Gyorsan leszaladtam a lépcsőn, megkerestem Mr. és Mrs. Kovach-ot és felvázoltam nekik a tervem.

-Őőő..tudom, hogy ez az utolsó nap, vagyis pár óra, és mi visszautazunk Magyarországra. – a mondatom végére leértek Szimiék, még ők is pizsamában, és mellém álltak – De mi, gondolom mindenki nevében beszélhetek, - itt rájuk néztem, és ők csak egyet bólintottak – nagyon megszerettük magukat, ezt a családot, és arra gondoltam...gondoltunk, hogy nem lehetne-e, hogy nyáron is visszajöjjünk ide. – itt jól megfigyeltem az arcukat, de semmit nem tudtam leolvasni róla, ezért folytattam – Persze fizetnénk érte, úgy mint most, csak az utazás szervezőt kihagynánk ebből az egészből.

Vártam egy kicsit, és csak figyeltük az arcukat. De még mindig semmit nem tudtunk kiolvasni. Majd végre megszólalt Mr. Kovach.

-Hát, nem is tudom... - nézett a feleségére, aki csak bólintott egyet – Gyertek! – mondták egyszerre a végét és elmosolyodtak.

-Jó, megértem, hogy nem...HOGY MICSODA?! Komolyan? – elkezdtünk ugrálni a csajokkal és mérhetetlenül boldogok voltunk.

Egész nyáron, itt Londonban...SZUPEEEER!

–Köszönjük. – mondtam hálásan és megöleltük őket egyszerre – Viszont akkor mi most megyünk készülődni, mindjárt visszajövünk. – mondtam és azzal el is tűntünk.

Ahogy visszaértünk a szobánkba, én szokás szerint a kontaktlencsémmel kezdtem, majd a ruhaválasztással. És megint nem sikerül semmi jó cuccot találnom.

Nikiék már rég felöltöztek, és a hajukat csinálták, mikor én még mindig a ruhámmal szenvedtem. Olyan 20 perc alatt sikerült végre kiválasztanom a megfelelőt. Most mindegyikünk kicsit lazábbra vette a stílust, egyrészt mert kényelmesen akartunk öltözködni, másrészt az idő sem volt valami jó, sőt!

Ahogy ezzel megvoltam, Szimiék már csak rám vártak, megint, de a hajam még sehogy sem állt. Gyorsan beállítottam és csak úgy kiengedve hagytam. Egy alapsminket magamra dobtam, és már lent is voltunk.

Mivel már nem jövünk ide vissza, még tegnap este a megérkezésünk után összepakoltuk azt a kevés dolgot, amit kiszedtünk a bőröndünkből.

Minden cuccunkkal együtt mentünk le, az utolsó reggelire. Niki még beszélt Adammel reggeli előtt, mi Szimivel pedig leültünk az asztalhoz és elkezdtünk enni. Körülbelül 5 perc után Niki fülig érő mosollyal tért vissza hozzánk.

-Mi történt? – kérdeztem félig teli szájjal.

-Öhm...- hajolt közelebb hozzánk és halkan suttogta – megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője! – újságolta el a nagy hírt és annyira látszott rajta, hogy boldog.

-Hogy mi?! – nyeltem félre a meglepettségtől – Komolyan? Ez szuper! Gratulálok!

-De pszt! Még titok!

-Én is gratulálok! – mondta Szimi is.

Amint megreggeliztünk, elköszöntünk Caroline-tól, és Larry-től is.

-Szia, csajszi! Még látjuk egymást! – kacsintottam a kislányra, majd lehajoltam hozzá egy ölelésre.

-Sziasztok. Hiányozni fogtok. – mondta és mindenkit megölelt szépen sorba. Közben én áttértem Larry-hez. Leültem hozzá a lépcsőre, és simogattam a fejét.

-Tudod, te is hiányozni fogsz. Remek "kis" háziállat vagy te. - majd fogtam és jó szorosan magamhoz öleltem. Lehet sok ember hülyének nézett volna, ha hallja, hogy egy kutyához beszélek, de szerintem igenis megértik. Némelyik kutya sokkal okosabb, mint pár ember. Felálltam és odamentem Adamhez.

-Hát, eljött ez az idő is. – nem bírtam ki hogy ne gratuláljak nekik – Jaaaaj, annyira örülök nektek! – visítottam halkan a fülébe és máris megöleltem.

-Hát, elmondta. Tudtam, hogy nem bírja ki. – nevetett és közben jó szorosan magához ölelt – Hiányozni fogtok, és remélem, minél hamarabb újra látlak titeket.

-Hamarabb is, mint gondolnád. – mondtam és még mindig öleltük egymást.

-Ezt hogy érted? – húzódott el tőlem és nézett a szemembe.

-Úgy, hogy nyáron jövünk! – mondtam és a szemem csak úgy csillogott.

-Komolyan? Ez fantasztikus! – kapott ölbe és megpörgetett.

-Jó jó, csak tegyél le! – kértem szépen, és meg is tette – Na, hát akkor szia! – öleltem meg utoljára gyorsan.

-Mindenki készen van? – kérdezte Mrs. Kovach.

-Igen. – válaszoltuk kórusban és ahogy a többiekre néztem, láttam, hogy kezd a szemük piros lenni. Így én sem bírtam tovább. Kicsordult az első könnycsepp, majd követte őt a többi.

Kihúztuk a bőröndöket az autóhoz és bepakoltuk. Mindhárman törölgettük a szemünket. Egyikünk sem akarta itt hagyni ezt a nagyszerű családot és visszaállni a megszokott hétköznapjainkba.

Beszálltunk a kocsiba, mi hárman hátulra Mr. és Mrs. Kovach pedig előre. Majd szépen lassan kitolattunk és elindultunk a főúton meg sem állva a megbeszélt helyig, ami a London Eye környéke volt.

Indulásunk előtt még maradtak látnivalók, így csak délután indultunk hazafelé. Felültünk London Eye-ra, ellátogattunk a St. Katharine Docks-hoz és a Tower of London környékére. Közben egyre borúsabb lett az ég. Egyre jobban fújt a szél és már villámlott is. De mi tovább mentünk és átsétáltunk a Millenium Bridge-n. És végezetül szabad programot nyújtott a Leadenhall Market. Itt elvertük majdnem az összes pénzünket mindenféle felesleges dologra. És persze 1D-s cuccokra. Hiszen még nem is vettünk ilyeneket. De itt, úgy érzem, bepótoltuk. Nap végére már alig bírtuk a sok cuccot elcipelni a buszhoz.

Felszálltunk a buszra, de nekem nagyon rossz előérzetem volt. És az idő...Nagyon féltem. Ráadásul az álmom miatt is paráztam, pedig tudtam, hogy nincs szinte semmi esély erre az egészre, de mi van ha mégis?! Már esett, fújt, dörgött és villámlott. Nagyon ijesztő volt minden.

Még egy névsorolvasást tartottak és utána elindultunk...

A gyomrom görcsben volt. Csak mentünk és mentünk közben beszélgettem Nikivel és Szimivel is, de az álmom nem ment ki a fejemből. Szépen lassan besötétedett és még mindig borzalmas időnk volt. Bedugtam a fülesem a fülembe és zenét hallgattam, ezzel próbálva elűzni a rossz gondolatokat. De nem sikerült. Rettenetesen féltem, mivel egész este úton leszünk és a sofőr is emberből van. Már majdnem elaludtam a zenehallgatás közben, mikor hirtelen...