és csodálni a tájat. A Nap még szinte fel sem kelt és a fénye befestette az egész égboltot. Majdnem ugyanolyan csodálattal néztem, ahogyan a csillagokat szoktam.

Folyamatosan utaztunk, 3 óránkénti pihenővel, Hegyeshalom – Ausztria – Németország útvonalon. A kilátás lenyűgöző, szinte minden figyelmemet annak szenteltem. Kivéve, ha a hülyéskedésről volt szó. Úgy érzem, teljes bizonyossággal jelenthetem ki, hogy mi nem vagyunk normálisak.

Vittem egy füzetet, amibe egymásnak írtunk különböző szívatásokat. Olyasmi, mint a felelsz vagy mersz, de itt csak merni lehet. Nem mondom, szép kis "feladatok" születtek.

Mikor megérkeztünk az esti szálláshelyünkre, rögtön befoglaltunk egy 3 fős szobát. Elvégeztük az esti teendőket majd – mivel nem tudtunk aludni – rengeteget beszélgettünk.

- Csak lennénk már Londonban...- mondtam fáradt hangon.
- Igen. Kíváncsi vagyok a "családunkra"...- válaszolta Niki, a kezével macskakörmöt imitálva.
- Hát igen, remélem valami jófej, sokgyerekes családot kapunk! - örvendezett Szimi. Igen, ő mindig is imádta a gyerekeket. – De én kezdek álmos lenni, lefárasztott a busz...
- Jó-jó, hagyunk aludni. Majd csendben beszélgetünk, igaz Niki? - fordultam az említett felé, de a sötét szobában ez nem volt látható.
- Igen. - válaszolta egyhangúan. Ő is fáradt volt már, de nem tudott aludni. Talán az izgalom, talán csak azért, mert aludt a buszon. 
- Köszi. De ha valami olyat hallok akkor én is csatlakozom még hozzátok. - válaszolta Szimi egy mosoly kíséretében, amit nem láttunk, de hallottunk.
- Csak nyugodtan. – válaszoltam.

Nikivel még sokáig beszélgettünk és volt, hogy Szimi is csatlakozott hozzánk pár szó erejéig. Hajnaltájt, amikor már lassan kelni kellett volna, akkor sikerült elaludnunk. Ez azonban nem tartott sokáig, ugyanis indultunk is tovább.

Dél körül értünk a csatornához, amin komppal mentünk át. Sétálgattunk, megnéztük a Tengerészeti Múzeumot is. És végre elérkezett a várva várt pillanat. A busz megállt a gyülekezőpontnál és mindenki megkapta a saját családját.
Izgatottan, mosolyogva vártuk, hogy a mi neveinket mondják, ami hamarosan be is következett.

- Nikoletta, Szimóna és Judit Mr. és Mrs. Kovach-ot kapják.- mondta az egyik kísérő tanár.

A szemem végigpásztázta az összes ott lévő családot, és amikor megláttam a felénk közeledőt...